A nyolcszárnyú szuperlatívusz repülése, avagy Ernie Watts & Trio Midnight a BJC-ben 2015. 05. 16-án Fényképelés & szövegezés - Sztraka Ferenc

Én hülye, a koncert előtt még gondolkodtam, elmenjek-e meghallgatni az aktuális felhozatalt, de szerencsére hamar győzött a józanész. Az nem volt kérdés, hogy Ernie Watts a legnagyobb tenorszaxofonosok közé tartozik, de én még emlékszem, amint a nyolcvanas években talán túl mélyre merült a kommerszebb, mesterséges édesítőszerrel meglocsolt mocsárba. Ugyanakkor rongyosra hallgattam a „Fourtunes” című lemezt, ahol a mezőny döntő részét csuklóból lefújja a pályáról, nem beszélve a Charlie Haden Quartet West-ben viselt dolgairól.

Azért érdekes dolog, hogy Ernie Watts azért a „Chariots of Fire” című lemezéért kapott Grammy-t 1982-ben, amely számomra szörnyen hallgathatatlan. Persze, előfordult már ilyen a világtörténelemben, a híres kultfilmben, a „Tanú”-ban sem akkor tűntetik ki Pelikán elvtársat, amikor éppen jót akart, hanem, amikor sunnyogtak a narancspótló citrommal. De inkább nézzük a jelenkort!

Szombat délelőtt megkérdeztem Oláh Kálcsit, eljöhetnék-e a beálló próbára? Részéről rendben volt a dolog, mondta, kettőtől négyig tartják a próbát. Értitek, itt jazzről beszélünk, nem ám egytől háromig, meg ilyenek, ihletett pillanatokban tartsuk be a szabályokat, kettő-négy.

Már a próba is megért egy misét. Izgalmas kalandnak tűnik, hogyan próbál megismerkedni, majd azon nyomban összekopódni két ismeretlen, sikerül-e egyáltalán megtalálni az erogén zónákat? Amikor a verőfényes kora-délutános külvilágot kirekesztvén, kettő után pár perccel benyitottam a BJC koncerttermébe, a színpadon a Trio Midnight játszott komplett fedélzeti fegyverarzenálját beélesítve teljes harci díszben, ráadásul olyan tűzzel, mintha már az esti koncert csúcspontjánál tartanánk. Próbáltam kinézni a fejemből, mi ez, hol vagyok? Egyáltalán, hol a vendégművész? Éppen ebben a pillanatban lépett be ő is a terembe, de ahogy láttam, még őt is megállította a hengerlő hangzás. Úgy éreztem a Trio Midnight ekkor nyújtotta át a bemutatkozáskor szokásos névkártyáját Ernie Watts-nak, innentől már ismerik egymást, tárgyalóképesek.

Kálcsi nagyon rendes volt, szólt az érdekemben, Ernie Watts barátságosan intett, őt sem zavarja a ténykedésem, majd nem sokat cicózván belefújt a Julius Keilwerth SX 90R Black Gold Finish becenevű tenorszaxiba. Ahogy megszólalt, ahogy elfújt egy intro-t, már az első hangoknál végem volt azonnal. Ilyen tenorszaxofon hangot nagyon ritkán lehet hallani, illetve látni mifelénk. Az a sound! Az a telt, sötét, kövér, hatalmas, mindenen átsugárzó igazi jazzes tónus, elképesztő. Az álomnő egyszer csak hirtelen visszanéz rád, sőt, még mosolyog is! Mindent vitt, mint a piros ász. Olyan élményem volt, mintha a régi nagyokat látnám, a hideg futkosott a hátamon. Ráadásul, a hatás a későbbiekben csak tovább erősödött. Hogy a klasszikusoknál maradjunk, ha igaz az állítás, miszerint a szakértelem ócska bolsevista trükk, akkor Ernie Watts-nál nagyobb bolsit még maga Lenin sem látott, pedig az elég nagy szó. A gyors számokat brutálisan rendezte le. A legnagyobb tempóknál is kristálytisztán kijátszott minden motívumot, semmi glisszandós összemosás, sikongatás, minden hang külön-külön megszólalt, mint a barokkban, ráadásul még oxigénsátor sem kellett neki utána. Más dimenzió, na.

Kiderültek érdekességek is.  Az első számnál az egyik résznél először nem volt egyértelmű, hogyan gondolta Ernie a kíséretet, mit hozzon a bőgő, valami statikus alapot, vagy inkább swinget? Vidám kacsintással odakiabált Egri Jancsinak: Swingelj, vagy kinyírlak! Ernie elmesélte a vonatkozó anekdotát Kálcsinak, Jancsinak és Elemérnek, hogy ő személy szerint azért van még életben, mert tud swingelni. A Buddy Rich Big Band-ben játszott vagy ötven éve, és a teljhatalmú zenekarvezető diktátor is pontosan ezt üvöltötte rá, amikor problémázott valamelyik résznél. Jancsi pedig szintén tud swingelni, egy pillanatra sem forgott veszélyben az élete, szerencsére.

Az egész próba ilyen vidáman, kölcsönösen oldott hangulatban folyt, ugyanakkor nehogy bárki azt higgye, hogy jó kis ulibulizás volt, aztán majd csak lesz valahogy, az „All the Things You Are”-t talán mindketten ismerik. Ellenkezőleg, itt rendkívüli igényesség és alázat volt jelen egyszerre. Miután már játszottak egy keveset együtt, és úgymond bemelegedtek, Ernie Watts megálljt vezényelt, majd megkérdezte a Triótól, mit gondoltak ma estére? Játsszanak egy jó jam-et, vagy adjanak-e olyan koncertet, mintha igazi zenekar lennének együtt így négyesben. Nyilvánvaló kérdés, hiszen ha az egyszerűbb utat választanák, akkor is tudnának olyan zenét produkálni, hogy emlékezetes legyen a buli, hiszen attól világklasszis ez a négy muzsikus, mert ilyesmit is tudnak. A sziklamászó is dönthet, megmássza-e, vagy inkább szól a helikopterpilóta haverjának, vigye már föl. A csúcson ugyanolyan szép lesz majd a kilátás így is. Azt képzeljétek el, amint a Trio Midnight egy emberként vágta rá gondolkodás nélkül, zenekarként kívánják végigjátszani a ma estét is, ha jam kell, akkor a koncert után úgyis lesz egy a galérián. Ez az igazi nagy művészekre jellemző igényesség az egész estén jelen volt.

Aztán itt van a koncert nyitánya. Ernie úgy képzelte, amint bejönnek a színpadra, Elemér azonnal indítson a dobbal, tehát előtte már be kell hangolni a bőgőt. Elemér be is játszott egy nagyon dögös, dob intro-t, de Ernie valami olyasmit magyarázott, aminek nagyjából az volt a lényege: Ácsi. Te most nem jófiú szerepben vagy itt, rögtön az elején tisztázni kell bizonyos dolgokat. A közönség a nézőtéren fészkelődik, birizgálják az átkozott mobiltelefonjaikat, beszélgetnek, satöbbi. De innentől kezdve a színpadon zajlik a lényeg, ezért neked valami olyat kell játszanod, ami nagyot szól, amire mindenki fölkapja a fejét, hadd legyen egyértelmű, hogy mostantól elkezdődött a műsor. Az amúgy csendes kultúrember Elemér erre bólintott: oké, értem, majd fogta a verőket és olyat játszott, mintha belevágtak volna egy szakajtónyi dinamitot a dobszerelés közé. Tényleg robbant. Ernie elégedetten bólintott, ez az.

A próba az én fogalmaim szerint kőkemény volt. Hosszú műsor, ismeretlen, bonyolult számok, mindegyikben más nüanszok, de nem volt semmi kompromisszum, végigmentek mindenen. Énnekem az is gondot okoz, hogy azt megjegyezzem, a Wayne után Shorter következik, de a Trio fantasztikus volt ebben is, nem véletlenül azok, akik, a tudás és profizmus nem éppen hiánycikk feléjük. Látta ezt Ernie Watts is, jó kedvvel, bőséggel vidáman muzsikált ő is, közben sztorikat mesélt, nagyon szimpatikus ember, nem a szétsztárolt fejű sztárok közül való, az rögtön kiderült róla.

Négyezés Kálcsival

Négyezés Elcsivel

A próba és a beállás elhúzódott, majd amikor befejezték, azonnal átvitték Ernie-t egy szaxofon workshopba (Fon-Trade, you know!), de átverés kizárva, ebbe a shopba nem vevőként, hanem eladóként ment.

A koncert számomra az év koncertje volt. Totális teltház, a jegyek elővételben elkeltek, pedig a közönség nyilván nem azért vásárolta meg a jegyeket, hogy Charlie Watts és Naomi Watts közeli pereputtyát hallgassák éjfélkor, hanem azért az apróságért, mert jó zenét szerettek volna hallgatni.

Oláh Kálmán, Egri János és Balázs Elemér, avagy közös fedőnevükön a Trio Midnight nemcsak attól világklasszis, mert úgy jók, ahogy, hanem attól is, ahogyan megtalálják az összes hidat, ösvényt, autópályát és légifolyosót, ami összeköti őket az éppen akkor a mifelénk partra vetődő vendégszólistával. Úgy gondolom, Ernie Watts egy életre megjegyezte a Trio Midnight nevét az esti aktus után. Amikor a fiúk szólóztak, Ernie a színpad jobb oldalára vonult a fénytelenség szürke zónájába és onnan hallgatta, azaz inkább élvezte a zenét. A rácsodálkozástól és a tetszéstől hangos bekiabálásokra ragadtatta magát, együtt élt minden egyes hanggal, gondolom, Kálcsiéknak is inspiráló lehetett ez az attitűd.

Még egy adalék a hozzáállásról. Eljátszottak egy csodaszép, fájdalmas balladát Charlie Haden emlékére. A bőgőszóló külön említésre méltó, olyan meghatóan énekelt a hangszer Jancsi kezében. A szóló közben Jancsi szemüvege egy kicsit lejjebb csúszott az izzadságtól, ilyesmi előfordul időnként, nem nagy ügy. Ernie odaugrott és menet közben megigazította a külön utas ókulát, kedves pillanat volt. A gyönyörű szóló végén pedig még külön meg is tapsolta Jancsit.

Lassú dalból kevesebb volt, de a középtempó és a gyors számok taroltak. Ernie szerethet közvetlenül beszélgetni a zenésztársakkal, azaz négyezni, mert gyakran élt ezzel a fordulattal. És itt jutunk el az egész koncert számomra abszolút csúcspontjához, Oláh Kálcsi „Polymodal Blues” című kompozíciójához. Az egész koncertre jellemző volt az őserő, a virtuozitás, a dögösség, de ebben a számban valami olyan féktelen tűz támadt valamennyiük lelkében és persze a hangszerében is, amint egymást űzték, hajtották valamerre, hogy ilyesmit ritkán lehet földi halandóknak hallgatni. Mintha a tiltott gyümölcsből harapdálnánk ki fél kilónyi darabokat, s közben megéreznénk az ízét, ami sokkal jobb, mint azt gondoltuk volna.

És még ekkor sem volt vége. Mintha a “Veréb is madár” híres - csoda, hogy be nem tiltott - jelenete elevenedett volna meg: Miután a baráti országokból érkezett, snassz kelet-európai pénzzel pengető vendégeket kizavarták a bárból, a bent maradó, dollárral és nyugat-német márkával fizető kuncsaftoknak megadatott, hogy láthatták a sztriptíz beteljesülését, szóval a totális csúcs még csak most következett. Először jöttek a szokásos négyezések, aztán már mindenki négyezett mindenkivel. Végül Ernie odaállt a zongorához és csak kettesben Kálcsival olyan bebopot játszottak, amilyet én még nem hallottam soha. Lehet, hogy ezt a néhány percnyi külön bónusz kábulatot ezek után külön szócikk-ként beírom a Wikipédiába a “bebop”, vagy a “négyezés” témájába, de az is lehet, hogy a “varázslat”-hoz is. Rövid az élet, kár lett volna kihagyni egy ilyen koncertet.

A koncert után eltelt valamennyi idő, míg sikerült összeszednem magam. Arra emlékszem, persze elég homályosan, hogy három hölggyel beszélgettem; egy ausztrállal, egy angollal – mindkettőjükkel magyarul, egy franciával pedig a változatosság kedvéért angolul, bár ebből az időszakból semmi sem biztos. Lehet, hogy valamennyien orosz krémtorták kémek voltak.

Hogy oldjam a sokkhatást, beültem a jam-re. Balázs Józsit amúgy is régen hallottam játszani, örömmel állapítottam meg, hogy jól van, és nagy kedvvel swingelgetett. Orbán Gyuri bőgőzött és Pecek Lakatos András dobolt, majd Egri Jancsika Jr. is beszállt, és klasszul elénekelt pár standard-et, jó, ízes zene volt ez is, lenyugtatott a nagy katarzis után.

Még egy apróság, csak a pontosság kedvéért: Ernie Watts a tenorszaxin kívül még egy további hangszerszerűségen is játszott, amely pro primo prézlidarálónak tűnt, másodjára mákdarálónak, de aztán némi spéttel cabasa-ként sikerült beazonosítanom az Interpolnál. Az IKEA konyhafelszerelések részlegén kaphatók hasonló, csilivili ketyerék, ha arrafelé járok, mindig az ütőhangszerekre asszociálok. De hiába lelkesedtem a nagy magyar éjszakában, az idióta vasárnapi boltbezárkálások miatt nem tudtam rögtön beszerezni egyet, pedig meglett volna rá a szándék, ráadásul jóval olcsóbb is, mint a Keilwerth szaxi.

Ez volt az est csúcspontja

Nekik is tetszett