A Premecz–Gyárfás Organ Trio az iF kávézóban
Gyárfás István ezúttal is ellátogatott egyik kedvenc koncerthelyszínére, az iF kávézóba, és ezúttal is klasszis társasággal érkezett. Az általa, és Premecz Mátyás orgonista nevével fémjelzett Premecz–Gyárfás Organ Trio nem először vendégeskedett itt. Ami azt illeti, tudtommal az utolsó iF kávézós fellépésükről szintén én tudósítottam. Mivel én nagyon szeretem ezt a stílust is, és a Hammond orgona hangját is, nem volt kérdés, hogy ezúttal is meghallgatom őket élőben.
A honlapon meghirdetett 19.30-as kezdéshez képest mi egy kicsit később értünk oda, és még aggódtam is, hogy meglegyen még a helyünk, ugyanis ekkor már szép számmal gyülekezett a közönség. A koncert „szerencsére” épp eleget csúszott ahhoz, hogy kényelmesen elfoglalhassuk a helyünket a JazzMa.hu számára fenntartott asztalnál, közvetlenül a zenészek előtt.
A fiúk lendületesen bele is csaptak, az első két szám pörgősebb volt: az „I've Never Been in Love Before” című slágerrel kezdtek, amit még Frank Sinatra ismertetett meg a világgal. Időnként azért egy-egy lassabb blues is előkerült, de az estét alapvetően a vidámabb, tempósabb dalok uralták. A legutóbbi alkalom óta bővült és változott a repertoár, de a stílus, a zenei kreativitás, és a kitűnő hangszeres tudás maradt a régi. Megmondom őszintén, én nagyon szívesen hallgatnék tőlük saját szerzeményeket, amelyek kifejezetten erre a formációra készülnek, de a jazz örökzöldek között is remekül tud lavírozni a trió. Már itt megjegyezném, hogy a koncert közben sokat gondolkodtam azon, hogy milyen jól fel lehet építeni egy zenekart pusztán a tagok önálló zenei zsenialitására, kreativitására és játékosságára. Még ha gyenge számokat választottak volna, vagy mondjuk, ha nem lett volna jó az összhang hármuk között, akkor is elviszi a hátán a koncertet csupán az, hogy a gitár és az orgona milyen jól szól együtt, illetve hogy egy-egy szóló alkalmával mennyi mindent meg tudnak mutatni saját hangszerükön. Persze itt közel sem arról volt szó, hogy ez mentette volna meg a koncertet, épp ellenkezőleg: itt inkább csak hab volt a tortán. Sok nagyon jó (és sok legendás) párosítást ismerhetünk a jazz zenében, itthon és külföldön egyaránt, véleményem szerint a Gyárfás– Premecz kettős is nagyon jól egymásra talált a színpadon. Hasonló a személyiségük, és a zenét is hasonló, játékos, vidám módon közelítik meg. Ezért aztán valóban, a legegyszerűbb számokban (már amennyire ez jazzben előfordul,) ugyanolyan virtuozitással bűvölik a gitárhúrokat és a billentyűket egyaránt.
Amikor 5 évvel ezelőtt Budapestre kerültem egyetemre, Premecz Mátyás volt az egyik első név, akivel a könnyűzenében találkoztam. A Kéknyúl nevű formáció már akkor is megtetszett, azóta azért sok változáson keresztül ment az a zenekar is, és én mindig kicsit sajnáltam, hogy a Hammond orgona, és a rendkívül jó jazzes szólók véleményem szerint egyre inkább háttérbe szorultak. Itt viszont gyakorlatilag korlátlan mennyiségben lehetett élvezni ezt a csodálatos hangszert, amiből bár kismillió különböző hangot és hangzást ki lehet hozni, azt hiszem, ezen az estén egy jó nagy bepillantást nyerhettünk ezekbe. Gyafi szintén mestere a gitárnak, nála is azt figyeltem meg, hogy amikor épp nem rajta van a reflektorfény, akkor is olyan izgalmas, olyan érdekes betéteket játszik, hogy nem lehetett nem rá figyelni. A szólói természetesen kitűnők voltak, akár lassabb bluest játszottak, vagy villámgyorsan tornáztak az ujjai a húrokon, pengetővel, vagy anélkül, mindenhogyan ámulatba ejtette a közönséget, akik ezt minden alkalommal honorálták is. Jeszenszky György úgyszintén remekelt, végig nagyon izgalmas cifrázásokkal, jó szólókkal toldotta meg az egyébként pontos kíséretet, és külön örültem neki, hogy ő sem maradt meg kísérőhangszeresnek, hanem ő is kivette a részét a hangszerszólókból is.
A koncert végén két meglepetés vendég is csatlakozott a trióhoz. Olyannyira meglepetés vendégek voltak, hogy még maguk a zenészek sem tudtak róla, hogy beszállnak vendégek. Elsőként egy trombitás úr szállt be, akiről Gyafi elmondása alapján csak annyit tudtunk meg, hogy egyenesen Svédországból érkezett, de én bevallom, nem ismertem fel, hogy ki ő (talán majd egy főszerkesztői jegyzet lesz a kép alatt, de ha nem, akkor rejtély marad). (Akkor nem marad rejtély, mert Hofi barátom elárulta nekem, hogy a svéd nyugdíjas trombitás bácsi neve: Kalle Strandell! - A szerk.)
Ezután pedig Szalóky Béla, kitűnő fúvós csatlakozott be a közönség soraiból egy szám erejéig, ő talán ismerősebb lehetett a közönségnek. Természetesen mindkét vendéget nagy taps üdvözölte a közönség, és nagy tisztelet a zenészek részéről. Ahogy Gyafi is elmondta, ez a szép a jazzben – és valóban, odajöttek, megbeszélték, hogy milyen számot játszanak, az milyen hangnemben megy, és már bele is csaptak, mintha ősidők óta együtt zenélnének. Nagy élmény volt, ami remekül koronázta meg az estét, hogy végül egy gyors ráadás számban Premecz Mátyás elvigye a pálmát fantasztikus játékával, méltó lezárásként egy kitűnő koncerthez.
A végén természetesen a zenészek egyöntetűen megszavazták, hogy a JazzMa.hu olvasói a kedvenceik, reméljük ez így is marad. Bár ez már a második beszámolóm volt a koncertjükről, de ha legközelebb is játszanak, harmadszor is elmegyek – legfeljebb civilben, nem tudósítóként. Arra buzdítok mindenkit, hogy tegyen ugyanígy, az iF kávézó teltházas közönsége nem tévedhet...
