Gyémánt Bálint triója augusztus 15-én az iF kávézóban
Amint hazaértünk Debrecenből, már kezdtem rászánni magam, hogy újra elkezdjem nézegetni a budapesti helyszínek jazz kínálatát, kifigyeljek magamnak néhány érdekes koncertet, amire szívesen mennék tudósítani. Micsoda egybeesés, hogy egy egyetemi találkozó kapcsán kezdtem el beszélgetni egy volt évfolyamtársammal, aki azóta Kőbányára jár, éneket tanul. Mondta, hogy ő szívesen elmenne Gyémánt Bálint valamelyik koncertjére, mert szereti a zenéjét. Egyből rávágtam, hogy persze, menjünk. Valószínűleg, ha akkor és ott hallom először ezt a nevet, akkor is ugyanilyen lelkesedéssel indultam volna neki, így, hogy Bálint gitárjátékát ismerem és szeretem, még könnyebb volt rászánni magam.
Én Harcsa Veronika koncertjeinek régóta rendszeres látogatója voltam, leggyakrabban ott találkoztam Bálint nevével is, ezt a saját trióját még nem hallottam. Mivel ez a felállás tavaly alakult, így talán ez még nem olyan nagy mulasztás részemről. Rögtön szembetűnő volt, hogy mennyire átüt a saját stílusa ezen a zenekaron ugyanúgy, mint a Harcsa Veronikával közös projekteken. Sőt, a koncert közben épp azon gondolkodtam, hogy ez a zene a „duó felállásból” a lágy, finom dallamokat, mesteri komponáló készséget, az egy szál gitárral való telítettséget veszi át, miközben például a Bin-Jip féle vonalról a dinamikát, a lendületet, és azt a fajta nyers erőt és energiát, ami talán már önmagában elvinné a hátán a koncertet. A trió tehát nekem kicsit ilyen köztes állapotnak bizonyult, de azt kell, hogy mondjam, talán ez a zene áll hozzám a legközelebb.
A finom technikája mellett Bálint a blues és a rock, a fúziós zene eszköztárából is merített. Ami nekem jobban tetszik az ilyenfajta gitározásban az az, hogy nem „csak” óriási futamok és tekerések vannak benne, egy másodperc alatt hány hangot tudunk tisztán megszólaltatni, hanem nem riad vissza attól sem, hogy egy-egy hangot akár több ütemen keresztül is megnyújtson. Jimi Hendrix egy tökéletes példa erre, alapvetően blues gitáros létére nem véletlenül néznek fel rá annyian a jazz zenészek közül is, ezen az estén is elhangzott a „Little Wing” az első szett zárásaként, kreatív módon átformálva a saját képükre. Bálint pengetési technikája szintén megér egy misét, pengető mellett ujjal is nagyon szépen játszik, öröm volt nézni, ahogy simogatta, csapkodta, tépte a húrokat, mindezt persze abszolút az ízléses, magas szintű zenén belül. Így, hogy ennyire testközelben voltunk a zenészekkel (még egy dolog, amiért szeretem ezt a helyet), még jobban átjött, hogy mennyire átszellemültek játék közben. Ahogy Bálint is elmondta, és ahogy tanítja is a diákjainak, minden fellépésre úgy kell odaállni, mintha az utolsó lenne. Ez az attitűd teljes mértékben érződött rajta ezen az esten (is). Amint belekezdtek a zenélésbe, minden porcikájával ráhangolódott arra, amit ők hárman csinálnak.
Ami számomra még érdekes volt, hogy sok más gitáros (főleg hasonló műfajokban, hasonló kereteken belül) nagyon pontosan, precízen, és kiszámíthatóan taktusra játszik, mintha valaki egy metronómmal lépkedne a betonon és koppanna a cipője. Ehhez képest Bálint mintha felhőkön ugrándozna, hol ide, hol oda csúszik a ritmussal, az ütemmel, itt eltolja, ott megnyújtja, és a végén egy ritmikailag – elsőre – kaotikusnak, rapszodikusnak tűnő gitárjáték van előttünk, ami aztán a ritmusszekcióval egyetemben mégis értelmet nyer valahol, valahogy (főleg a váltásoknál, amik viszont profi módon voltak megoldva).
Ahogy a leírásban fogalmaztak a ritmusszekcióról: a mértéket mindig hajszálpontosan értő-érző játék. Ez a valóságban szerintem inkább úgy nézett ki, hogy a hagyományos trió felállás, azaz a dob-basszus-szólóhangszer (jelen esetben gitár) helyett gyakorlatilag két szólóhangszer volt a színpadon. Csízi László gyakorlatilag nem ütötte ugyanazt a ritmust, ugyanazt az alapot a dobokon 15 másodpercnél tovább, gyakorlatilag az egész koncert egy dobszóló volt, amire zenélt még két másik ember is. Csak onnan lehetett felfedezni, hogy most valóban dobszóló van, hogy a többiek kicsit visszavettek a hangerőből és a játékból, de tulajdonképpen csak a dobjátékot el lehetett volna hallgatni egy órán keresztül. Csízi Lacival még nagyon rég találkoztam először, már akkor is mondták, hogy egy ígéretes ifjú tehetség, de ez számomra csak fokozatosan mutatkozott meg. Mostanában, ahogy egyre több formációban látom felbukkanni, mindig újból és újból lenyűgöz, és egyre inkább kezdett világossá válni, mit látnak benne olyan sokan. Ami nekem a legjobban tetszik a játékában, hogy mennyire konvencióktól mentes, teljesen szabadon, saját gondolataiból és saját eszköztárából játszik, ami amúgy is nagy szó, de ilyen fiatalon játszani ilyen érett módon meg pláne. Fonay Tibor szintén hasonlóan tehetséges, hasonlóan fiatal, ezen az estén pedig tulajdonképpen az egyetlen tényleges kísérő hangszeres volt, a szónak a legkevésbé degradáló értelmében, hiszen fantasztikus basszus futamokat tett a gitár alá, a dob mellé. Szólóban is szintén többször megmutatta magát, épp azt figyeltem, mennyire fürgén járják az ujjai mind a négy húrt, ugyanakkor mennyire precíz és pontos elejétől a végéig, és ezt a közönség is méltatta minden alkalommal. A darabok tehát elindultak valahonnan együtt, a bőgő szolgáltatta a pontos, megbízható alapot, a dob tartotta a ritmust, ugyanakkor végig cifrázott, Bálint pedig mintha egy ilyen biztos alappal maga mögött szabadon játszadozhatna, sokszor teljesen elszakadt tőlük, és már-már a saját kis különálló világában gitározott. Ami pedig igazán szép, hogy mindezt az is ugyanúgy élvezte, akinek nem az volt a feladata, hogy ott üljön elöl, és elejétől a végéig próbálja árgus szemekkel (és fülekkel) figyelni a koncertet, hogy aztán részletes beszámolót írhasson róla.
A saját számok nekem nagyon tetszettek, kellően változatosak és jól kimunkáltak voltak, az utolsóelőtti szám (aminek sajnos nem emlékszem a címére) kifejezetten tetszett, de a különös inspirációból fakadó „Óda a keresztszalagomhoz”, vagy a „Fly to Berlin” is nagyon jó volt. Mellette kaptunk azért egy-két standardet, valamint egy Hendrix- és egy Sting szerzeményt is a szettek végén, így aztán alighanem sok különböző zenei ízlésű ember találhatott magának valami érdekes élményt a koncerten. Nekem elejétől a végéig nagyon tetszett, és ahogy Bálint üzente a JazzMa.hu olvasói számára: Menjen mindenki koncertre! Amint tehetem, én is megyek újra. Köszönöm az élményt.
Az ötletet, hogy ez legyen a következő koncert, valamint hogy elkísért, és néhány fényképpel támogatta a törekvéseimet egy minőségi cikkért, külön köszönet Nagy Zsófinak.
