JazzMa - Hírek - Az álcázott jazzfesztivál

Az álcázott jazzfesztivál – Gáspár Karcsi napja

2016. április 27., Sztraka Ferenc

Családi, iskolai, vállalati ünnepségek rettegett pillanata, amikor gyűrött zakóját pedánsan megigazítván, váratlanul szólásra emelkedik valamelyik rokon, vagy kolléga. Aki ilyenkor hosszasan szónokol, az egyéb gazságokra is képes. Ezért ezúttal – szokásomtól eltérően - csak a lényeggel foglalkozom.

Adott egy, a páratlanul erős magyar zongorista mezőnyben is saját jogán stabil, megérdemelt helyet elért, vagy inkább kivívott zenész.

Gáspár Karcsi nem csodagyerekként bukkant fel, de ez egyáltalán nem számít. Amúgy érdekes a fejlődés mértéke, hiszen van olyan csodagyerek, aki tízen-valahány éves korára már fél lábon állva, hátrakötött kézzel is leeszi a spárgáról a lekvárost, de ennél a pontnál meg is áll. Valahogy sokkal nagyobb kifutása lehet azoknak, akik talán meggondoltabb tempóban fejlődnek, de folyamatosan, mint ahogyan a folyam mossa a partot. Persze, a zsenik mindig kivételek.

Karcsi méltán ismert név a magyar jazzéletben, csak azoknak mondom, akik esetleg még nem hallották őt élőben játszani, teljesen nyugodtak lehetnek, ha a nevével találkoznak a JazzMa műsorajánlójában, jó zene lesz, jókkal, jól.

Karcsi nevével akkor is találkozhatunk, ha tovább keresgélünk a JazzMa feneketlen bugyrainak mélye táján, ahol, hát, mit is?... lemezismertetőknek, kritikáknak álcázott, a zenét értő és érző gondolatokat, az élet dolgait bölcsen és pozitívan megélő írásokat olvashatunk tőle rendszeresen. Szeretem ízlelgetni ezeket a nagy empátiával megfogalmazott kis műveket.

Több reklámot viszont már nem csapok itt a JazzMa-nak, egyrészt, mert Karcsit kell éltetnünk, hiszen ez az ő napja. Másrészt azt sem szeretném, ha a sok kattintás miatt lehalna az internet, hol néznénk akkor a hiányos öltözetű némbereket?

Gáspár Karcsi tipikusan az a fazon, akivel a magam részéről bármikor szívesen lógok együtt. Azaz, most kapcsolok: mivel éppen nem az Újvilágban vagyunk, itt Kelet-Európa-Külsőn a lógni szónak más jelentéstartalmára is asszociál néhány megveszekedett, ezért inkább úgy mondanám: jó vele időt tölteni, csak úgy dumálgatni, üdítőzgetni, satöbbi.

A koncertről.

Rögtön a kész átverés show-val nyitnék, ugyanis a születésnapi koncert fedőnév igazából egy rövid, de annál zamatosabb jazzfesztivált leplezett, amit egyáltalán nem bánt a teltházas közönség.

Legendák, kapitális nagyhalak, és ugyanekkora perspektívájú ifjoncok kápráztattak egész estén át. Talán öt különböző felállásban játszottak, amolyan All Stars örömzene jelleggel.

Az elhangzó standard-eknek megvolt az ívük, valamennyi felállásban egyedi, más-más hangzást kaptunk, tényleg olyan érzésem volt, mintha egy igazi fesztiválon vennénk részt.

A vendégek több korszakon és több világon átívelő hídon lebegtek végig. Berkes Balázs, Dresch Misi, László Attila, Szoszó Lakatos Sanyi, mind óriási muzsikusok, ma is vidáman lejátszották a csillagokat, az égboltnak ezúttal esélye sem volt.

Karcsi születésnapi fesztiváljának zenei csúcsa számomra az első szett végén felhangzó „So What” volt.

Kismilliószor hallottam már, legtöbbször a „Kind of Blue” LP eredeti változatot, de élőben is többször megvolt már, mint az élet császáraként manifesztálódott borostás rock-dobosnak az aktuális autogramkérő hölgy. Hallottam sokszor nagyon jól, és kezdők által görcsölve is, tényleg. De ezen az estén az aktuális Mind Csillag, azaz Gáspár Karcsi, Berkes Balázs, Benkó Ákos, kiegészülve László Attilával és Szoszóval újat mutatott.

A szaxofonszóló véleményem szerint világszínvonalú volt. Szoszó tényleg elmehetne pilótának, simán megspórolhatná magának a repülőgép bérleti díját is, ugyanis repülőeszköz nélkül is megemelkedett, akkorát rázott. Teljesen véletlenül az elhárítás, vagy a sanzonbizottság filmre vette mindezt, itt a perdöntő bizonyíték:

https://www.youtube.com/watch?v=sEkKAm6oXks

A többi zene is nagyszerűen szólalt meg, a fiatalok is kitettek magukért, összesen hatan szaxofonoztak Karcsi körül, két gitár volt még – László Attila és a fiatal Varga Balázs. Az egész estén át érezni lehetett, ahogyan inspirálják egymást a jobbnál-jobb zenészek, méltó volt a születésnaphoz meghittségéhez és a fesztiválhoz is, tiszta karnevál.

Berkes Balázs a vállán vitte az estét, mindig is nagyon szerettem a játékát. Nagy pillanat volt, amint a nagyon tehetséges, de lassan öregedni kezdő (már 18 éves) Jónás Gézával beszélgettek, korszakok találkozása, lefényképeztem.

Váltótárs hiányában Benkó Ákos szintén kulcsszereplőként dobolta végig a koncertet, felvillantván sok-sok színt a tárházából.

Dresch Misi, Baris Gabi, Szoszó Lakatos Sanyi, Oláh Kálcsika Jr., Ludányi Tomi és Dennert Árpi szaxofonoztak, kavalkád a javából.

László Attila és Varga Balázs gitároztak. Az időkorlát miatt sajnos, csak néhány szám erejéig voltak színpadon. Attila mindkét szólója nagyszerű volt, mint mindig.

Gáspár Karcsi a zenekar lelkeként végigjátszotta az estét, nagyon jókat zongorázott mindegyik dalban. Örömünnep volt a javából, alig akartuk elhinni, hogy egyszer csak vége ennek az igazi, vérbő koncertnek, pedig így is majd háromnegyed órát csúszott az utána következő jam session.

Jók voltak a konferáló összekötő szövegek, Karcsi spontán tud jókat mondani, mennyivel egyszerűbb így, mint felolvasni az előre megírt ítéletet.

Az est vége felé elhangzott két tényleg lényeges kulcsmondat. Az egyik: nézzétek, sokfélék vagyunk, mégis milyen fantasztikusan tudunk együtt muzsikálni, örülni, alkotni, miért nincs ez mindig így?

A másik mondat pedig az volt: A jazz mindenkié!

Már a hetvenes években is lehetett hallani szóbeszédeket: ki kicsodát nyírt, vagy próbált nyírni a nagy magyar jazzélet kis lavórjában. Én nagyon remélem, tényleg valamennyiünké ez a gyönyörű zene mindenestül.

A koncert előtt és után a pihenőben vidáman beszélgettünk, teszteltük a finom tortát, amolyan nagybetűs jazzes hangulat volt, jó volt részese lenni Karcsi Napjának.

Feltűnt még valami. Fekete öves konteósként kiszúrtam, sőt a kémközpontban kapott kiképzésemnél fogva azonnal lefényképeztem, amint A Vadkeleti Puszták Willis Conover-je egy zenekarra való ifjú sassal kokettál. Ha Robi ebben a világos színű malaclopójában jelenik meg, akkor többnyire zenekart alakít, illetve párosít, mint Micsurin a banános brokkolit. Lehet, hogy titokban elkaptam a Saturnus Legacy születését?

Ha bárgyún vigyorgó közszereplők képével kidíszített kisméretű kartonlapok, úgynevezett kártyák rakosgatásával foglalkoznék, akkor azt mondanám Karcsinak, Még legalább negyvenszázat! De mivel csak a jazzt szeretjük, annyit mondok: Még sok ilyen születésnapot kívánok, jó emberekkel, jó zenékkel, legalább ezzel a hangulattal!