Al Di Meola ismét Budapesten pengetett
A májusban megjelent új, „Elysium” című lemezét turnéztatja meg a világ egyik legismertebb jazz gitárosa, az amerikai Al Di Meola. Háromtagú zenekarával szerencsénkre ezúttal is ellátogatott hazánkba, tegnap este emlékezetes élményt nyújtva ezzel a MOM Kulturális Központ közönségének. A koncert az „Elysium & More – Unplugged” elnevezést kapta, azaz a vadonatúj album dalai mellett korábbi szerzeményeket is előhúztak a tarsolyukból, mindezt két akusztikus gitárral és egy dobfelszereléssel.
Mostanában sokszor írok személyes gondolatokat egy-egy beszámolóba, ezt ezúttal sem tudom kihagyni. Al Di Meola gitárjátéka – mint oly sok mindenkit – engem is megragadott, már egész fiatalon. Hála édesapámnak, aki szintén nagy rajongója, otthon, az autóban, vagy bárhol, mindig rengeteget hallgattuk, mindig is nagy családi kedvencünk volt (ilyen szempontból is jó családba születtem). Bár magyar zenészekből is nagyon sok személyes kedvencem van, azért ilyen klasszisok nem fordulnak meg kéthetente kis hazánkban. Éppen ezért külön örültem, hogy én tudósíthatok a JazzMa.hu olvasói számára.
Ez nagymértékben egyéni preferencia kérdése, én gyakran jobban szeretem az akusztikus, unplugged koncerteket (ha jazz zenéről van szó). Ott tényleg nincs más, csak a zenész és a hangszer, nem használ különböző effekteket, a hang valóban a gitárból jön, mindenféle „trükközés” nélkül. Ez persze zenésztől, stílustól, hangulattól, rengeteg dologtól függ, de itt most úgy érzem, nagyon jó döntés volt egy ilyen jellegű turné. Al Di Meola híres arról, hogy rengeteg arcát képes (akár egyszerre) megmutatni, elmosni a műfajok közti határokat, ugyanakkor mindenbe nagyon mélyen beleássa magát, nem csak tessék-lássék módjára. Akár fúziós jazz-rock Chick Corea társaként a Return to Forever zenekarban, fantasztikus gitár trió John McLaughlin és Paco de Lucia oldalán, vagy épp akusztikus gitár és világzene, flamenco vagy latin dallamok, mindegyikben kimagaslót alkotott. Ez a koncert inkább ez utóbbi felé húzott, ugyanakkor jól tükrözte a bő 40 éves pályafutás gazdagságát és sokszínűségét.
Pár perc csúszás után a zenekar elfoglalta a színpadot, és az 1998-as album, a „The Infinite Desire” címadó slágerével kezdtek. Mivel csak az első két szám alatt lehetett fényképezni, és a fényképezőgépem nem profi masina, én sem vagyok jó fotós, de igyekeztem abban az 5-10 percben minél több képet csinálni, hogy majd hátha akad köztük jó, akkor még azzal voltam elfoglalva (Ejnye-bejnye Laci! Hát nem megmondtam, hogy bontott csirke… Direkt említettem, hogy Kleb Attila a GetCloser-től profi fotós, így profi fotóapparátja van, és nem sokkal a koncert után átküldi a képeket! Meg is tette! Így a maga által készített képeket szépen tegye el a családi archívumba! – A szerk.), de közben meredten figyeltem a zenére is. Al Di Meola köztudottan szeret beszélgetni a közönséggel, a számok között érdekes történeteket mesélni, az elején több szerzeménynél is elmondott egy-két anekdotát (például, hogy egy marokkói világzenei fesztivál alkalmával hogyan írt dalt a szobájában). Aztán felcsendült néhány dal az új albumról is, a közönség ezeket is örömmel fogadta. Számomra érdekes volt, hogy az új szerzemények kissé elütnek az addigi repertoártól stílusban és felépítésben egyaránt. Az egyik első szám, amit a lemezről játszottak (sajnos a címére nem emlékszem) inkább lassú, melodikus volt, nagyon szépen kitalált dallamszerkezettel. Az addigi (tőle már megszokott) villámgyors pengetést felváltotta az érzelmesebb, hangsúlyos gitárjáték, ahol minden hang gondosan oda volt illesztve a helyére, gyakran jobban emlékeztetett a romantika klasszikus zenéjére, mint egy Al Di Meola-féle jazz kompozícióra. Remélem, ha újra és újra meghallgatom az új albumot, felismerem, mert nekem az este egyik fénypontja volt.
Amit véleményem szerint egyre jobban csinál pályafutása előrehaladtával, az a szerzemények kimunkálása és felépítése. Ugyanúgy bőséges teret hagy az improvizációnak (ami, lássuk be, szintén jól megy neki), de véleményem szerint érettebb és komplexebb lett a gitárjátéka és zeneszerzői oldala is. Amit én kifejezetten szeretek, hogy sokszor nem különül el a zenéje kíséretre és szólóra, hanem az egész egyben egy összetett és (részben) megkomponált gitárszóló. Ez az oldala különösen előjön akusztikus zenében, és ilyen, vagy ehhez hasonló felállásban.
A koncert közepén tartottak egy rövid szünetet, amit aztán Al Di Meola két zenésztársának kicsit meghosszabbított, ugyanis a második felvonás elején két szám erejéig egyedül ült ki gitárjával a színpadra, és bűvölte el játékával a közönséget – így engem is. Amikor visszatértek a fiúk, nagyjából ott folytatódott a koncert, ahol az első felében abbamaradt. Elhangzott többek között, a „Turquoise” a 2006-os „Consequence of Chaos” albumról, illetve még néhány új szám – köztük az album nyitódala, az „Adour” is, ami szintén nagyon szépen szólt.
Bár nem kérdés, hogy ő volt az est főszereplője, azért ne feledkezzünk meg két nagyszerű zenésztársáról sem. Peo Alfonsi gitárossal régóta zenélnek már együtt, nekem is volt már szerencsém élőben hallani őket korábban is. Alapvetően kíséretet játszott (bár gyorsan tegyük hozzá, nem négyakkordos kíséreteket, hanem nagyon bonyolult dallamokat és ritmusképleteket is), néha szólózott egyedül vagy ketten együtt. Még inkább kiemelném a doboknál Kaszás Pétert, akivel szintén régóta zenélnek együtt. Ez is jól tükrözi a magyar zenészek tehetségét, hogy ilyen kaliberű művészekkel járják a világot és működnek együtt hosszú évek óta. Bár külön dobszóló nem igazán volt (ez nem „olyan” koncert, ahol felváltva szólózgatnak), én valamit azért konyítok a témához, nekem ennyi is elég volt (meg a korábbi alkalmak, amikor láttam és hallottam őt), de szerintem a közönséget is meggyőzte, hogy nem véletlenül tartja őt kiemelkedő tehetségnek Al Di Meola (és persze sokan mások is). Nem ütötte szét a dobokat, nagyon technikásan, finoman és lágyan játszott, emellett pompásan variálta a dinamikát is. Ehhez a zenéhez nem tudok jobb dobolást és jobb dobost elképzelni, le a kalappal előtte (is).
A koncert végéhez közeledve a közönség egyre jobban rákapott a hangulatára, nekem úgy tűnt, minden egyes számot egyre nagyobb és nagyobb ováció fogad. Nem is volt kérdéses, hogy a végén ráadás fog következni. Amikor először visszajöttek, Al Di Meola ismét elsütötte a már-már bevett poénját visszatapsolásnál: „Szeretnék, hogy játsszunk még egyet?” A közönség tapsol, ujjong, mire szomorúan bemondja: „Sajnos, szó sem lehet róla, hogy még egyet játsszunk…” Döbbent csend, majd a végén: „Éppen ezért még kettőt fogunk játszani!” Itt talán még ők sem számítottak arra, hogy a közönség még többet akar majd, és újra vissza kell jönniük, egy harmadik számmal is…
A ráadásban aztán volt minden: óriási, percekig tartó gitárpárbaj kettejük között, honfitársunk előbújt barikádja mögül, hogy cajón tudását is megcsillogtathassa, és persze felcsendült a talán legismertebb darab, a Paco De Lucia-val közösen felvett „Mediterranean Sundance” is, a legendás 1977-es „Elegant Gypsy” albumról. Mire ott tartottunk, hogy végleg levonultak a színpadról, a MOM Kulturális Központ Színháztermének teljes közönsége (ami természetesen teltházat jelent) felállva tapsolta a három zenészt, ami azt hiszem, mindent elmond az estéről.
Lassan már nincs értelme számon tartanom a (számomra) kedvenc koncerteket, amikre eljutok – hála a JazzMa.hu-nak –, de ez az este is az élmezőnyben foglal helyet a képzeletbeli toplistámon. Al Di Meola nem először kápráztatott el engem, többször is láttam már élőben, de minden alkalommal újra és újra le tud nyűgözni, és remélem, ez még nagyon sokáig így is marad…
