HAPPY REUNION, AVAGY AZ ÚJ POCSAI KRISZTA QUINTET BEMUTATKOZÁSA A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. ÁPRILIS 10-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Kriszta számomra a legkedvesebb jazzénekesnő a Duna-Tisza közén. Ez a régóta tartó szimpátia azzal kezdődött, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti márványtermi koncertek alkalmával megtudtam, hogy „földik” vagyunk, ő is Miskolcról származik. (Persze ő még meg sem született, amikor én már a fővárosba költöztem.) Nagyon élveztem egész előadói művészetét, és amikor adásba kerültek rádiós felvételei, igyekeztem rögzíteni azokat. (Csak egy ilyen emlékezetes koncertet felidézve: 2000. március 10-én Tóth Sándor tenorszaxofonon, Cseke Gábor zongorán, Oláh Zoli bőgőn és Jeszenszky Gyuri dobon kísérték.) De még olyan emlékeim is vannak Vele kapcsolatban, hogy ő volt az, aki engem „faggatott” régi jazz élményeimet illetően, amikor főszerkesztőnk 2007-ben megindította a „Világsztárok Magyarországon” sorozatot a Bartók Rádióban, amelyben Louis Armstrong 1965-ös Népstadion-béli koncertjétől kezdve végigmentünk a nagy jazzsztárok több mint három évtizeden át tartó hazai vendégszereplésein a rádióban archivált felvételek segítségével. Ezekben az adásokban egy-egy koncertlátogatóval beszélgetett élményeiről a műsorvezetői feladatokat ellátó Kriszta. (Éltesebb jazzbarátok még jól emlékezhetnek márványtermi és zsámbéki „háziasszonyi” teendőire és rádiós munkásságára is, mint a jazzműsorok konferansziéja és riportere.) Az biztos, hogy a „Világsztárok” sorozatban számtalanszor szerepeltem magam is, hiszen én ezeknek a koncerteknek szinte mindegyikén jelen voltam, ezért kaptam meg Tőle a „Hivatásos jazzrajongó” nevet az egyik adásban, amire olyannyira büszke vagyok, hogy eleinte ezen az álnéven publikáltam honlapunkon…
Fotó: Deseő Csaba
Az utóbbi években kevés alkalmunk adódott találkozni Krisztával, de azért három remek koncertre emlékeztetnék 2012-ből, ebből kettő gyors egymásutánban követte egymást: egy forró júniusi estén (29-én) a BJC-ben (még a Múzeum utcában) Cseke Gabi, Barcza Horváth Józsi és /nehéz ezt leírni/ Mohay Andris kíséretével, majd pedig július 17-én az iF-ben Cseke Gabival duóban lépett fel. A harmadik egy remek óév-búcsúztató volt december 28-án, ugyancsak a „megszokott” trióval a BJC új – mostani – helyén. Ezt követően aztán „igazoltan volt távol”, mert második babáját várta. Így aztán a tegnapi koncert jelentette a „nagy visszatérést” és a címben említett „happy reunion”-t. (Bárcsak a dobos posztján is egy „régi játszótárs” ülhetett volna… Természetesen ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az adott helyzetben nem volt telitalálat Kriszta választása, ami egy ifjú dobos fenoménra, Kaszás Péterre esett.)
Nem csoda hát, hogy tegnap este mind a hozzám hasonló öreg harcosok, akik régen ismerik Kriszta művészetét, mind pedig (és örvendetesen ők voltak túlnyomó többségben) az ifjú generáció képviseltette magát. Hogy honnan neszelték meg a fiatalok, hogy igazi jazz-rock repertoár és előadás várja a közönséget, azt nem tudom. A JazzMa.hu stábja soha nem látott létszámban jelent meg (Maloschik-Csányi-Deseő-Csécsi-Márton). A ráadással együtt előadott 13 számból három képviselte a „klasszikusokat”, nevezetesen Miles Davis „Blue in Green”, Herbie Hancock „Butterfly” és Duke Ellington „Azure” című kompozíciója. Ahogyan Kriszta elmondta, most Gretchen Parlato a kedvence, tőle négy dal is elhangzott. Ezek az indító „In a Dream”, a „Better Than”, a „How We Love” és a „Circling” voltak. Hallottunk még két Francis Jacob szerzeményt: „Within Me” és „On the Other Side” címmel, egy Stevie Wonder kompozíciót („I Can’t Help It”) és hogy meglegyen a teljes műsor, még volt egy Lauryn Hill („All That I Can Say”) és Morgan-Murdock-Troutman „Weak”-je, valamint a ráadás, a „Come Back Baby”. Kriszta jó ízlését és mesteri programválasztását dicséri (és én inkább csak a jazz számok kiválasztásához tudok hozzászólni), hogy olyan darabokat énekel, amit sem itthon, sem külföldön szinte senki nem mer bevállalni. Soha nem hallottam mástól például a három említett különleges jazzstandard vokális változatát. De a múltból is idézhetem például a „Mood Indigo”-t és a „Moonlight Serenade”-et. És már évekkel korábban is olyan neveket említett azok között, akik hatással voltak művészetére, mint Annie Ross, Karrin Allyson, Kurt Elling és Jane Monheit. Nem rossz névsor… Még egy szót a közönséggel való kommunikációról. Krisztának kedves természete és rádiós múltja miatt is, ez a kisujjában van. Azon kevesek közé tartozik, aki egy perc alatt megtalálja a kontaktust a közönséggel. (De így volt ez vele kapcsolatban mindig is…)
És akkor most a „kivitelezésről”. Mielőtt elfelejteném, a kíséretben Cseke Gábor akusztikus zongorát és elektromos „kütyüt” is használt, Schneider Zoltán elektromos gitáron játszott, Barcza Horváth Józsi most „stílszerűen” basszusgitáron hozta a basszust és Kaszás Péter dobolt, sőt a ráadás számban a cajunt nyűtte. Azt tudni kell, hogy – véleményem szerint (és ezzel nem állok egyedül) – Kriszta birtokolja a legjobb női hangot a hazai jazzvilágban. És ami szenzációs, nemcsak a Nagy Amerikai Daloskönyv jazzörökzöldjeinek előadását produkálja felsőfokon, de – és erre nézve már bőven voltak előzmények évekkel ezelőtt is – a popzene és a színvonalas rock legjobb termését is. (Már akkoriban is elővett egy-egy Sting, vagy Stevie Wonder nótát.) De azok még a megszokott jazztrió kíséretével hangzottak el, most viszont az új repertoárhoz illeszkedő felállás működött a háttérben, amint ezt már jeleztem is. A hangszeresek mindegyike abszolút profi és bátran elmondható, hogy mind a vokális, mind pedig az instrumentális oldal világszínvonalú produkciót nyújtott. Cseke Gabi és Barcza Horváth Józsi munkásságát már évek óta jól ismerem, és igen nagyra tartom, sőt különböző alkalmakkor már a konvencionális jazzen túlmutató affinitásukból is kaptam ízelítőt. Számomra Schneider Zoltán és Kaszás Péter (tegnap este volt az előszülinapja, ti. ma lett 36 éves – mint ifjú titán… – A szerk.) volt a meglepetés, róluk még keveset hallottam, de nagyon remélem (másokkal együtt), hogy ez a kvintett még sokszor fellép majd a jövőben. (Persze, mint minden mai zenész ők is még számos más produkcióban is megtalálhatóak.) Kaszás Péterről annyit tudok, hogy öt éve turnézik és készít lemezeket Al DiMeola-val, azt hiszem ez elég jó referencia.
Nekem nagyon tetszett, hogy a kíséret minden tagja az énekesnőt szolgálta, senki sem tolakodott az előtérbe, pedig igazán remek, de mértéktartó és nem végtelenül elhúzódó szólókkal mutatták meg saját tudásukat. Gabi is megmutatta „oroszlánkörmeit” mindkét billentyűs hangszeren (pl. a „Butterfly”-ban és a „Weak”-ben), de Józsitól is hallottunk néhány szép basszusgitár-szólót. Tibor főleg a második szettben brillírozott, Kaszás Peti pedig végig olyan visszafogottan játszott (ez mondható el még akkor is, ha kemény rock-dobolást produkált ott, ahol az kellett), de megmutatta, hogy hogyan is kell egy énekes mögött dolgozni. (Jó választás volt Kriszta.)
Nos, így zajlott le a minden vonatkozásban megújult Pocsai Kriszta Quintet nagysikerű bemutatkozása tegnap este a BJC színpadán. Ez a koncert is meggyőzött arról, hogy lehet beszélni a zenéről, lehet felvételekről hallgatni, még vizuálisan dúsítva (DVD) is lehet élvezni, de az élő, az orrunk előtt megszülető művészetet semmi sem tudja pótolni. Itt a tavasz, tessék kimozdulni és jazzkoncertekre járni!
