Jimi Hendrix zenéje az iF Kávézóban

Különleges koncerttel várta a zenekedvelőket szerda este az iF, ahol Halper László zenekara, a Halper – Hendrix Experiment lépett fel, Csanyi Zoltánnal kiegészülve. A blues egyik – ha nem a – legnagyobb gitárosát idézték meg, természetesen jazzbe ágyazva. Az eredményt mindenkinek érdemes meghallgatnia, akinek a szívéhez közel áll a 60-as évek hippykorszaka, a blues-rock, és mindezt szívesen fogadja egészen új köntösben, rengeteg improvizációval és kísérletezéssel tarkítva.

Ebben a műfajban gyakran szokás említeni, hogy melyik nagy zenész kivel játszott együtt, mintegy mérvadóként a saját szintjéhez. Én őszintén szólva nem mindig vagyok ennek híve. Kétségtelenül érdekesek ezek a dolgok, magának az embernek nagyon jó érzés lehet tehetséges, profi társakkal dolgozni, továbbá jól jellemzi egy zenész kiválóságát, ha a világ legjobbjaival játszik együtt, ugyanakkor a zenében és a művészetben nincs objektív mérce a minőségre. Népszerűségre van sok, de hogy az milyen értéket takar, az az egyéni befogadástól is nagyban függ. Itt mégis muszáj megemlítenem, hogy Halperéket először a Müpában láttam, ahol a ritmusszekció nem kisebb nevekből állt, mint Steve Gadd és Eddie Gomez. Akkor gondoltam, hogy ez nem lehet egy kutyaütő bagázs, és ezt azóta többször is bizonyították, hallottam már több különböző felállásban is zenélni őket, mindig jó élmény volt.

Mivel hozzám eleve közel áll a blues, illetve annak a korszaknak a zenéje, nem véletlenül könnyen belopták magukat a szívembe. Elsősorban szüleimtől ragadt rám ez a világ, gyermekkorom óta otthon bakelitlemezeken hallgattuk ezeket a zenészeket, édesapámnak sokat köszönhetek, többek között a jazz világába is ő kezdett el kalauzolni, amely utat most már önállóan (is) folytatom tovább.

A koncerten (és egyáltalán az együttes zenéjében) az az igazán érdekes dolog, hogy szinte minden szám hasonló koncepcióra épül: az eleje és a vége gyakorlatilag egy az egyben valamilyen Hendrix-dallam, kicsit, néha nagyon áthangszerelve, de azért tökéletesen beazonosíthatóan. Itt tényleg szinte semmi más nem történik, mint Jimi Hendrix zenéjének a jazzesítése. Az igazán érdekes dolog, és azt hiszem az egésznek a varázsa a kettő között történik. Itt ugyanis pont az ellenkezője történik: a jazzt „Hendrixesítik”. Néha az akkordmenetekből, vagy a ritmusból még rá lehet jönni, éppen melyik szám is szól, de itt már beindul az improvizáció, és ami még ennél is fontosabb, a zenei kreativitás tetőfokára hág. Számomra legalább annyira izgalmas azt hallgatni, hogy „hozott anyagból” (legyen az egy jazz standard, egy klasszikus szerzemény, vagy akár egy Hendrix-szám) mit képesek a zenészek kihozni a színpadon, hogy tudják átalakítani, hogy egyszerre megmaradjon az eredeti hangulata, tükrözze a zenészek saját ízlésvilágát, és nyújtson élményt a közönségnek is. Azt hiszem, jelen esetben egyikre sem lehetett panasz, rendkívül sokoldalúan dolgozták fel a legismertebb nótákat, még az alapvetően egyszerűbb felépítésű blues dalokból is kihoztak valami izgalmasat.

Az alapvető koncepció (ezt ha jól emlékszem, a Müpás koncerten mondták el), hogy ha Jimi Hendrix nem halt volna meg nagyon fiatalon, 27 évesen, akkor talán ma ő is jazzt játszana, vagy legalábbis ehhez hasonló irányba terelődött volna. Ebből kiindulva érthető, hogy a későbbi, halála előtti szerzeményeket talán kicsit könnyebb adaptálni, de Halperék a korai népszerű szerzeményeket is megoldották. A későbbi albumokon talán inkább pszichedelikus, progresszív irányba indult Hendrix zenéje, ezt a hangulatot is remekül sikerült átadni ebben a két órában.

A zenészek mindannyian remekül játszottak, a ritmusszekció (Kosztyu Zsolt – basszusgitár, Hajas László – dob) egy „hagyományos” jazzkoncerthez képest talán kissé jobban csak a kíséretre koncentrált, szólóban nem igazán mutatták meg magukat, de a gitár és a billentyű így is elég volt. Csanyi Zoltán vendégszereplése kissé másféle hangulatot kölcsönzött a zenekarnak, mint amikor Fekete Istvánnal (trombita) közösen játszanak. A hangzás teltebb volt, főleg az orgona hangszínen való akkordkísérettel, a szólók nagyon jók voltak, illetve az elvontabb részekben is nagyon jó szolgálatot tettek a különböző effektek és hangzások. Számomra még mindig a klasszikus zongora hangzás tetszett a legjobban, ezt kicsit hiányoltam, hogy többször szólaljon meg, de így sem lehet okom panaszra. A trombitát én nagyon szeretem, Fekete István pedig kiválóan tudja fújni a rezet, de itt már azt hiszem, sok dudás lett volna egy csárdában.

Halper László és zenekara ismét bizonyították, hogy ha valami méltó arra, hogy jazzre dolgozzák át és adják elő, mindezt rendkívül igényesen, kreatívan és nagy kísérletezőkedvvel csinálják, abból valószínűleg jó fog kisülni. Jimi Hendrix békében nyugodhat rentoni sírjában, hiszen az öröksége fél évszázaddal később is tovább él, és ilyen nagyszerű zenészeket inspirál, hogy újraértelmezzék és átdolgozzák dalait.