AZ I. GET CLOSER JAZZFEST BUDAPEST 2016 MÁSODIK NAPJA A MOMKULT SZÍNHÁZTERMÉBEN ÁPRILIS 23-ÁN
A fesztivál ezen az estén is a mindhárom napra érvényes rend szerint folytatódott. Tehát első fellépőként egy feljövőben lévő fiatal együttes (amely az év elején meghirdetett pályázat és verseny révén került az előadók sorába) – ezúttal a Chris Devil Trio – lépett a „pályára”, majd a már a januári sajtótájékoztató alkalmával is meghirdetett szegedi Balkan Union következett, és végül a szombati „nagyágyú”, a GFS Trio fejezte be a fesztivál középső napját.
A háromnapos rendezvénysorozat „ars poetica”-járól és más tudnivalókról már az első napról szóló írásában beszámolt Csécsi Attila barátom. A második napon – a korai kezdés miatt is – bizony meglehetősen gyér közönség verődött össze a ¼ 7-es kezdéskor, bár ezt követően folyamatosan érkeztek mind a földszint állóhelyes „dühöngőbe”, mind pedig az erkélyre, ahol ülhetett a vendég. A fesztivál háziasszonya, Hámori Gabriella színművésznő elsőként a Chris Devil Trio-t hívta a pódiumra, amelyben a névadó Ördög Krisztián szoprán-, tenor- és baritonszaxofonon játszott, Paczári Viktor basszusgitározott és Serei Daniel dobolt. Az örök rejtély marad számomra, hogy miért diákokként, olykor amatőr zenészekként, máskor meg kezdőként emlegették a három este elsőként játszó zenekarait, hiszen mindannyian már ismertek a hazai jazzszerető közönség számára, mert vagy a januári Jazz Showcase rendezvények alkalmával már évekkel korábban is találkozhattunk egyik-másikukkal, vagy a jelenlegi formációjukkal is felléptek már akár a Budapest Jazz Clubban is (éppen a Chris Devil Trio-ról ez elmondható), akár más számításba jöhető jazz színhelyeken is.
Mindegy, a trió remek műsor adott, ami igazán sokkal nagyobb érdeklődést várhatott volna el! Ezeket a gondolataimat, aztán fényesen igazolta az a tény, hogy amikor a „nagyszünet” végén a Kupolateremből a „Jazz és irodalom” félórájáról a színházterembe visszatértem, éppen Ördög Krisztiánnak adták át azt az oklevelet, amelyet a trió elnyert az említett tavaszi versenyen, amely a fesztiválon való szereplést volt hívatott eldönteni. A látottak-hallottak alapján teljesen helyénvalónak gondolom első helyezésüket.
Meglehetősen jólsikerült saját kompozíciókat adtak elő, öt vagy hat számuk hangzott el, mindegyiket a trió valamelyik tagja szerezte. Töredelmesen bevallom, hogy élőben még nem hallottam őket, viszont Serei Dániel játékát már több formációban is megcsodáltam. Remek volt Krisztián szoprán- és tenorjátéka, a baritonnal inkább csak „ijeszgetett” minket, alig használta. A basszusgitáros is mestere hangszerének, mint komponista is nagyon megnyerte tetszésemet. Érdekesség volt a „Bajusz” című számuk, amelytől rövidebb előadást még életemben nem hallottam. Persze nem ezért voltak tényleg nagyon jók. Feltétlenül meglátogatom majd valamelyik önálló koncertjüket, ezt megfogadtam. Itt jut eszembe, hogy mindkét eddigi estre érvényes volt, a túlzott hangerő, ami rontotta a zene élvezhetőségét (talán csak a GFS volt kivétel az eddigi hat együttes közül.) Ráadásul éppen a dob fülsiketítő hangosítása tényleg fárasztóvá tette a közel ötórás esteket…)
A második hazai együttes Tóth Bagi Csaba Balkan Union nevű kvartett formációja, amely valami érdekes világzenei produkciót adott elő. Tudom, hogy 2011-ben már Enja lemezük is született, valamint az, hogy „referencialistájukon” olyan világhírességek is szerepelnek, mint Al Di Meola, Dave Weckl, Trilok Gurtu, Mike Stern, vagy Gonzalo Rubalcaba, mégis ami a legjobban meglepett, de egyben nagy örömömre is szolgált, az az volt, hogy a billentyűknél ezen a fellépésen (Vasil Hadzimanov helyett) egy kedves régi barátom, Nagy Jancsi tűnt fel. Nem csoda, hiszen Janó abszolút otthonosan mozog a református egyházi zenétől a távolkeleti impressziókon keresztül a jobb híján etno-jazzként aposztrofált muzsikáig.
Az együttes a különféle délszláv (erre utal a név is), magyar és török népzenét ötvözi a fúziós jazz elemeivel, és hogy ezt milyen sikeresen teszi azt nemcsak a felsorolt zenei nagyságok neve fémjelzi, de a tegnapi koncert engem is meggyőzött sikerszériájuk indokoltságáról. Egymás után sorjáztak a szerb és makedón népzene által ihletett darabok, de egy csodaszép magyar népdal is elhangzott (Volt nékem szeretőm). A két szólista Tóth Csaba (aki nemcsak frenetikus gitáros, de remek énekes is), és Nagy Janó voltak, aki pedig megmutatta (amit persze tudtunk róla), hogy milyen briliáns jazz zongorista. Mindkettőjük szólói zajos sikereket arattak.
A két magyar együttes után a hosszú szünetben „elzarándokoltunk” a Kupolaterembe, ahol most igazán érdekes műsor következett számomra, hiszen mindkét szereplőt ismertem. Zalán Tibor költőnek „csak” a munkásságát (ráadásul egy-két hete az M3 tv-n a „XX. századi költőportrék” sorozatban egy korábbi portréfilmjét adták le), a zongoránál helyet foglaló Binder Karcsit pedig évtizedek óta személyesen is. További érdekesség volt, hogy az előadott Zalán műveket nem csupán a költő olvasta fel, hanem Karcsival párbeszéd formájában adták elő, miközben ő remek improvizációkkal festette alá az elhangzottakat. A „performance” után még pár mondatban arról folytattunk eszmecserét, hogy jó lenne felújítani a jazz és költészet esteket, amelyek már évtizedekkel ezelőtt mind Nyugat-Európában, mind nálunk népszerűek voltak, igaz nem túlzottan széles körben. Mindenesetre Karcsit is foglalkoztatja a dolog.
Vissza a nagyterembe, ahol a fő attrakció, a GFS Trio műsora következett. A három nagybetű három bátran jazz ikonnak mondható művész családnevének kezdőbetűjét takarta, mégpedig igazságosan abc-rendben, hiszen a zenei háromszög csúcsain valóban teljesen egyenrangú zenei nagyságok helyezkedtek el: Trilok Gurtu (mindenféle dobok és ritmusketyerék), Paolo Fresu (trombita, szárnykürt) és Omar Sosa (akusztikus zongora, billentyűs hangszerek). A nagy nevek kombinációja nem mindig jelent garanciát az elvárható művészi eredményt illetően. Szerencsére eme triumvirátus esetében ez nem így volt: a nemzetközi jazzélet három kiváló képviselője felejthetetlen koncertet adott a lelkes közönségnek. A jazz jövője más zenei kultúrák felé történő nyitás révén is biztosítható, s a trió tagjai ennek tudatában is vannak. (Egyébként származásuk révén is a világ legtávolabbi zugait képviseli: Indiát, az olasz Szardínia szigetét és a zenei nagyhatalmat, Kubát.) Lenyűgöző hangszeres tudás és fantasztikus előadói tehetség birtokában tényleg lebilincselő produkciónak lehettünk tanúi, ami egy kétórányi zenefolyam volt megszakítás, konferálás nélkül. Gyönyörű dallamok, ritmus- és tempóváltások, stílusok kavalkádja. Jobbra Gurtu „zajkeltő” arzenálja, középen egyetlen szék és a két fúvós hangszer, mindkettő azonnal beköthetően az erősítőbe, baloldalon a zongora és a billentyűs hangszer, amin felváltva játszott Sosa, többnyire pedig jobbjával a zongorán, ballal a billentyűsön. Persze a szólók olykor párosan hangzottak el, a harmadik kiszállt, minden létező variációban (fúvós a zongorával, vagy az ütőssel, a zongorista a dobossal stb.) Ez valóban örömzene volt, amelyben az egymás gondolataira való reflektálás olyan magasiskoláját tapasztalhattuk, mintha nem is zenész partnerek, de igazi testvérek muzsikáltak volna. Minden határvonal elmosódott a különböző zenei stílusok és kultúrák között és csak a MUZSIKA szárnyalt.
Nagy sikert arattak Sosa és Gurtu szöveg nélküli, virtuóz ütősöket imitáló emberi hangeffektusai, amit Sosa az arcát ütögetve és hangokkal variálva indított, és egy tíz perces lenyűgöző produkció lett belőle. Volt aztán zengzetes kubai dallam a zongorán, Miles Davis trombitajátékát idéző szólók Fresu-tól, aki egyébként érdekes módon (már tavalyi Olasz Intézeti koncertjén is) főként a szárnykürtöt favorizálta, és persze fergeteges ütős zsonglőrködések az elképzelhető összes ritmushangszeren (a jazzben használatos hatalmas dobszereléstől a kézzel ütött indiai dobokig és a csuklókra felhúzható csörgőkig).
A koncert után mindhármukkal volt alkalmam kicsit szót váltani, sőt a vendégként jelenlévő Eric Truffaz-zal is az öltözők előtti folyosón. Gurtu-tól megkérdeztem, hogy hányadszor van nálunk, én hatot saccoltam, de ő azt mondta, hogy biztosan többször. Fresu emlékezett rám az októberi Olasz Intézet-i koncertről, Sosa is örült, amikor a tavalyi MOM-koncertre emlékeztettem. Szóba is hoztam, hogy hétfőn Ernesto Simpson (akkori dobosa) a BJC-ben játszik Révész Ricsiékkel, aki egyébként a mai „nagyágyú” Richard Bona együttesének is volt tagja. Szóval minden mindennel összefügg… Ez a jazz nagy családja.
Azt viszont tegnap is megállapíthattam, hogy „az élő koncertet semmi sem übereli”!
