BJC@606 - TÓTH VIKTOR LONDONBAN
Január 22-én, csütörtök este a kiváló altszaxofonos nem először és, reményeim szerint, nem utoljára lépett fel a BJC londoni iker-klubjában, a turisták helyett a virtigli jazz közönséget vonzó 606-ban. Ez a koncert is része volt a két rangos klub között már évek óta nagy sikerrel folyó “cserekereskedelemnek”, amelyben partner a londoni Magyar Kulturális Központ és néhány önfeláldozó, de diszkréten névtelenséget kérő magyar jazzrajongó is.
A brit ritmusszekció kulcsembere, nem véletlenül, a zongora velszi bárdja, Gareth Williams volt. Nem véletlenül, mert Williams általában akkor kerül bevetésre magyarokkal, amikor olyanok érkeznek Londonba, kiknek zenéje megfelel a néhai nagy amerikai kritikus, Whitney Balliett meghatározásának, miszerint “a jazz a meglepetés művészete”. (Elnézést az idézet nemtudomhányadszori használatáért, de annyira frappáns!). Williams, az egyszemélyes gyors reagáló hadtest, akiben Viktorunk ideális partnerre talált. Az igazat megvallva, ebben az esetben elég tökéletlen kifejezés a “ritmusszekció”, mert némelyek ebben valami alárendeltséget vélhetnek felfedezni, pedig a bőgős Steve Watts, aki már annyi és annyi féle magyar zenésszel játszott, hogy nyugodtan tekinthető tiszteletbeli honfitársunknak, valamint a dobos Tim Giles, aki 12 éves korában elnyerte a Daily Telegraph „Az év fiatal zeneszerzője” díját, annyira szinkronban volt Viktorral, hogy inkább kollektív teljesítményről kell beszélnünk, még akkor is, hogy ha az a mindenkori kísérő szerepben megköveteli a szakmai alázatot.
Tóth Viktor jó magasra tette a lécet és teljes mértékben hozta a formáját. Saját szerzemények és jazz standardek alkották a repertoárt. Viktor saját kompozíciói, de az általa választott örökzöldek dallamainak roppant egyedi megközelítése egyaránt szokatlan, de mindig teljesen koherens. Szólói olyan meglepő, de mégis logikus fordulatokat vesznek, amelyek Thelonious Monk, vagy Ornette Coleman zenei gondolatfűzését idézik. Zenéje a bebopban gyökerezik, a kiindulópont Charlie Parker lévén, ugyanakkor kortárs jazzt produkál, amelyből azonban folyamatosan kicsendül a műfaj története iránt érzett mély tisztelet és szeretet. A gyors számokon egyszerre tud kemény és romantikus lenni, a balladákon pedig egyenesen lírai. Noha Tóth Viktor általános gyakorlata, hogy gyakran nem áll meg a különböző számok között, hanem – amennyire csak lehet - folyamatban játszik, de az általa szerzett, vagy feldolgozott számok mind roppant karakteresek. Számomra erre a legérdekesebb példa Monk „Let’s Cool One” című, roppant szellemes kompozíciója volt, melynek tematikai részét Viktor finoman meglágyította, ismét bizonyítva, hogy a néhai jazz óriás akár egyetlen szerzeménye is milyen kimeríthetetlen kincsesláda. Nem idegen a szaxofonostól a magyar népzene dallamvilágában való megmerítkezés sem, amit mindenki felfedezhetett legutóbbi gyönyörű ballada albumán, amelyet az Arura trióval, vagyis cimbalmon Lukács Miklóssal és a bőgőn Orbán Györggyel készített. Egy nem egészen másfél órás próba eredményeként, ha szükségképp más ritmikában is, átplántálta a brit (tartsuk tiszteletben Gareth velszi identitását és ne angolozzuk le ezt a nagyszerű zongoristát) muzsikusokba ezt a sajátos zenei hungarikumot, ami nem egészen úgy hangzott, mint az Arurával, aminek egyébként sem lett volna értelme, s így a koncert néhány balladája felismerhetően a Kárpát medence zenei gyökereiből fakadt, és ez nem csak Viktor játékából csendült ki. Magánvéleményem, hogy noha Tóth Viktor módfelett pártolja a zongora nélküli trió hangzását, amely otthoni tercettjének megkülönböztető ismérve, a harmónia hangszer hozzáadása, lett légyen az Lukács Miklós cimbalma, vagy Gareth Williams zongorája, hatalmas pluszt jelent, gazdagabb hangzást, dúsabb zenei szövetet és sokkal több lehetőséget nyújt magának a szaxofonosnak is. Ezzel Viktor biztosan nem fog egyetérteni, de örömmel hallottam ugyanezt Steve Rubie, a 606 tulajdonosa szájából, aki maga is altszaxofonos és nem akármilyen fuvolista. Tegyük hozzá, a témát Steve hozta fel, aki a Tóth Viktor Tercettet is hallotta.
A négy zenész számára hatalmas kollektív élménynek bizonyult a koncert, ezt egybehangzóan állították egymásnak és másoknak is. Nagyon jó ház volt, ami csütörtökön Londonban is legalább olyan ritka, mint Budapesten és a második szettet, amikor már a londoni közlekedésre való tekintettel csak az „igazhívők” szoktak ott maradni, ez esetben a szokásosnál több hívő ülte végig töretlen lelkesedéssel.
Ami a siker ismérvét illeti, kivételesen elmondhatjuk, minden Viktor által hozott album elkelt és elkelt volna több is, ha többet hoz.
Fekete-fehér fotók: Kruppa Gellért
