AZ ELNYŰHETETLEN MAINSTREAM JAZZ FINOMSÁGAI, AVAGY A BOPCORN TRIÓ KONCERTJE DESEŐ CSABA VENDÉGJÁTÉKÁVAL A KOMBÓ JAZZKLUBBAN 2015. ÁPRILIS 16-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Amikor február 19-én első alkalommal ellátogattam az akkor mindössze pár napja megnyílt klubba, felhívtam régi barátomat Deseő Csabát, mert tudtam, hogy örömmel eljön megnézni a szellemes névre hallgató BopCorn Quartet műsorát. (Szalóky Béla, Berdisz Tamás, Juhász Attila, Sárkány Sándor). Aztán annyira megtetszett neki a hely, de nem kevésbé a zene, hogy azonnal megbeszélte a fiúkkal és Boór Ádámmal, a klub lelkes műsorszervezőjével, hogy adandó alkalommal ő is szívesen „beszáll”, mint vendégszólista egy következő koncertjük alkalmával… Béla egy szolnoki fellépés miatt, igazoltan hiányzott, de a zenekar létszáma Csabával így is megvolt…
Deseő Csaba egyike a magyar jazz doyenjeinek, akinek februárban ünnepeltük 76. születésnapját. Ha valaki, ő aztán tényleg „nagy idők tanúja”. Aki olvasta időről-időre közölt visszaemlékezéseit honlapunkon, az biztosan egyetért velem. Elég az hozzá, hogy a legendás Dália idők, sőt már az azt megelőző évek óta a hazai jazz élvonalában működik. És ez bizony az 50-es évek második felét jelenti indulásként, ami több mint egy fél évszázad! Csaba partnereinek felsorolása tényleg lehetne egy „Who’s Who in Hungarian Jazz” összeállítás, de még külföldi kapcsolatai és zenészbarátai is hosszú listát töltenének meg. Egyik legnagyobb fegyvertény, ami a nevéhez fűződik egy MPS (Musik Produktion Schwarzwald) nagylemez, amit a 60-as és 70-es évek legtekintélyesebb európai jazzkiadójánál készített „Four String Tschaba” címmel. (Olyan fontos kiadó volt, mint az utóbbi évtizedekben az ECM és az oda szerződött művészek fényes névsorában szerepelt például Oscar Peterson, Dave Pike, Art Farmer, Benny Bailey, Nathan Davis, vagy a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band…) Jó hír, hogy a közeljövőben újra hozzáférhető lesz ez a fontos lemez, mert Németországban kiadják az MPS katalógusának javát képviselő albumokat. Legutóbbi fellépése egyébként néhány hete Oberhausenben volt, ahová állandó partnerével, Gyárfás Pistával utazott ki és két régi német zenészbarátjával adtak nagysikerű koncerteket helyi jazzklubokban. Azt már csak a fiatalabbak kedvéért mondom el Csaba barátomról, hogy több évtizedes zenei pályája során párhuzamosan művelte a klasszikus zenét és a jazzt. Az Állami Hangversenyzenekar tagjaként bejárta a fél világot Japántól Amerikáig, és olyan világhírű művészeket kísérhetett, mint Yehudi Menuhin, vagy Szvjatoszláv Richter.
A trió tagjai persze jóval fiatalabbak, ők a hazai jazzelit középgenerációját képviselik. Juhász Attilát felsorolni is nehéz, hogy hány „projektben” láttam-hallottam. Direkt átfutva az utóbbi évekre vonatkozó jegyzeteimet, méginkább igazolva láttam eme véleményemet. Számos alkalommal szerepelt a Budapest Jazz Orchestra pianista posztján, (nagyon emlékezetes számomra druszámnak a 2012. november 24-én a BJO-nak Tony Lakatos főszereplésével adott koncertjén nyújtott teljesítménye), de például tavaly a világhírű amerikai bőgős, Chuck Israels pesti workshop-jában is ő volt, aki zongorázott. Sárkány Sanyit is láttam már a BJO-val a Duna Palotában, Urbán Orsival a Ladóban, Micheller Myrtillel a MOM-ban és még sokszor és sok helyen és annál több felállásban. Ugyanezt mondhatom el Berdisz Tomiról is, aki szintén hosszú ideig volt tagja a BJO-nak, Sárik Péter triójának és még számos alkalommal volt módom élvezni remek játékát. Apropó BJO, volt idő, amikor ők hárman képezték a BJO ritmusszekcióját. (Éppen a 2007-es „Everyting’s Alright” című BJO lemezt hallgatom írás közben, amelynek vendégművésze Kevin Mahogany volt.)
Már a Kombó atmoszférája is jazz-zel átitatott, számomra a legkedvesebb hely lett a fővárosban. Nem kell bizonygatnom, hogy ennek a műfajnak az igazán optimális színhelye egy intim kis klub, mint amilyen éppen a Kombó. Ráadásul olyan közönség jött össze tegnap este, amely tényleg a zene élvezetére összpontosított, így igazán ideális körülmények vették körül az előadóművészeket. Ők viszont olyan világszínvonalú játékkal hálálták meg a figyelmet, amit tényleg ritkán tapasztalhat a magamfajta rutinos koncertlátogató is, a főváros örvendetesen gazdag kínálatában.
Természetesen a veretes standardek ihletett tolmácsolásával varázsolták el a közönséget. Egymás után sorjáztak a közkedvelt melódiák, amelyeket remek improvizációkkal díszítettek. Kétszer nyolc számot hallhattunk, és hála a kényelmes körülményeknek (asztal és karosszék) precízen fel is jegyeztem őket. Az első szám Count Basie „Jumpin’ at the Woodside” című remeke, amelyben Juhász Attila vérbeli swingelésével megalapozta a hangulatot. Aztán jött a „Time After Time”, majd a „My Romance” c. gyönyörű ballada. Az ezerszer hallott „On Green Dolphin Street” olyan szenzációs feldolgozást kapott, hogy csak a régi igazság juthatott eszünkbe: a jazzben a „hogyan” a fontos. Extra lassú tempóban, szinte himnikus dallamként hangzott el. Végül Charlie Parker ritka latinos kompozíciója a „My Little Suede Shoes” zárta, no nem a félidőt, hanem a „zenekari blokkot”. Ráadásul ez a szám Csaba kedvence is, sokszor játssza, és lemezre is vette. Ennek ellenére most csak a trió adta elő, de mégis érdekes „átkötésnek” minősült, amit a közönség is jelzett, hiszen mindenki azt hitte, hogy már a szám közepén Csaba is beszáll. No, de ez is elérkezett a nagy Ellington standard, a „Don’t Get Around Much Anymore” előadásával. Ezt követte Csaba másik nagy kedvence, Django Reinhardt örökzöldje a „Nuages” (Felhők), majd Fats Waller népszerű „Honeysuckle Rose”-ával zárult az első szett.
A második félidő egy kevésbé ismert Red Garland kompozícióval indult, amelynek csak annyi a címe, hogy „Hey, Now!”. Még további két számot is Csaba nélkül hallhattunk, ezek a közismert „You Don’t Know What Love Is” és a ritkán játszott régi jó „A Foggy Day /in London Town/” voltak. Aztán ismét a pódiumra lépett Csaba – és ismét Ellington-nal – „I’m Beginning to See the Light”. Most már végig ott is maradt és kezdetét vette az, amitől a jazz olyan kivételes művészet. Feltűnt ugyanis a nézőtéren először a népszerű „Gyafi” Gyárfás Pista, majd kisvártatva „befutott” Szolnokról Szalóky Béla is, hogy, hogynem mindketten hangszerrel. Sőt egy ifjú zongorista, Pintér Péter is „ugrásra készen” várakozott. Gillespie „Groovin High” című bop sikere, és Hoagy Carmichael „slágere”, a „Stardust” még nélkülük ment (bár itt már Gyafi is elkezdett dolgozni, igaz a kanócaival elbajlódott Boór Ádám, hogy jól szóljon a gitár), de már Milt Jackson „Bags’ Groove”-jába már minden „későn jövő” is beszállt. Juhász Attilát „menetközben” váltotta fel P.P., Béla pedig előkapta a fényes kornettjét. Szédületes jókedv jellemezte a játékot, igazi jam session alakult ki a hat zenész részvételével és a bop király Dizzy Gillespie „Night in Tunesia” című száma zárta a budapesti jazz-éjt.
A zenészekről egyenként szólva: Csaba játéka olyan színfolt a hazai jazzben, ami sokkal nagyobb megbecsülést érdemelne. Szerencsére remek formába lendült és ambíciói is visszatértek az őt ért gondok-bajok után. Fantasztikusan jó volt hallani tegnap este, abszolút feloldódott az igazán „jazzy” környezetben. Külön tetszettek kíséret nélküli „intro”-i. Juhász Attila megmutatta, hogy a zongorajáték lényege nem a „virgázás”, hanem az az elmélyült, a szépségre fókuszáló örömteli játék, amit ő mutat a közönségnek. Róla tudni kell, hogy pár éve a nyugati parton lévő Seattle városában tanult és mestere Bill Evans bőgőse Chuck Israels volt. Nagy kedvence Red Garland és persze Basie, de némi Bud Powell és korai Ahmad Jamal hatást is vélek hallani játékában. Ez az a melodikus bop zongorázás, ami a jazz legmaradandóbb értékeit vonultatja fel. Berdisz Tomi, ideális dobos, nem veri agyon a többiek játékát, ilyen környezetben főleg seprűzött, de még a verők használatával is igen visszafogottan dolgozott. Külön kiemelendő közvetlen kommunikációja a közönséggel, kedves természetességgel, szellemesen konferálta a számokat. Sárkány Sanyi is ideális kísérő, de csodaszép szólói is káprázatosak. Az „A Foggy Day”-ben pláne brillirozott, mert azt csak ketten játszották Tomival. A vendégeket mindenki ismeri, Gyafi alighanem az egyik legismertebb és legkedveltebb jazz zenész a hazai jazz-színen, Béla sem kevésbé ismert és sokoldalúságáról híres. Pintér Péter egy-két rövid szólóban megmutatta tudását, mostanában sokfelé feltűnik honlapunk koncertnaptára szerint, érdemes lesz saját fellépésére elmennem.
Hát így zajlott le egy tavaszi este a Kombóban, nem popcorn, de BopCorn fogyasztásával, no meg egy kis csapolt sör kortyolgatása mellett. Hogy szlogenemet is kicsit „korszerűsítsem”, nagy színészóriások (mint pl. Bitskey Tibor) nyilatkozata szerint az igazi színészet nem a film, hanem a színház, azaz az élő-produkció. Ez a zene vonatkozásában így hangzik: nem a konzerv-, hanem az élő-zene az igazi. Tessék koncertekre járni!
