JAZZMÁNIA A HEGYTETŐN, AVAGY A HASONLÓ NEVŰ NAGYZENEKAR KONCERTJE A JÓKAI KLUBBAN 2015. MÁRCIUS 26-ÁN SZÖVEG ÉS FOTÓK: MÁRTON ATTILA
Tényleg jazzmánia kellett ahhoz, hogy tegnap este felmenjek a Svábhegyre, mert hihetetlen szélvihar tombolt még a budai oldal alacsonyabban fekvő részein is. Így, őszintén szólva még az is felmerült bennem, hogy kihagyom ezt a koncertet, de utólag megállapíthatom, hogy – kár lett volna, de nagyon…
Persze tudtam már a korábbi alkalmak alapján is, hogy a Kollmann Gábor vezette és csaknem felében volt (és jelenlegi?) tanítványaiból álló nagyzenekar a hazai big band kultúra élvonalába tartozik. Óriási élmény volt ennek a 20 (!) embernek a csodás megszólalása, ráadásul a viszonylag kis teremben tényleg a zenefolyam közepében érezhette magát a létszámban kicsi, de lelkes közönség. Négy trombita, négy harsona, hat (!) szaxofon+a zenekart vezénylő Kollmann Gábor altszaxofonja (néhány szóló erejéig), gitár, zongora, basszusgitár, dob és konga+ritmushangszerek, akkor meg is van a húsz zenész. A zenekar állandó énekesnője – Bújdosó Eszter – betegsége miatt Urbán Orsolya „ugrott be”, akit könnyű volt Gábornak kapacitálnia a helyettesítésre, lévén Orsi férje.
Sokszor írtam már a Jazzmánia Big Bandről is (legutóbb pár napja az előzetesben), és mindig lebilincselő élményt jelentett játékuk. (Igaz én eleve elfogult vagyok a nagyzenekari jazzt illetően.) Mindkét énekesnőt is láttam-hallottam már a zenekarral, Orsit persze többször és mindenféle formációban, valamint más nagyzenekarokkal is (pl. mindenekelőtt a Budapest Jazz Orchestra-val), de Esztert is többször, legutóbb november 7-én, nos, nem a Néva folyón az Auróra cirkálón, hanem a Dunán a Columbus hajón, éppen a Jazzmániával.
Ahogyan erről már az előzetesben is írtam, a Jazzmánia Big Band szinte „házi zenekar” lett a svábhegyi klubban, ahol eddig is és a jövőben is időről időre fellépnek majd. Igazi családias légkör jellemzi a helyet, és Gábor szellemes konferálása is növeli az otthonosság érzését. Szünet nélkül ment a műsor, azért némi humoros felvezetéssel két félidőre volt bontható a kb. focimeccsnyi kétszer 45 perc. Persze a nagyzenekari számokról tudni kell, hogy a hangszerelések „kissé” kötöttebbé teszik a muzsikálást, összevetve a kisegyüttesek olykor parttalan improvizációival.
A koncert a Basie-repertoár darabjaival indult, köztük a „Switchin’ Time” és a „Shiny Stockings”, amik mindenkit remek hangulatba hoztak. Gábor el is mondta, hogy terveznek egy komplett Basie koncertet is. Ezt követően aztán a Nagy Amerikai Daloskönyvből olvasott, akarom mondani énekelt Urbán Orsi. „Blue Chip”, „Makin’ Whoopie”, „Skylark”, „The Girl from Ipanema”, „For Once in My Life”, „It’s Only a Paper Moon” „A Wonderful Day Like Today”, közte persze zenekari darabok is, hiszen itt nem kellett az énekesnőnek messzire menni az öltözőbe, leülhetett az első sorban is. A zenekar George Benson sikerszámával, az „On Broadway”-jel és főleg egy – a Buddy Rich nagyzenekar repertoárjából való – darabbal, a „B.R. Blues”-zal remekelt, utóbbiban számos hangszeres szóló volt (sorrendben: trombita, bariton, tenor, alt, másik tenor, a hattagú szaxofonkórus „kiállása” csak jelzésszerű dobkísérettel, majd óriási dobszóló). Végül a vastapsot egy ráadás számmal, az „All of Me” remek interpretációjával (és jó kis scat-tel) köszönte meg az énekesnő és a zenekar, nem beszélve Gábor frenetikus altszaxofon szólójáról.
A hangszeres teljesítmények közül kiemelném a dobok bűvölőjét, Horváth Zoltánt, aki Buddy Rich-hez méltón nyűtte a Gretch-szerelést, beérte egy-két szólóval, de végig betöltötte a motor szerepét, ami egy big bandnél nélkülözhetetlenül fontos. (Vajon véletlen-e, hogy a jazztörténet számos nagyzenekar vezetője, vagy egyik vezetője dobos volt. Kenny Clarke-Francy Boland, Thad Jones-Mel Lewis, Buddy Rich, Gene Krupa, Chick Webb stb. a combokat illetően aztán végtelen a sor Shelly Manne-től Elvin Jones-ig…) Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy számos jazzszakértő szerint egy zenekar, akár kisegyüttes is olyan, amilyen a dobosa! Volt egy pár rövid, de biztató gitárszóló Fenyves Márktól (stílszerűen a Benson-féle „On Broadway”-ben), aztán Kovács Péter tenoron, Kollmann Gábor altszaxofonon. Magda Balázs zongoraszólói is tetszettek, bár be kellett érnie egy Kurzweil zsebhangszerrel. (Igaz, hogy egy Steinway el sem fért volna.) Feltétlenül megemlíteném a zenekar egyetlen hölgytagját, az altszaxofonos Csiszár Nórát, aki egyelőre ugyan még nem szólózott, de minden koncerten kivívta elismerésemet, mert a fúvósok között sehol a világon nem sok nő akad és ezért (is) nagyon értékelem. (Azért voltak páran, mint pl. Vi Redd szaxofonos, vagy Melba Liston harsonás, akik hirtelen eszembe jutottak, itthon pedig Pozsár Eszter és valaha Urbán Orsi is.)
Koncertbeszámolóimban időnként azzal mentegetőzöm, hogy milyen nehéz és szinte lehetetlen feladat a zenéről írni. (Ezt egyik-másik kolléga szó szerint veszi és beéri 50 képpel. Kíváncsi lennék, hogy hány fotó készülne el és főleg mikorra, ha még a hagyományos fotózás létezne a digitális helyett… Na és mennyibe kerülne?) Nos, végre igazolt engem egy Frank Zappa nevű úr, akitől a napokban idézett Dr. Szabó Csaba, hogy „zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni”. (Jó kifogás… de alighanem igaz.) Én is áttérek a fotózásra, de ez tegnap még nem sikerült maradéktalanul, mert a mellékelt képeim alighanem a Somogyvári Péter barátom által a „jujj” kategóriába sorolhatóak. Sorry… De azt nem ússzák meg olvasóim, hogy kijelentsem: még szélvihar esetén is az élőzene a legjobb!
