VÉRBELI HARDBOP ÖTÖS, AVAGY A BALÁZS JÓZSEF QUINTET FRENETIKUS KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN A TÉL UTOLSÓ NAPJÁN 2015. FEBRUÁR 28-ÁN

Már régen pályáztam ennek a formációnak a meghallgatására, annál is inkább, mivel az „I Don’t Got What You Mean” című CD-jük annyira megnyerte tetszésemet, hogy feltétlenül „élőben” is találkozni akartam ezzel a felállással. Ez végre tegnap este megvalósult és mondhatom, hogy még a lemezen elhangzó zenét is messze maghaladó élményben volt részem, pedig a felvételek is „élőben”, a szép emlékű Take 5-ban készültek.

A még mindig negyvenen innen járó Balázs Józsi (1978) már közel két évtizede a hazai élvonalban van. Nem jelentett számára hátrányt nagynevű bátyjának „árnyéka” sem, hiszen amilyen fontos jazzművész Balázs Elemér (1967), az öccse is gyorsan a nyomába eredt. Olyannyira, hogy a BEG-ben is Elemér mellett ő a zenekar másik fő „motorja”, nemcsak zongoristaként, de mint szerző és hangszerelő is. (Gondoljunk csak az olyan projektekre, mint a barokk és reneszánsz darabokat feldolgozó „Early Music” a híres katalán énekesnővel, Núria Rial-lal és a Voces4 vokálkvartettel, vagy a „Magyar Népdalok” Palya Bea és Szalóki Ági közreműködésével, nem is beszélve az „The New BEGinning című albumról.) Az említett hármas tevékenység (zongorista-komponista-hangszerelő) természetesen elmondható vele kapcsolatban mind saját kvintettje, mind pedig az ugyancsak általa „kitalált” és vezetett East Gipsy Band vonatkozásában is. Józsi abban is hasonlít bátyjára, hogy a hazai jazzelit legtöbb képviselőjével játszott már különböző formációkban, de a nemzetközi jazzvilágból is beszerzett már jó néhány „trófeát” (Randy Brecker, Bobby Watson, Pat Metheny, Charlie Mariano, Tim Ries stb). Kvintettje az idén éppen 10 éves már, amely eredeti felállásában lépett a pályára tegnap este is, azaz a zongoránál Balázs Józsi ült, Czvikovszky Gábor szárnykürtön, Zana Zoltán tenorszaxofonon játszott, Pecek Lakatos Krisztián bőgőzött és Balázs Elemér dobolt. A stáblista minden tagja jól ismert, aligha szükséges bemutatásuk olvasóink számára, bár Gábort elég ritkán láthatjuk-hallhatjuk. Őt magam is jó régen halottam, de a szünetben felidéztünk néhány koncertet vele a néhai márványtermi időkből és a Nyitott Műhelyből, nem is beszélve a Silent Way együttes „This Time” és „Standby” című BMC lemezeiről, no meg a tegnap este fellépett formációnak a bevezetőben említett CD-jéről. Még mielőtt elfelejtem: Balázs Józsitól megtudhattuk, hogy májusban ismét fellépnek itt a BJC-ben.

Sokszor elmondtuk már, hogy – legalábbis véleményem szerint – a több mint száz éves műfaj legmaradandóbb stílusirányzata, a sokszínű paletta legkarakteresebb színfoltja – az a jobb híján hard bop-nak, vagy post bop-nak titulált improvizatív zene, amit ez a zenekar is képvisel. A modern standardekből és az ebben a modorban irt saját kompozíciókból építkező mainstream jazz képviseli azt a – minden mai jazzbarát által élvezhető – zenét, ami mentes a szélsőségektől, magas színvonalú játékkultúrát képvisel és minden olyan erényt hordoz, amit ez a műfaj hosszú évtizedek alatt felhalmozott.

De most már rátérek a tegnapi koncert részleteire, hiszen a mi – pont a mai napon ötödik évébe lépő – honlapunk éppen gyorsaságáról nevezetes, ebben igyekszünk megközelíteni a régi hírlapírókat, akik még éjszaka megírták beszámolójukat a színházi premierekről. (Azóta a technika fényévnyi fejlődését csak az emberi lustaság tudta felülmúlni.)

A zenekarvezető Balázs Józsi nem sokat konferált, de azt nagyon találóan jegyezte meg az elején, hogy zongorista létére sem szereti túlzottan a trió formációt, nagyon élvezi, ha egy-két fúvós, vagy legalább énekesnő színesíti a hangzást. Abszolút egyetértek vele, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. De az imént is kifejtettem, hogy milyen nagyszerű formáció a két fúvósból és a ritmusszekcióból álló ötös. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy mit vinnék egy lakatlan szigetre, az biztos, hogy kvintett lemezek lennének. Ráadásul – és ezt már Elemérrel egyeztettük ugyancsak a szünetben, hogy milyen ritkán lehet ma már egy-egy ilyen felállással – és ilyen zenét játszó együttessel találkozni. További érdekessége a tegnapi koncertnek még az volt, hogy az oly’ ritkán szereplő Czvikovszky Gábor végig szárnykürtön játszott, ami szintén meglehetősen ritkaság mifelénk. (Gondolom más is megfigyelte, hogy kis hazánkban a szaxofoncsalád hangszereit sokan művelik, gitáros, zongorista, bőgős és dobos is sok van, de az igazán jó rézfúvósokat keresni kell.) Ugyanakkor itt kell elmondani, hogy a sokoldalú Gábor korábban, a Silent Way-ben még szoprán- és tenorszaxofonon játszott (a két CD-jükön is), a Balázs József Quintet CD-jén pedig trombitált. Mindenesetre a szárnykürt használata a klubhangulathoz még alkalmasabb volt, mert a trombita erős hangja kisebb teremben olykor fülsértő is lehet.

Nos, tegnap este nyolc darab került előadásra, négy-négy a két félidőben. Elsőként a „Good Life”, majd egy Joe Henderson kompozíció a „Recorda Me”, két jó öreg standard: az „It Could Happen to You” és „It’s Alright with Me”, majd a második szettben két Wayne Shorter szerzemény, a „Night Dreamer” és a „Prince of Darkness”, végül két Balázs Józsi originál az együttes említett lemezéről: a „Moselina” és az „About Monk”.  A sötétben próbáltam számonként is jegyzeteket készíteni (a térdemen), mert az asztalokat – joggal – már nagyobb társaságok előre lefoglalták. (Több amerikai társaság is volt, fülszondázásom szerint.)

Egyébként tényleg csak azt mondhatom, hogy „minden a helyén volt”, igaz, én elfogult vagyok a számomra oly’ kedves kvintett felállás és az általuk játszott „legstrapabíróbb” úgyszólván klasszikus hard bop zene iránt. De néhány megfigyelés: remek zongoraintrók, a témák csodás felvezetése a két fúvós részéről, nagyon szenzitív dobkiséret (de azt már megszoktuk Elemértől), hozzátéve, hogy a Balázs fivérek összeszokott játéka nyilvánvaló, ők aztán abszolút összhangban vannak, ez különösen akkor volt egyértelmű, amikor csak a „zongoratrió” szólt. A Joe Henderson számban Elemér a két nagy cinen olyan bravúrosan zsonglőrködött, hogy még zenésztársai is csak bámultak. Az „Alright”-ban mind a két fúvósnak óriási „kiállása” volt, amikor először csak a bőgő kísérte, majd a dob is bekapcsolódott (eleinte csak a lábcinen halkan kísérve verőkkel), aztán egy kolosszális bőgőszóló kápráztatta el a nagyérdeműt. A „Prince”-ben is emlékezetes zongora-, majd bőgőszóló volt, ami szintén lehengerlő volt nemcsak a közönség, de a zenész partnerek számára is, akik szintén megtapsolták a bravúros szereplést. Nagyon lelkes közönség volt, csaknem teljesen „teltház”, igazán méltó „télbúcsúztató” és Jazzma.hu születésnap, amiről persze csak én emlékeztem meg, én is csak „magamban”.

Ezúttal is elnézést kérek az amatőr fotókért. Mindent megpróbáltam, hogy tőlem lényegegesen hozzáértőbb (ez nem kunszt) fotóst kapacitáljak a koncertre, de nem sikerült. (Csécsi Attila „igazoltan” volt távol, a „Dobosok farsangján”, próbáltam invitálni Somogyvári Péter és Deseő Csaba barátaimat, de mindketten más meghívások miatt nem tudtak csatlakozni, sőt nejem sem tudott elkísérni, aki azért jobban ismeri ezt a masinát. Utolsó reményem Sztraka Feri, vagy valaki olyan fotózó személy feltűnése volt, akinél profi gépet látok, de mindössze egy-két magánember ügyködött amatőr gépekkel (az előttem lévő asztalnál két amerikai házaspár egymást és a felszolgált gasztronómiai csodákat fotózta). Szóval most be kell, hogy érjék az én képeimmel, nem az  „50 fotó – 10 sor írás” következik,  hanem a tőlem megszokott „szűkszavú” beszámoló és néhány nagyon amatőr kép a viszonylag elfogadhatók közül. (Képzelhetik a többit, Somogyvári Péter barátom az ilyeneket jogosan a „jujj” kategóriába sorolja.) Azért a „tettesek” azonosítására közlök egy fekete-fehér képet az együttesről, ez a CD-jük kísérőfüzetéből való. (Gábor nevének helyes leírása Czvikovszky, tehát czv, nem cv, mint a lemezborítón és így a képen is.)

Akkor most már tényleg csak az van hátra, hogy figyeljék a BJC programját, mivel Józsi ígérete szerint májusban ismét fellépnek itt. S hogy miért is mondom ezt, nos, azért, mert „az élő zenét semmi sem pótolja!”