Gitárünnep a BJC-ben – Kalmár Trió & Gyárfás István
Kalmár Zoltán triója a Budapest Jazz Club színpadát foglalta el szerda este, és az egyébként is remek zenekarhoz még egy kitűnő vendégzenész is csatlakozott, Gyárfás István „Gyafi” személyében. Szalay Gáborral és az egész trióval igazán egymásra találtak, így aztán a zeneértő közönség (és a Wes Montgomery által képviselt, gitárközpontú, pörgős, bebop és mainstream jazz kedvelői) nagyon jól érezhette magát ebben a bő két órában.
Régóta kinéztem magamnak ezt a koncertet, hogy ide szívesen elmennék (így, hogy beszámolót írhatok róla, külön öröm), én szeretem ezt a stílust, már rögtön az első akkordoknál jókedvre derülök tőle, és szerintem ezzel sokan mások is így vannak. Szalay Gábort és Gyárfás Istvánt hallottam már külön-külön játszani, többször is (az idei Debreceni Bor- és Jazznapokon például mindketten ott voltak), és bár a zenei ízlésviláguk hasonló, a karakterük, játékuk, a hangzásuk mégis eltér egymástól. Azt hiszem, nem túlzok nagyot, ha azt mondom, hogy ennek a stílusnak talán a két legjobb hazai gitárosát láthattuk egymás mellett, egy színpadon. Ez már önmagában élmény volt, különösen a jazzgitár szerelmeseinek (mint jómagam is), hiszen mindketten kitettek magukért.
Alig 10-15 perccel a beígért kezdés után lépett színpadra a zenekar, és rögtön a húrok közé csaptak. Az elején főleg tempósabb, vidámabb dalok kerültek előtérbe, rögtön az első számban Gábor egy hatalmas, több percen át tartó szólóval hangolta rá a füleket a zenére. Az ujjaik roppant fürgén járták a hat húrt, ugyanakkor a szólók nem csaptak át öncélú „magamutogatásba”. Mindketten rendkívül ízlésesen váltogatták a gyors skálákat a finom nyújtásokkal, miközben látszott az arcukon és a mozdulataikon, hogy ők legalább annyira élvezik, mint a velük szemben helyet foglalók. Ennek a stílusnak megvan az a „hátulütője”, hogy az akkordkíséret bizonyos kereteket szab a szólóhangszernek (persze ez a legtöbb stílusra igaz), viszont itt nagyon könnyen és gyorsan észre lehet venni, ha valami nincs a helyén, vagy nem tökéletes az összhang a zenekar tagjai között. Szerencsére jelen esetben szó sem volt ilyesmiről, minden hang tökéletesen a helyére volt illesztve, az improvizáció magasiskoláját mutatták be nekünk a zenészek.
A koncert közben azon gondolkodtam, hogy bár ez egy könnyedebb irányzat, és azoknak is tetszetős lehet, akik még csak ismerkednek a jazz műfajával (vagy esetleg annak bizonyos ágazatait nem is kedvelik), hosszútávon mégis akkor lehet igazán élvezni, ha az ember fogékony a hangszeres szólókra (jelen esetben főleg gitárra), a virtuozitásra, és a technikai finomságokra a zenészek játékában.
A koncert közepén volt egy „szerelmes blokk”, ahol lassabb, érzelmesebb balladák is előkerültek, nekem talán a „You Don’t Know What Love Is” tetszett a legjobban, a gyönyörű intro és a hangszerek finom egymásba simulása egészen új színt hozott az addigi repertoárba. Ezek után még néhány pörgősebb dal, és szerelmes szerzemény felváltva következett, illetve egy saját szerzemény is, amely Szalay Gábor nevéhez fűződik, és gyakorlatilag semmivel – sem kompozíció szempontjából, sem hangszeresen – nem lógott ki a sorból a nagy klasszikusok közül. A végéhez közeledve még egy basszus-központú szám is elhangzott, ami aztán óriási gitárpárbajban csúcsosodott ki, ez nálam abszolút az est fénypontja volt. Kíséret nélkül, a két gitár kérdezz-felelek módjára, majd teljesen szabadon és együttesen játszott, persze mindketten külön-külön is zseniálisan, de a kettő együtt kifejezetten jól szólt. Az estét egy Charlie Parker örökzöld, az „Ornithology” című szerzemény zárta, és bár a közönség szerette volna, sajnos ráadásra nem volt lehetőség, mert kezdődött a jam-session a koncert után.
Bár az este abszolút a két gitárosról szólt, azért ne feledkezzünk meg a ritmusszekció tagjairól sem. Bőgőn Horváth Balázs hozta nagyon szépen a műfajra jellemző lépegető basszust, egy-egy rövidebb szóló alatt pedig ujjaival a lépegetésről futásra váltott, nagy tapsot kiváltva ezzel a közönségből. Kalmár Zoltán szintén remekül dobolt, a kötelező mellett a néhány ütemes dobszólókat is szépen hozta, és szépen összerakta a nevével fémjelzett triót.
A gitárzene szerelmeseinek kötelező a két zenész játéka (akár közösen is, remélem, lesz még ilyen alkalom), ugyanakkor az igényes szórakozásra vágyó közönség is megkaphatta a magáét, ahogy körbenéztem, nem én voltam az egyetlen, akinek járt a lába az ütemre. De ez a műfaj már csak ilyen, ha egyszer az ember meglátja a szépségét (és miért ne látná meg?), akkor könnyen magával ragadja. Mindannyian szerencsések vagyunk, hogy ilyen remek zenészek is vonzódnak ehhez az irányzathoz, és ezt tovább is adják a közönségnek, így aztán egy hatalmas örömzenélés keretein belül a zenész és a befogadó egyaránt nagyon jól jár. Bízzunk benne, hogy ha már egy bő fél évszázadon keresztül megmaradt a műfaj népszerűsége, akkor ez így is marad, és minél több emberhez sikerül eljuttatni, többek között ilyen kiváló koncertekkel. Ehhez a zenekarnak, a zenészeknek sok sikert kívánok, és remélem, hogy viszontlátjuk őket, akár így, együtt is. Köszönöm az élményt, mindenki nevében.
A fényképeket, és hogy elkísért, ezúton is köszönöm Menyhárt Júliának.
