HÁROM KIRÁLY A LÁMPÁSBAN
Szerda este a Lámpásban adott koncertet a Trio Midnight. A több mint negyedszázada alakult zenekar mostanában ritkán áll össze, ötven fele járó tagjai inkább saját útjaikon járnak. Oláh Kálmán, Egri János, Balázs Elemér. Mára mindhárman zenei életünk meghatározói lettek, és ha összeállnak, ugyanazzal a tűzzel játszanak, mint amikor először léptek egy színpadra.
Mielőtt a nagysikerű koncertről írnék, röviden ismertetem a Trio Midnight létrehozásának történetét. Erről a zenekarról jeles újságírók szinte mindent megírtak már több fórumon is, ezért gondolom, hogy az én fejtegetéseim helyett, erről inkább a trió tagjai által elmondottakat olvassák szívesebben. A zenekar megalakulására, a jazztörténeti pillanatokra Oláh Kálmán így emlékezett: „’90-ben megalapítottam Egri Jancsival és Elemérrel a Trio Midnight zenekart. Jancsival más, családi vonalon kerültem kapcsolatba, ő nem volt konzis. Sokat gyakorolgattunk, így jutott eszembe, hogy Elemérrel összehoznám. Igaz játszottak együtt Szakcsinál és Babosnál is, de stabil zenekarban még nem. A diploma koncertemen ez a trió játszott, az volt az első bemutatkozása a zenekarnak. Megalakult a Trio Midnight.”
Balázs Elemér is felidézte a múltat: „Kálcsi megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá. Hatalmas örömmel mondtam igent, belevágtunk, a nálam egy évvel idősebb Egri János lett a bőgős. Rengeteget gyakoroltunk, szép sikereket értünk el és egyre jobban felfigyeltek ránk. Neve még nem volt a formációnak, a plakátokon Oláh-Egri-Balázs Trió volt kiírva. Drienyovszki András, az azóta sajnos megszűnt Merlin Jazz Club vezetője mondogatta, hogy de jó lenne egy név, gyerekek. Mivel zenészként éjszakai emberek voltunk, így a Trio Midnight nevet javasolta, ami mindhármunknak megtetszett. Telitalálat volt!”
Nézzük, hogy látta mindezt Egri János: „Kálcsi kitalálta azt, hogy mindenképpen egy triót akar, és úgy szeretne játszani, hogy a Balázs Elemér, aki felette járt egy évvel, dobol, meg az Egri János bőgőzik. Ez olyan jól sikerült, hogy szinte azt lehetett mondani, hogy zeneileg egy szerelem alakult ki közöttünk. A hallgatóság tapsolt, egymásra néztünk, nem volt bennünk kérdés. Találkozott a három szempár, mosolyogtunk, úgy éreztük, és azt mondtuk, ezt el kell indítani, ennek komoly jövője lehet. 1990-ben alakultunk meg hivatalosan. Minden kezdet nehéz, de aztán ha gördül, lehet a hullámokon lovagolni. Mi voltunk az új fiatal titán trió, aki bemutatkozott, borzalmas nagy sikerrel. Írtak rólunk a sajtóban, jött a tévé, rádió. Jól éreztük magunkat egymással, kifele is tükröződött, a hallgatóság, és a szakma felé is. Onnan kezdve elindult egy karrier. Ez a „házasság” tűzön-vízen megmaradt, bár mi kirándultunk millió úton más felé is.”
Végül visszakanyarodva a jelenbe, újból Oláh Kálmánt idézem, a millió utón való kirándulásokról, és a zenekar mostani helyzetéről: „Részemről lehet, hogy volt egy kis rosszallás abban, hogy a többiek nem csak ezt a szekeret tolják. Én viszont csak ezt toltam. Végül megbarátkoztam ezzel, a jazz egy ilyen műfaj, mindenki ezerfelé megy, csak így tud fejlődni, ha mindenki mindenkivel játszik. Még a saját, egyéni ötleteiket is meg akarták valósítani, Jancsi is, Elemér is csinált saját zenekart. Nem volt ezzel különösebb bajom, csak volt egy idő, amikor hanyagolták a triót, és akkor én is elhanyagoltam, én is minden mást csináltam. Ezzel együtt, mikor összeálltunk, mindig visszajött a lelkesedés mindenki részéről, és mai napig megvan. Aztán ez beállt, ez egy ilyen zenekar. Ha akár egy év kihagyás után összeállunk, akkor is működni fog. Elfogadtam, hogy Jancsi, és Elemér járja a saját útját, főleg azért, mert a színpadon soha nem éreztem, hogy emiatt a trióban zeneileg ne adták volna a maximumot.”
Kálcsi utolsó mondatához annyit teszek hozzá, hogy a közönség soraiban ülve sem éreztem soha, hogy ennek a triónak bármelyik tagja ne adta volna a maximumot. Így volt ez szerdán is.
Bevallom, kicsit gyanakodva lépdeltem le a Lámpás pincéje felé vezető lépcsőkön. A változatos, és igen jó ízléssel összeállított zenei programok között a jazz is rendszeresen szerepel itt, de inkább az elektromos hangzásokkal kísérletező, olykor funkys, olykor pszichedelikus, vagy „világzenés” újhullámos vonal, amit például Fatime Songoro és Lamm Dávid képvisel. Nem véletlen, hogy ők rendszeres fellépői a helynek, az évek során kialakult főleg értelmiségi és művészjelölt fiatalokból kialakult törzsközönség miattuk tölti dugig a pincét. Vajon hogy fogadják majd a Trio Midnight zenéjét? Tudtam, hogy a trió egyik alaphangszere, a zongora hiányozni fog. Az eddig főként az underground műfajnak otthont adó helyen még pianínó sincs, igaz, még az is nehezen férne el a kis színpadon. Hogy fog ez az akusztikus trió szólni elektromos zongorával? Leérve gyanakvásom kezdett elszállni, mert örömmel láttam, hogy most is teltház lett. Mikor megszólalt a zene, végképp megnyugodtam. Bár a hangzás nem emlékeztetett a Müpa koncerttermében tapasztaltakra, élvezhető volt. Egyedül Kálcsi hangszere volt erősítve, és Elemér kapott feje fölé egy mikrofont, hogy az alkalmanként használt seprűk is hallhatóak legyenek a többi helységben. Jancsi bőgője erősítés nélkül szólt, hangja így is eljutott mindenhová. Egy rövid szünettel, két részben követték egymást a jazz zeneirodalmának kincsei, olyan szerzők művei kerültek feldolgozásra többek között, mint Miles Davis, McCoy Tyner, Kenny Barron. Nem volt előzetes műsorterv, vagy sorrend papírra felírva, a számokat ott helyben a színpadon spontán választotta ki Kálcsi hatalmas repertoárjukból. A csapat összeszokottságának, rutinjának, és félelmetes hangszertudásának köszönhetően bármit kitalálhatott, nem okozott gondot. Annak ellenére, hogy semmilyen konferálás nem volt, amit én hiányoltam is, zenéjükkel sikerült magukkal ragadniuk a közönséget. A figyelem nem lankadt az utolsó percig, egyik ámulatból a másikba estünk egy-egy zenei megoldás, vagy szóló hallatán. Legutóbb, amikor a Hendrix Project koncertjén voltam a Lámpásban, az idősebb generációból is szép számban ültek a nézők között, most egyedül én rontottam a közönség korátlagát. Csupa fiatal élvezte önfeledten a Trio Midnight zenéjét, és örömömre nagyon sok csinos lány volt közöttük. „Azt tapasztaljuk, hogy egy kicsit idősödik a hazai jazzközönség, de ez állapítható meg nemzetközi összehasonlításban is. Valahogyan többet kéne megszólítani a fiatalokat.” – olvastam egy orgánumban. Talán többet kéne koncertre járni, és szétnézni az „elit” intézményeken kívül is, olyan helyeken, ahol ezt a zenét rendszeresen játsszák. Ezen az estén együtt tapsolt a fiatal kínai fiú, az olasz tini lánycsapat a hazai hasonló korú jazzközönséggel, és annak egy idősödő, de szívében fiatalnak maradó tagjával, azaz velem. Ha jó zenével szólítják meg őket, eltűnnek a kezekből a mobiltelefonok, megszűnik a csevej, és a legjobb jazzközönséggé válva átszellemülten élvezik a ritmusokat. Köszönet Oláh Kálmánnak, Egri Jánosnak és Balázs Elemérnek ezért az élményért. Köszönet illeti Balogh Elemért is, akit sokan „Road Elemérként” ismernek, és évtizedek óta szállítja legkiválóbb zenészeinket. Ez a koncert az ő szervezésében jött létre, ő hozta össze a fiúkat, akik rövidesen újra „millió” úton fognak kirándulni. Oláh Kálmán szerzői estjére készül, február 12-én a Müpában Joshua Redman lesz vendége, rá egy napra Egri János ötvenedik születésnapját a Gödör klubban ünnepli zenészbarátaival egy nagyszabású koncerten, Balázs Elemér a BEG tizenötödik születésnapjára a MOM-ba várja rajongóit március 23-án.
Remélem a sok út nemsokára ismét egybe torkollik egy kis időre, egy újabb koncertre legalább, hogy aztán megint szerteágazzon.
Addig is, József Attilát idézve: „Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok!”
