SZENZÁCIÓS JAZZTÖRTÉNETI KÖNYV A JAZZBÁRÓNŐRŐL, PANNONICA DE KOENIGSWARTER-RŐL, A ROTHSCHILD CSALÁD FEKETE BÁRÁNYÁRÓL

Nica’s Dream, Pannonica és ehhez hasonló címekkel gyakran találkozott a gyanútlan jazzrajongó az elmúlt évtizedekben. Aztán a jazzirodalomból megtudott egyet és mást egy „őrült baroness”-ről, aki több mint három évtizeden át élt New Yorkban, és éppen a műfaj legkiemelkedőbb időszakában: az ötvenes évek elejétől 1988-ban bekövetkezett haláláig. És ezt a hosszú időt a fekete jazz zenészek, mindenekelőtt Thelonious Monk megsegítésének szentelte. Dédunokahúga, Hannah Rothschild lebilincselő könyvet írt életéről, amely két éve jelent meg angolul, az idén nyáron pedig magyarul is elérhető lett a Helikon kiadó jóvoltából. Szebb karácsonyi ajándékot nem is tudnék ajánlani olvasóink számára!

Érdekes, hogy rövid életrajza még a legalaposabb jazzlexikonokban sem található, pedig például a három vaskos kötetben megjelent The New Grove’s Dictionary of Jazz lehozta azon személyek életrajzát is, akik mint impresszáriók (Norman Granz), producerek (John Hammond), lemezkiadók (Bob Thiele), rádiós szakemberek (Willis Conover), vagy neves kritikusok (Leonard Feather), stb… nem zenészként járultak hozzá a műfaj elterjedéséhez és eredményeihez. Néha pl. egy-egy részletesebb Charlie Parker életrajzban olvasható volt, hogy Nica szállodai szobájában halt meg 1955-ben a legendás altszaxofonos. Monk-kal kapcsolatban is előfordult, hogy megemlítették több évtizedes kapcsolatukat, sőt a híres „Criss Cross” című Columbia album kísérőszövegét is Nica írta. Nagyon népszerű volt a jazz zenészek körében, és összesen 24 (!) jazz standard született a tiszteletére Horace Silver-től Sonny Rollins-ig, Kenny Drew-tól persze Monk-ig.

A világ legismertebb bankárcsaládjának brit ágából származó hölgy eredeti neve Kathleen Annie Rothschild (1913) volt, a Pannonica becenevet még gyermekkorában kapta édesapjától, aki egy színpompás – Magyarországon honos – lepke latin neve (eublemma pannonica) után nevezte el. Férje, a francia diplomata Jules de Koenigswarter báró után lett Pannonica de Koenigswarter néven ismert. És persze hol is talált rá a műkedvelőként profi rovar- és lepkegyűjtő és kutató papája a magyarországi lepkefajra, mint Nagyváradon, ahonnan Nica mamáját (Rózsika von Wertheimstein-t) magával vitte a szigetországba. Na, de kinek nincsenek magyar felmenői a nemzetközi jazzvilágban Keith Jarrett-től Joe Zawinul-ig?

Az írónő, Hannah Rothschild (1962) több évig tartó alapos kutatómunka után írta meg ezt a rendkívül érdekes könyvet, amely annyira olvasmányos, hogy szinte nem lehet letenni. A terjedelem kb. fele a Rothschild család történetével és Nica életének első (a „felső tízezerben” eltöltött) felével foglalkozik, amikor még a jazz legfeljebb a háború előtti swingkorszak táncos-szórakoztató szintjén érintette. Öt gyermeket szült a bárónak, élte a gazdagok exkluzív életét és bármilyen hihetetlen, a háborúban is aktívan harcolt a franciák oldalán a németek ellen. Majd egy amerikai látogatás alkalmával 1948-ban régi barátja, Benny Goodman zongoristája, Teddy Wilson megmutatta neki Monk „Round Midnight” című felvételét, és ez a 3 perces remekmű örökre megváltoztatta az életét. Ettől kezdve már csak az foglalkoztatta, hogy Monk-ot megismerje, és a fekete zenészeket támogassa. 1954-ben végleg New Yorkban telepedett le, hátat fordított egész addigi életének, elvált férjétől, és megvalósította régi álmát. A következő 24 év során élete összefonódott Monk-éval és minden lehetséges formában támasza volt a fekete géniusznak.  A New York-i éjszaka jellegzetes figurája lett, egy hatalmas Bentley autóval száguldozott, hotel lakosztályában jam session-ök zajlottak, bundában, félméteres szipkával a kezében minden jazzklubban otthon volt. Vérfagyasztó „kalandokban” volt része egy rasszista országban, ahol abban az időben (még New Yorkban is!), már az is botránynak számított, ha egy fehér hölgy kocsijában egy-két fekete zenészt láttak. Évekig tartó bírósági ügye rengeteg pénzébe került, amikor Monk kábítószer-kalandját magára vállalta. Ő temettette el Bud Powell-t, Coleman Hawkins-t és Sonny Clark-ot… De nem mesélem tovább, tessék elolvasni a lebilincselően érdekes kötetet!

Sajnálatos hiányossága a könyvnek: az illusztrációk teljes mellőzése. Ez annál inkább bosszantó, mert az emberek vizuális igénye ma egyértelműen magas, dokumentum jellegű könyveknél pedig egyenesen elengedhetetlen. Ráadásul a műfaj eme korszaka már meglehetősen bőségesen rendelkezik fotóanyaggal. (Persze nem tudom, hogy az eredeti kiadvány is ilyen „képtelen” volt-e.) Mindenesetre kár, hogy nincsenek illusztrációk, annál is inkább, mert az interneten fotók tucatjai találhatók, amelyekből néhányat itt közreadunk ízelítőnek.

Még egy további információ: „The Jazz Baroness” címmel a Mezzo csatornán néhány éve látható volt egy hasonlóan lebilincselő dokumentumfilm (angol nyelven, francia aláírással), természetesen ugyanebben a témában. (Azt nem tudom biztosan állítani, hogy készült-e magyar nyelvű változat és került-e adásba a Duna TV-ben, de úgy rémlik, hogy igen…)

(Hannah Rotschild:  Pannonica – A lázadó bárónő,  Helikon, 2014, 361 oldal)

P.S.  Azok számára, akik még nem fáradtak el szófukar jegyzetem elolvasásában néhány pikírt megjegyzésem a fordítást illetően. Általánosságban mondva a fordítás jól sikerült, de jazztémájú könyvekről szóló recenzióimban számtalanszor szóvá tettem már, hogy célszerű lenne olyan embernek is átfutni a szöveget, aki nemcsak angolul, de jazzül is tud.  (Nem feltétlenül magamra gondolok.) Itt az a szerencse, hogy zenei kérdések igazából nem igen kerülnek terítékre, mert ahol ez előfordul, mindjárt baj van. Nem láttam ugyan az eredeti szöveget, de amikor „ütős szekció”-ról olvasok egy fúvóst kísérő trió esetében, akkor szinte biztos, hogy a „rhythm section” kifejezést nem értve „magyarította” kicsit furán, ahelyett, hogy ritmus szekciónak nevezte volna, mint ahogyan ezt alighanem minden európai nyelven így hívják. Aztán a dolog természetéből adódóan (miután többnyire fekete zenészekről van szó) millió alkalommal szerepel a mai amerikai angolban használt „African American” (mivel már az Afro-American sem volt elég jó egyes liberálisoknak), de a fordító által is átvett és következetesen használt „afrikai amerikai” nálunk legfeljebb Obama elnökre vonatkozóan állja meg a helyét (kenyai papa, fehér amerikai mama). Mi még az afro-amerikainál ragadtunk le, ami – szerintem – tökéletesen fedi a valóságot és egyáltalán nem pejoratív.

Teo Macero, aki Monk, Miles Davis és sok más híresség lemezeinek producere volt a Columbia-nál, Ted Macero néven szerepel (még a név- és tárgymutatóban is), hogy miért, ki tudja?

Aztán még az is „aranyos”, hogy „a LeRoi Jones néven ismertté vált költő és emberjogi aktivista, Amiri Baraka”. Ez a tyúk és a tojás tipikus esete: a derék, kicsit szélsőséges esztéta (lásd: A blues népe című könyvét) születésétől amerikai nevén szerepelt, egészen a 60-as évek közepéig, amikor felvette „iszlamizált” nevét (vesd össze: a híres boxoló, pardon ökölvívó Cassius Clay – Muhammad Ali). Szóval éppen fordítva: nem Baraka lett ismert Jones néven, hanem Jones lett ismert Baraka néven. (Ez egyébként nem biztos, hogy a fordító hibája, mert az írónő sem tűnik abszolút jazzszakértőnek, mint azt el is ismeri, tehát az eredetiben is felcserélhette a sorrendet.)

A borító fülszövegében figyelemfelkeltőként szerepel ez a mondat: „Végigkergette Miles Davis-t a Fifth Avenue-n.” (Mármint Nica.)  Nos, ez a mondat történetesen szerepel a Guardian című angol lap internetes oldalán megjelent könyvkritikában és eredetiben így hangzik: „She raced Miles Davis along Fifth Avenue.”, amit én így fordítanék: „Versenyre hívta ki Miles Davis-t a Fifth Avenue-n.” (Mármint autóversenyre.)  Ugyanis a végigkergette inkább azt jelenti, ha egy hölgy – mondjuk (jó esetben) esernyővel a kezében – fut egy csapodár fickó után. Rosszabb az az eset, ami például a kiváló trombitással, Lee Morgan-nel történt, akit temperamentumos babája egyszerűen lepuffantott egy koncert szünetében, igaz nem is kergette előzőleg…