SWING, SWING, SWING…. A JOHN PIZZARELLI QUARTET JÁTSZOTT MINDENKI ÁLTAL ÉLVEZHETŐ JAZZT KÉT KONCERTEN IS A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. OKTÓBER 14-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA

Afféle mindenevő jazzrajongóként örömmel láttam John Pizzarelli képét a BJC őszi füzetének címlapján, abban az illusztris társaságban, amelyben három modern jazz zenész (Joshua Redman, Zbigniew Namyslowski és Luis Perdomo) mellett swinges, mindenki által befogadható zenét ígért a klub a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat keretében. Olykor jólesik az ilyen zenét is élvezni, hiszen egyikünknek sem Albert Ayler vagy Ken Vandermark voltak az első zenei élményei.

A jazzkörökben jól hangzó Pizzarelli név „megalapozója” a gitáros-énekes John és a bőgős Martin papája, a legendás Bucky Pizzarelli volt (szintén gitáros). Az öreg olyan nagy nevekkel játszott, mint Benny Goodman, Zoot Sims, Lionel Hampton, Stephane Grapelli, és persze a későbbi swinges generáció összes hírességeivel Bob Wilber-től Kenny Davern-ig.

Az 1960-ban született John-t, annak ellenére, hogy a papa révén milyen zenei környezetben cseperedett fel, tinédzserként természetesen a rock érdekelte, de időközben mégis „megtért” és ma ahhoz az irányzathoz tartozik, amelynek számos képviselőjével a magyar közönség is találkozhatott már, mint például Scott Hamilton, Ken Peplowski vagy Warren Vaché. Az ifjabb Pizzarelli szólistaként és zenekarvezetőként egyaránt nagy sikereket tudhat maga mögött, készített pár tucat lemezt saját neve alatt is és közreműködött vagy további százon! Saját lemezei között olyanok is vannak, amit George Shearing-gel vagy Rosemary Clooney énekesnővel készített, a repertoáron pedig szerepelt pl. egy Sinatra kedvelt slágereit idéző album, de még érdekesebb volt a Richard Rodgers 12 dalát feldolgozó lemez, amelyen Don Sebesky hangszerelésében egy nagyobb létszámú stúdiózenekar is „beszállt” a kíséretbe.

Tény, hogy hősünk soha sem volt finnyás, hiszen a kommerciális sikereket különösen az olyan lemezek hozták, amelyeket a Boston- vagy a Cincinnati Pops Orchestra-val készített, ezek voltak az igazi közönségsikerek, amelyek már messze nemcsak a jazz közönséget célozták meg. Szerencsére az ilyen koncerteken, mint a tegnapiak voltak (mi az elsőn voltunk jelen) úgymond „megembereli magát” és úgy játszik, ahogyan az egy vérbeli jazz muzsikustól elvárható.

Szögezzük le, hogy kitűnő swinget játszott, ráadásul hasonlóan jó hangszeres zenészek társaságában, mindjárt álljon is itt a nevük: Konrad Paszkudzki zongorázott, a „leader” öccse Martin Pizzarelli bőgőzött és Kevin Kanner (Tzumo-val két évig osztálytársak voltak a Thelonious Monk Institute-on!) dobolt. (Szóval két New York-i olasz amerikai, egy lengyel nevű ausztrál és egy kaliforniai, és már együtt is van egy amerikai együttes. Sőt az is kiderült, hogy John mamája magyar, akinek felmenői Debrecenből kerültek az Újvilágba!)

De a viccet félretéve nyilván igazi amerikai kvartett játszott nekünk. Pizzarelli a fehér amerikai show-biznisz és a jazzorientációjú pop jellegzetes képviselője. Ez a vonal mindig is létezett, mindig is nagyon keresett volt és a színvonalas szórakoztatás fontos elemét képezte és képezi ma is. Az a profizmus, ahogyan John kommunikált a közönséggel (mind a konferálás, mind a dalok szövegmondása lehetett volna egy remek nyelvlecke) és persze maga a zenei produkció – csak felsőfokú jelzőket érdemel. Minden megnyilvánulásuk azt a régi – a közönség és előadók közötti szinte baráti, de egyben egymás tiszteletén alapuló –  viszonyt idézte, ami sajnálatosan elmúlt a jazzben, még jó, hogy a klasszikus zenei előadóknál – egyelőre még megmaradt. Ez az, ami már öltözetükben is megnyilvánult. (Nem egészen értem, hogy miért kell ezt a műfajt feltétlenül baseball sapkában, futócipőben, szakadt farmerben és csiri-csáré trikóban művelni?) Négy úriember jött be és idézte fel a jazz aranykorát a zsúfolásig megtelt nézőtérnek, ahol sok külföldi is helyet foglalt, így nemcsak zeneileg, de „szövegileg” is értő közönség jött össze. (Azért merem remélni, hogy egyre több hazai fiatal is jól érti ma már a Willis Conover-t idéző szépen artikulált angolt, aminek tegnap lehettünk tanúi.)

Az ilyen gondosan felépített és kidolgozott műsoroknak természetesen megvan a maguk forgatókönyve, nem sok a spontaneitás, de az egész rendkívül hatásos és élvezetes. Így aztán legalább húsz dal került sorra, különféle „blokkok” keretében. Mindjárt az Ellington-blokkal indítottak, két rövid számmal kezdtek, ami megalapozta a hangulatot, és azonnal megmutatta, hogy milyen igazi „nagymenők” vannak a színpadon. Ki ne ismerné a „Satin Doll”-t és az „In a Mellow Tone”-t? Már itt megismerhettük a „vezér” minden erényét: kellemes énekhangját, virtuóz gitárjátékát és scat-elését, gyakorta uniszónóban a hangszerrel, ami nagyon hatásos. Aztán mindez még fokozódott is, egyre hosszabb számokkal, egy-két szép zongoraszólóval is spékelve, de a három zenész szerepe elsősorban a főszereplő kiszolgálása volt. Ellington-t bármilyen meglepő is, Paul McCartney követte. Pizzarelli ugyanis közreműködött a nagysikerű „Kisses on the Bottom” című McCartney albumon, ami egy kellemes jazzy kirándulása a nagy Beatles-embernek. Ebben nem vagyok igazán otthon, de a „My Love”-ot még én is ismertem (ez ugyan sokkal korábbi), ami még 1973-ban született. (A pár hete megjelent „Midnight McCartney” című Pizzarelli CD-n egyébként a Beatles feloszlása utáni korszakban, az 1970-es években született McCartney melódiák feldolgozásai hallhatóak!)  Ezt követte egy bravúros produkció, amikor Pizzarelli bemutatta hangszerét a héthúros gitárt, szólóban és mi mással, mint a jó öreg „How High the Moon” című standard-del, frenetikus sikert aratva. A nagy gitármester, Wes Montgomery előtt a „Four on Six”-szel tisztelgett. De most már ideje volt, hogy arról a mesterről is megemlékezzen, akinek a 40-es évekbeli munkásságából fejlődött ki akár Diana Krall, akár az ő előadói stílusa, ez a fajta minőségi szórakoztatás. A Nat King Cole előtti „tribute” jegyében hallgathattuk meg az „It’s Only a Paper Moon”-t és az „I Love You for Sentimental Reasons” c. standard-eket. A Chicago-ból Los Angeles-be vezető Route 66 minden jazzvokalista repertoárján szerepel, nem volt ez másképp tegnapi vendégünk esetében sem. Azt hiszem, az est csúcsa volt, nemcsak azért, mert ezt aztán mindenki ismeri, de a leghosszabb gitár- (és zongora-) szólók is ebben hangzottak el. A Gershwin-blokkban a „legamerikaibb” komponista négy dalát is hallhattuk: a „They Can’t Take Away from Me”-t, az „Embraceable You”-t, az „I Have a Crash on You”-t és az ugyancsak (a Route 66-hez foghatóan) frenetikusra sikeredett „I Got Rhythm”-et. Voltaképpen ezzel akarták zárni a koncertet, ami tényleg hatásos lett (volna), de a vastapsra visszajöttek és Fats Domino „I’m Walkin’” című 1957-es sikerszámát adták ráadásként. Persze a közönség meg sem mozdult, csak a vastaps folytatódott (persze, még csak ¾ 9 volt, de ½ 10-kor jött a második koncert, mint megtudtam reggel pedig a Barcelonába való repülés), így aztán John egyedül előjött és gitáron kísérve magát még a Jerome Kern klasszikussal a „The Way You Look Tonight”-tal végleg elbúcsúzott.

Persze több más dedikálóval együtt berohantam hozzájuk, akiket arra biztattam, hogy a következő fellépésre tekintettel gyorsan végezzünk. Megtudtam John-tól, hogy először van Budapesten (még a nagy folyó nevét /Danube/ is tőlem kérdezte meg), így alig látott valamit is, pláne ilyen rossz időben, a magyar mama családneve Hessler, és boldog volt, hogy a fia Magyarországon is fellép, Barcelonába mennek tovább reggel stb. Dedikálta nekem a Richard Rodgers dalokból készített albumát és azt a recenziót, amit írtam erről a lemezről, én pedig megajándékoztam a folyóirat ezen példányával, azzal a megjegyzéssel, hogy legalább a mama biztosan megérti.

Hát már csak egy ilyen személyes találkozás miatt is érdemes koncertekre járni, de egyébként is ugyebár semmi sem tudja az élő zenét helyettesíteni.