Frankofón Fesztivál Budapesten – A Rozsnyói-Mercier koncert

A kiváló belga sörök mellé kiváló belga zenész dukál – tegnap este az Opus Jazz Club adott helyszínt a Festival de la Francophonie következő állomásának. A szaxofon megalkotója, a belga Adolphe Sax tiszteletére is adták ezt a koncertet, amelyre egyenesen Belgiumból érkezett Stéphane Mercier (1970), hogy Rozsnyói Péterrel (1980) karöltve nyújtsanak páratlan zenei élményt a hallgatóknak.

Amióta január közepén elkezdtem a JazzMa.hu oldal gyakornokaként dolgozni, azóta vártam néhány zenész koncertjére, akikről tudtam, hogy mindenképp írni szeretnék róluk. Az egyik ilyen Rozsnyói Péter, akinek régóta igyekszem követni a pályáját, eljárni koncertjeire. Mivel én tőzsgyökeres veszprémi vagyok, így az egész családomnak nagy kedvence, sokat jártunk szüleimmel és testvéreimmel koncertjeire. Ha nekem is meg kellene neveznem a kedvenc zongoristámat ebben a műfajban, akkor (sokat hezitálva) Vukán Györggyel együtt – akinek nagyon szerettem a koncertjeire járni, és akit sajnos már nem hallhatunk többet élőben, nyugodjon békében – az első helyre tenném. Ezért aztán elég sok dolgot tudnék írni róla amúgy is, de most megpróbálok erre a koncertélményre hagyatkozni.

Ez tipikusan az a fajta koncert volt, aminél már a második számnál bántam, hogy nem cipelek magammal jegyzetfüzetet, és nem írom fel magamnak a gondolataimat, hogy aztán ne felejtsem el megírni. Rengeteg dolog eszembe jutott a zene kapcsán, és ha egy szóval kéne leírnom az egészet, az mindenképpen a „szokatlan” lenne. Sajnos, ez a szó csak egyik oldalát tükrözi az estének, a koncertélmény milyenségét, vagy a zeneiségét aligha.

Régen láttam olyat, hogy a zongoránál Rozsnyói Péter ül, és mégsem mindig rajta van a reflektorfény. Ő azért általában trióban játszik, viszonylag ritka, hogy egy másik szólóhangszert kísérjen (vagy csak én nem hallottam tőle sokszor ilyet). Ebből kifolyólag több akkordot szólaltattak meg az ujjai, mint máskor szoktak, a saját szerzeményeiben is azért általában a szaxofon vitte a fődallamot, amikor Mercier félrevonult, akkor volt lehetősége a szó szoros értelmében szólóznia. De legalább itt is megmutathatta, hogy ehhez is nagyon érteni kell, és a tehetsége erre is kiterjed. A másik furcsaság is ebből akad, ugyanis többet lehetett látni az arcát, mint máskor. Saját koncertjein általában szinte arccal ráfekszik a zongorára, a teljes figyelme odakoncentrálódik, általában csak a kopasz fejről ismerjük meg, hogy valóban ő az, illetve láthatjuk a szemeit, amikor egy-két szót szól a közönséghez (általában inkább egyet). Most legalább a kottára fel kellett néznie, illetve zenésztársára, mivel nagyon rá voltak szorulva a jó kommunikációra, hiszen egy nappal korábban találkoztak először. Én nagyon szeretem nézni a zenészek arcát, akár önmagukban, akár a többi zenésszel közösen, nagyon letisztult, csupasz és őszinte arcvonások jelennek meg ilyenkor az embereken.

Szintén furcsa, és kellemes meglepetés, hogy két zenész, akiknek azért kicsit más a zenei világuk, először találkoznak személyesen, és nem mindkettejük által ismert standardeket játszanak, hanem – bár nem kizárólag azok vannak, de azért dominálnak a saját szerzeményeik. Bár Stéphane Mercier a számok közötti rövid beszédeiben elárulta, hogy az internet világában manapság ez már könnyebben működik, könnyen küldözgetnek egymásnak anyagokat, azért ez véleményem szerint mégiscsak dicséretre méltó dolog. Ráadásul ezekkel a szerzeményekkel jól meg is dolgoztatták egymást, főleg a belga fiatalemberen látszott, hogy igencsak oda kell figyelnie a kottára zenésztársa egy-egy dalában. Mindezekkel együtt remekül helytálltak mindketten, és bár érződött, hogy mindegyikük sokkal jobban brillírozik a saját zenéjükben, de külső szemlélőként ez semmit sem vont el az élvezeti értékből.

Stéphane Mercier zenéjével eddig nem sokat találkoztam, de kifejezetten kellemes, dallamos szerzeményei vannak, remekül fújja a nádat, és emberileg is nagyon közvetlennek és barátságosnak tűnt. Érdekes kettősséget adott a koncertnek, hogy az ő stílusa talán kicsit jobban húzott a könnyedebb jazz felé, míg a zongora gyakran a klasszikus zene határait súrolta. Rozsnyói le sem tagadhatná Bach hatását, egyértelműen hallatszik és érződik a játékán, hogy közel áll a szívéhez a barokk mester zenéje. Ő most véleményem szerint egy egész más oldalát csillogtatta meg, mint amit megszokhattunk, egy-egy dal esetében, ha megkérdezték volna tőlem, hogy ki szerezte, az első tíz tippemben biztos nem lett volna benne Rozsnyói neve. Azért az egyik kedvenc darabom, a „The Beginning” csak elhangzott, szaxofonnal együtt meglehetősen különleges hangszerelésben, az Opus színpadán jobban szólt, mint utazás közben CD-n hallgatva.

Igazából ez a koncert valószínű akkor is tetszett volna, ha nem sikerül nekik ilyen jól. A zongora és a szaxofon eleve a két kedvenc hangszerem (a következő beszámolómban is ez lesz), szóval ezzel nálam nem nagyon lehetett mellé nyúlni. A két zenész rendkívül jól illesztette össze a saját zenei világukat, kellemes zenei élményt nyújtva ezzel minden látogatónak. A belga nagykövetség lefoglalta majdnem az egész földszintet, nem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy ott mindenki hatalmas jazz-rajongó lett volna, de nem láttam elégedetlen arcokat, mindenkinek tetszett az előadás.

Amikor legutóbb voltam az Opusban, akkor is a húgommal, Annával együtt voltam (akinek ezúton is köszönöm, hogy ezúttal Ő csinálta helyettem is a képeket), akkor is Rozsnyói koncerten, és mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Bízom benne, hogy sokszor lesz még lehetőségem ilyen jó helyen ilyen jó zenét hallgatni.