A Syrius reinkarnációja - avagy elreped, vagy nem reped?
A Syrius együttes nagybecsű munkásságának méltó követésére a T. Főszerkesztő Úr (továbbiakban Robi Bácsi) által összegrundolt rendkívüli tehetségek alkotta Syrius Legacy a tavaly októberi BJC-beli frenetikus fővárosi bemutatkozása után szerveződni kezdett országos önbemutató turné első állomásaként Nagykanizsán adtak vissza nem is keveset a 70-es évek korából. Mint ahogy megnyitójában Kovácsné Mikola Mária a helyszínt adó Kanizsai Kulturális Központ vezetője felemlegette: külön öröm számára (és a kanizsai jazzszerelmeseknek is), hogy a turné első állomása pont az a Nagykanizsa, ahol a jazznek és a jelentős múltra visszatekintő Jazzfesztiválnak is otthon teremtődött. Nem utolsó sorban, de köszönthettük a Syrius két, még életben levő tagja közül a személyesen is tiszteletét tevő Ráduly Mihályt.
Az együttes vezetője, Benkó Ákos, aki a dobok mögött tengeti életét és mellékesként hangját is adja a dalokhoz, első nekifutásból bemutatta az együttest: Vidákovich Izsák – fuvola, tenorszaxofon, Ludányi Tamás – szoprán- és altszaxofon, Szebényi Dániel – billentyűk, ének, Fonay Tibor – basszusgitár, majd felkonferálta az első dalt, ami hivatalosan nem jelent meg, csak a királyi rádióban hangzott el élőben egyetlen alkalommal. Majd belecsapott a dobok közé és én félve néztem fel a mennyezetről lelógó szépséges lámpaburák felé: vajon ezt az ördögi gyorsasággal érkező elemi szintű erővel megjelenő lábdobot meddig fogja bírni a berendezés?
A billentyűből áradó hangok hallatán az emberben felrémlett a nem is olyan távoli 70-es évek elejének hangulata, a szinte porral borított hangszínek megannyi fekete-fehér emléket idéztek fel, melyek finom szinuszgörbéjű állóhullámként terjedtek az asztalokon égő mécsesek imbolygó fénye között. A „Széttört álmok” szvit első és utolsó tétele után a csapat átváltott a Syrius nagysikerű "Az ördög álarcosbálja" című album jól ismert dalai közé, mindezt remekül tálalva: egyoldalról megőrizték a régies hangzást és alapot, de modern előadásmódjukkal mégis azt tették, ami a legnehezebb egy "tribute" zenekarnak. Mint maradi típusú ember, számomra nehéz egy feldolgozásnak jobbnak lennie, mint az eredetinek, bizony két kezemen meg tudom számolni az ilyen eseteket, de végre elégedetten kellett csattintanom, hiszen ezek a fiatal fiúk bizony képesek arra, hogy a régi klasszikusokba pont olyan finoman csempésszék bele a saját énjüket, hogy ezzel hozzátegyenek és ne pedig elvegyenek a Syrius örökséghez.
Az együttes minden tagját ki kell emelnem. A hatalmas erővel és elánnal, de hajszálpontosan szóló dobokat, a fúvósszekcióban remekül együtt dolgozó, de külön-külön is fantasztikus fuvolát és szaxofonokat, a basszusgitárral szinte együtt rezonáló hangszerbűvölőt, és a rendkívüli feszes tempójú billentyűst, aki hajlamos elengedni a hangok gyeplőit az improvizációk hevében.
Őszintén szólva nem tudom hogy ezek a zenészek eddig hol rejtőzködtek, de az biztos, nagyon örülök annak, hogy tegnap volt lehetőségem arra, hogy mindezt ÁTÉLJEM. Így, csupa nagybetűvel.
Ui: megnyugtatásul közlöm, az előadás alatt egyetlen búra sem sérült meg!
