A Mike Stern–Didier Lockwood Band a VeszprémFesten

A 12. VeszprémFest nem akármilyen zenei csemegéket tartogat(ott) a városba látogató zenekedvelőknek. Ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt években, ezúttal is a nemzetközi jazz és könnyűzene legjava látogat el kis hazánkba, üdítő színfoltot képviselve ezzel a magyar zenei fesztiválok között. Aki olvassa a Jazzma.hu oldalt, vagy figyelemmel kíséri a fesztivál körül zajló eseményeket, híreket, az tudott róla, hogy idén új helyszínekkel bővült a program. A FestGarden nevű hely a csodaszép História kertben lett kialakítva, ami kirándulóhely mellett – mint kiderült – koncerthelyszínként is remekül funkcionál. Ha már új helyszín, illik megadni a módját a „felavatásnak”, így aztán a szervezők – élükön Mészáros Zoltánnal – nem akárkit hívtak ide az első napra.

„Mike Stern generációjának egyik legelismertebb elektromos gitárosa” – kezdi a zenekar bemutatását a fesztivál honlapja. Valóban, az elmúlt 40 év egyik meghatározó egyéniségéről van szó, aki szólókarrierje mellett főleg a Blood Sweat & Tears nevű zenekarral, illetve Billy Cobham, Jaco Pastorius, vagy épp Miles Davis zenésztársaként írta be nevét a jazz történetébe. Jellegzetes stílusa és hangzásvilága nagy népszerűséget hozott neki, hat lemezét is jelölték Grammy-díjra. Ezen az estén megmutatta, miből fakad a széleskörű elismertség, fantasztikus teljesítményt nyújtott.

Didier Lockwood szintén nem ma kezdte a muzsikálást, több évtizedes pályafutása tele van elismerésekkel, különböző díjakkal, és hasonlóan nagynevű zenésztársakkal (mint pl. Billy Cobham, vagy John Abercrombie). A jazz mellett a klasszikus zene és a progresszív rock is közel áll hozzá, ebből is fakad nyitottsága, improvizációs készsége és magas szintű zenei tudása. Ezekből mind-mind csillogtatott meg ezen a koncerten is.

Rögtön az első számmal jól belecsaptak a közepébe, „Out of the Blue” című szerzeményükbe egy körülbelül 5-10 perces gitárszólót ékeltek bele, és ezután sem hagyott alább a színvonal. Egyik zseniális zeneszám követte a másikat, mindegyik remekül kidolgozott, gondosan összetett és összeválogatott repertoár volt. Mivel a közös album még várat magára, ezért korábbi szerzeményekből kellett csemegézniük, de azt hiszem, az egész közönség nevében mondhatom: nagyon jól állították össze a koncert anyagát. Én külön örültem, hogy a „Wishing Well” című szám is elhangzott, nekem ez az egyik kedvencem a zenekartól.

Mike Stern ezen az estén alaposan rászolgált az elismerésre. Játékával olyan könnyedén mozog a jazz különböző területein, és mindegyik annyira a sajátja, hogy ilyet ritkán lát az ember. A dinamikusabb szólók és a lágy harmóniák remekül kiegészítették egymást, ugyanakkor meghagyta a lehetőséget mindhárom zenésztársának, hogy ők is megmutathassák, nem véletlenül éppen ők állnak azon a színpadon. Bár őt közel sem az énektudása miatt tartják olyan nagyra, amikor maga elé ragadta a mikrofont, mégis mindig kifejezetten kellemes hang ütötte meg a fülemet. Sokszor csak a saját maga által gitáron játszott dallamot dúdolta, énekelte (pl. a már említett „Wishing Well” c. számban, ami ettől számomra kissé népzenés beütést is kapott), de rendesen énekelt is ezen kívül. A gitárja viszont hol csodaszépen énekelt, hol keservesen sírt, de igazából bármilyen hangot olyan érzéssel játszott rajta, hogy öröm volt hallgatni. Zenei tudása mellett egyénisége, pozitív személyisége, és a zene szeretete által előtört végtelen jókedve miatt szinte az első perctől megtalálta a hangot a közönséggel. Végig jókedvűen, mosolyogva játszott, kedvesen beszélt és viselkedett zenésztársaival és a közönséggel is, számomra nagyon jó volt látni ezt a közvetlenséget és örömet. Tiszta szívből csinálja, látszik, hogy sokadszor sem unja ugyanazokat a számokat játszani, de mindig keresi az újat, mindig változtat valamin – aki ott volt, és esetleg nem ismerte korábban a zenekart, érdemes megnézni egy-két korábbi felvételt, szinte minden számban módosítottak ezt-azt. Ennek szerintem csak így van értelme, ha az ember szereti, amit csinál, és azt teljes odaadással képes csinálni – Mike Stern esetében ez így van.

Didier Lockwood, a francia hegedűvirtuóz elképesztő dolgokat művelt a színpadon. Láttam én már hegedűn progresszív jazzt játszani (gondolok itt elsősorban Kézdy Lucára), az is nagyon tetszett, ezúttal is sikerült levenniük a lábamról. Lockwood elektromos gitárosokat megszégyenítő technikai felszereltséggel érkezett a koncertre, különböző effektpedálokkal maga előtt kezdett bele a játékba, és szépen sorjában mindent fel is használt, hogy igazán egyedi, különleges hangzást csiholjon ki abból a négy húrból. Az improvizatív, virtuóz hegedűjátéka pompás kiegészítője volt Stern gitározásának, nagyon jól együttműködtek a színpadon. Az alapvetően fúziós jazzt (ezzel eléggé lesarkítottam a dolgokat, de fogjuk rá…) kissé eltolta a progresszív jazz, néhol a folk, a népzene irányába. Rajta ugyanaz a lelkesedés látszott, mint társain, rég láttam hegedűvel a vállán ilyen jól mulatni embereket (táncolt, ugrált, miközben olyankor is minden hang a helyén volt). Egészen torzított hangzást is használt, egy alkalommal mintha a sirályok hangját utánozta volna bámulatosan, egy saját „performansz” közben a loop-pedált is elővette, hogy aztán arra improvizálhasson, miközben a közönség soraiba szaladt, hogy mindenki közelebbről is megnézhesse, ahogy játszik – ez egyébként az est egyik fénypontja volt.

A ritmusszekció szintén kiváló zenészekből állt. Tom Kennedy a basszusgitárral remekül szolgáltatta az alapot, illetve több hosszabb szólója is volt, a jazzes futamok és a blues-rock szerű slappelés egyaránt nagyon élvezetes volt. Érdekes, hogy két dudás milyen jól megfért egy csárdában, és mellette a dob és a basszus is bőven kapott lehetőséget megmutatni magát. Amiket eddig ismertem és néztem korábban koncertfelvételeket, ott általában Dave Weckl dobolt (aki nekem egyébként ebben a műfajban az egyik személyes kedvencem), de a mostani turnén Steve Smith ült a dobok mögött. Igazából egyik jó dobost váltotta a másik, nagyon tetszett a játéka (pedig a dobosokra külön figyelmet szoktam fordítani). Nem akart mindenképpen középpontba kerülni, de amikor adott volt a lehetőség, akkor pörgős, dinamikus szólókkal, vagy éppen a közönség megénekeltetésével is felhívta magára a figyelmet.

A koncert ráadásaként magyar vonatkozást is kapott az este, Didier Lockwood egy magyar tanítványát is felhívták a színpadra, hogy a végén egy kis közös zenéléssel zárják le az estét. Frankie Látó hamar beilleszkedett a közegbe, és ő is nagyon jól játszott. Nála külön említésre méltó, hogy nem volt tolakodó, hiszen megtehette volna, ha már csak két számra megy fel, legalább abban hadd játsszon minél többet, mégis meghagyta a lehetőséget mindenki másnak is. A legvégén még eljátszották Stern egyik kedvencének, Jimi Hendrix „Red House” című számát, ami aztán teljes örömzenélésbe folyt át az – immáron – öt zenész között. Frankie remekül tartotta a lépést, tehetséges zenész, reméljük, ő is hasonlóan sikeres lesz, mint méltán híres kollégái.

A több mint kétórás koncert olyan szempontból is különleges volt, hogy gyakorlatilag nem volt mélypontja, nem volt egyetlen perc sem, amikor azt éreztem volna, hogy ez már kicsit sok, vagy azt, hogy ugyanolyanok a számok. Egyszer sem unatkoztam, nem kalandoztak el a gondolataim, annyira magával ragadott az egész zene, hogy még órákon keresztül tudtam volna hallgatni. Erre viszont ott maradnak a lemezek és a koncertfelvételek, kénytelen leszek azokkal beérni.

A közönség – mintegy 500 fő, nagyjából teltház volt – felállva tapsolt az előadás végén, óriási sikere volt a zenekarnak. Eddig is nagyon sok jó koncertre jutottam el  és írtam róla a JazzMa.hu-nak, de nagyon erősen kell kutakodnom az emlékeimben, hogy mikor voltam utoljára ilyen jó koncerten, hogy mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. Az én ízlésvilágomba nagyon betalált ez a zene, és a közönség reakciójából ítélve ezzel nem voltam egyedül.

Ezúton is köszönöm a JazzMa.hu-nak és a VeszprémFestnek, Maloschik Róbertnek és Mészáros Zoltánnak a lehetőséget, hogy egy ilyen koncerten részt vehettem.

Didier "szédíti" a közönséget:

Ide is egy kicsi...

...oda is egy kicsi

Na most ezeknek jól "behúzok" egyet: a szőke hölgy Madame Lato, a fekete hölgy Madame Maloschik (sorry, Szász Gabrella!), a kimagasló ösz úr Deseő Csaba, és az alig látszó ősz úr Maloschik Róbert (vigyázat, nem a kopasz!)

Hamár vége van a koncertnek és így megtapsoltattuk magunkat, akkor most a ráadásra felhívom Frankie-t a színpadra Mike!

Mike and Frankie "face to face"

Mike bátyó ezt kapd el, ne a náthát!

Frankie szólózik, mestere Didier kontrázik neki