KÉT DUDÁS EGY CSÁRDÁBAN, AVAGY A DRESCH QUARTET ÉS CHRIS POTTER FERGETEGES KONCERTJE AZ OPUS JAZZ CLUBBAN 2016. AUGUSZTUS 16-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

Hatalmas tömeg volt kíváncsi – bátran nevezhetően – az idei év egyik legfontosabb koncertjére. A Dresch Quartet fellépése már önmagában is ünnepszámba megy, de egy (valódi) világsztár szaxofonossal „erősítve” még inkább kiemelkedő eseménynek néztünk elébe. Chris Potter még az amerikai élvonalnak is a legelső sorába tartozik.

Érdekes, hogy már a Dresch-együttessel sem először lépett a „pályára”, mivel – legalábbis én – hirtelen két kiemelkedő koncertre tudok visszaemlékezni: 2011. augusztus 29-én a BJC-ben (még a Múzeum utcában) (Vajh, ki szervezte azt a koncertet? – Me, you know!), majd 2012. április 16-án a MüPa Fesztivál Színházában lépett fel a „két dudás”. (Ez utóbbiról már mi is beszámoltunk honlapunkon.)
De az igazi szenzáció most következik: Dresch Misi a tegnap esti koncert után bejelentette, hogy annak a 2012-es koncertnek a felvétele hamarosan megjelenik CD-n. Ez annál inkább nagy öröm, mert hirtelen nem is tudom megmondani, de az az érzésem, hogy Misitől még soha nem adtak ki koncertfelvételt, lemezei mind stúdióban készültek. Márpedig szerintem nem véletlenül találták ki a derék amerikaiak már évtizedekkel ezelőtt a „live record” gyakorlatát…
Chris Potter egyébként számos más alkalommal is vendégünk volt a legkülönfélébb felállásokban. Nem tudnék pontos kronológiát adni, de néhányat a számomra igen emlékezetes fellépésekről megemlítenék.
Először 2006. április 29-én, Győrben, a Mediawave fesztiválon a Dave Holland Quintet fúvósaként láttam-hallottam. Óriási élmény volt, persze a többi csapattag is megérdemli a dicséretet: Steve Nelson - vibrafon, Robin Eubanks - harsona, Nate Smith - dob.  Aztán egy remek BMC-lemezalbum közreműködője is volt Chris, mégpedig az akkor még itthon élő Szabó Dani „Contribution” c. lemezén játszott az akkor még ugyancsak itthon élő Szandai Matyi és a már akkor is Amerikában élő dobos, Németh Feri társaságában.

Négyük közül talán már Chris van legtöbbször „itthon”, mert feleséget is innen választott: hiába, „veszélyes üzem” volt a Mediawave…

A lemez nagysikerű bemutató koncertjére pedig a Páva utcai Telecom (lánykori nevén Matáv) Zeneházban került sor 2010. december 11-én.  Aztán játszott – ismét a Fesztivál Színházban 2013. december 18-án, mégpedig Németh Feri „Triumph” című második amerikai lemezének bemutató koncertjén, ahol Joshua Redman-t „helyettesítette”. (A lemezen ugyanis Redman a fúvós, Lionel Loueke gitározik, Kenny Werner zongorázik, és persze Feri dobol.)

Számos más alkalommal is játszott Magyarországon a Gödörtől az A38 hajóig, a legváltozatosabb felállásokkal és „projektekkel”. (Tavaly augusztus 7-én például ugyanitt és ugyancsak Dreschékkel, amit ki kellett hagynom, mert egy jóval korábban lekötött írországi társasutazással esett egybe. Ma is gyászolom…)

(De ne feledkezzünk el a me and my lovely wife közreműködésével/szervezésében létrejött, 2008. július 28-i veszprémi Herbie Hancock, valamint a 2014. május 27-én a pécsi Kodály Központban adott Pat Metheny Unity Group koncertről sem, hisz mindkét helyen Chris Potter volt a szaxofonos! – A szerk.)

A tegnapi koncert igazán ünnepi esemény volt. A felfokozott érdeklődésre jellemzően zsúfolt ház előtt került sorra, magam is csak nagy nehezen tudtam az alsó szinten helyet kapni, de a klub munkatársainak hála, Ráduly Misivel egy kétszemélyes asztalnál – közel a zenekarhoz – ülhettem. (Szoktam hangsúlyozni, hogy az élő zene az igazi, de nem a kivetítőn.)
Nem mindennapi élmény volt. Azt hiszem, ez megmagyarázhatatlan, hogy mitől van az, amikor a zenészek is olyan ihletett „feeling” birtokába kerülnek, mint amilyennek tegnap tanúi lehettünk. Még ők is úgy érezték (és megsúgták a szünetben), hogy összevetve az éppen egy éve ugyanitt, ugyanebben a felállásban adott koncerttel, ez volt a jobb.
A Dresch Quartet remeklését már megszokhattuk, de Potter is olyan természetesen illeszkedett a zenekarba, mintha állandó tagja lenne. Ő csak tenoron játszott, Misi viszont, ha nem is a teljes hangszer-arzenálját vonultatta fel, de főleg tenoron és fuhunon játszott, rövid szólókra (azt hiszem két ízben) vette elő a szopránszaxofont.
Egyébként kétszer egy-egy órás zenefolyamnak lehettünk szem- és fültanúi. A számok egybefolytak, szünet nélkül jöttek a jobbnál-jobb Dresch- és részben Potter-kompozíciók, a téma feljátszása, meg az előzőleg a padlóra ejtett kottalapok jelezték egy-egy opusz végét.
Tapsolni is alig volt alkalmunk, de egy-egy frenetikus szóló után spontánul tört ki a zajos tetszésnyilvánítás.
Az egyetlen standard, amit éppen utolsóként, búcsúzásul játszottak, Duke Ellington „Sophisticated Lady”-je volt, a témát fuhun és tenor párbeszéddel vezette fel Dresch, illetve Potter.
Itt jegyzem meg, hogy Misit hallottam már olyan nagyságokkal is játszani, mint Archie Shepp, vagy Chico Freeman, de olyan lelki rokonság, összhang, mint amilyen Chris Potter és közte kialakult, messze meghaladja a korábbi „kooperációkat”, ez nem csak valami alkalmi találkozás. „A jó zenében van egy egyetemes rend, egyszerű és erős törvényekkel. Minden zene egyetemes, csak más módon közelít. Persze fontos Chris személyisége is, és az is, hogy alkalmazkodik hozzánk. Úgy játszunk együtt, mint egy zenekar” – nyilatkozta Dresch Misi a korábbi közös koncertek kapcsán.
Már jó párszor mentegetőztek munkatársaim és magam is, hogy milyen nehéz is egy koncertről úgy írni, hogy az olvasónak legyen valami fogalma arról, hogy mi is történt a helyszínen, elsősorban a zenei oldalról megközelítve, mert az egyéb történésekről könnyű egy un. „kis színest” összeállítani. Gondolom, hogy olvasóink túlnyomó többsége volt már Dresch-koncerten, akkor tessék elképzelni egy csúcsra járatott Dresch Quartet „jelenést” megspékelve a világ egyik legmagasabbra értékelt szaxofonosával (azért nem tenort írok, mert ő aztán a nádfúvósok egész készletét használja, bár tegnap „csak” tenorozott, amit én legjobban szeretek).
Hiába is írnék címeket, amik részben Misi legújabb albumáról valók voltak (ezt Horváth Balázstól tudtam meg, de sem a szünetben, sem a koncert éjfél utáni befejezésekor nem akartam kérdéseimmel fárasztani senkit, Chris pedig még a koncert előtt említette, hogy másnap Franciaországba utazik egy fellépésre és utána jön még vissza magyarországi rokonlátogatását folytatni).
Gyönyörű magyaros dallamok, kesergők, hetyke legényesek hangzottak el, egy számban még énekelt is Misi, mégpedig olyan autentikus népzenei modorban, hogy magam is meglepődtem, pedig nem először hallok tőle ilyesmit. Misi művészetének sarokpontja a népzenei gyökerekhez való kötődés és ennek a szellemi kincsnek beépítése zenei eszköztárába.
Ebben ideális partnerre talált (már évekkel ezelőtt) Lukács Miki személyében (és hangszerében is). Látni kellett, hogy mennyire lenyűgözték Chris Pottert is mindkét zenészünk említett kötődése, és persze nagyszerű szólói, pedig ő sem először hallotta őket. Megérezte Chris is (amit mi már lassan évtizedek óta tudunk), hogy a „Dresch-jelenség” nem a „világzene divatjának” megnyilvánulása, hanem a népzene szellemiségéből fakadó saját belső világ őszinte megnyilvánulása.
Fergeteges, mindenkit feldobó élmény volt a „Hungarian Bebop”, a Shepp-pel készített hasonló című CD címadó darabja. Ez volt az est egyik csúcsa, de ez a koncert a Himalája hegyláncára hajazott, mert – a hasonlatnál maradva – a hatezer feletti csúcsok sorozata követte egymást.
Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni Horváth Balázsról, aki nagyszerűen beilleszkedett a zenekarba, miután Szandai Matyi, majd később Hock Ernő is „elhagyta a fedélzetet” (főszerkesztőnk kedvenc szólásával „partra úszott”). Csodás volt a népzenei ihletésű daraboknál stílszerűen alkalmazott vonóskíséret. (A Borbély-Dresch Quartetben és a Borbély Műhelyben is nagyszerűen muzsikál.)
Baló Pista régi „bútordarab”, nem is tudom mióta játszik Misivel. Olyan stabil és megbízható, mint a játéka. Tegnap este is csúcsformában játszott, szenzitíven alkalmazkodva és művészi alázattal szolgálva ki a szólóhangszerek játékát. (Lukács Miki triójában is kitűnő.)
Sokat tudnék még írni, de festőművész barátaimtól tudom, hogy egy festményt sem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ezt teszem most én is, azzal a jóleső érzéssel, hogy tegnap este nem mindennapi élményben volt részünk, amire sokáig emlékszünk majd és csak remélni tudjuk, hogy egyszer talán még lemezre is felkerül ez a zenei csúcsteljesítmény!
Aztán szlogenemet se felejtsék: „Az élőzenét semmi sem helyettesíti!”