FÉRFIÉNEK
Kedden este dugig megtelt az Opus Jazz Club, a Dresch Quartet „vendége” újra a világ legjobb szaxofonosai között jegyzett Chris Potter volt. Az idézőjel a vendég szónál indokolt, az amerikai muzsikus ötödik tagként illeszkedett a zenekarba, és ez alkalommal is igazi varázslat történt.
A teltházas koncerttermet Dresch Misiék sztárvendég nélkül is megszokhatták, bárhol lépnek fel, immár többgenerációssá bővült táboruk mindenhova követi őket. Ez a tábor egyre növekszik, és örömmel állapíthatom meg, a legfiatalabb korosztályból is nagyon sokakat megszólít zenéjük üzenete. Talán, ha a legtöbb otthonba eljutó médiák mindenható urai szétnéznének egyszer fellépéseiken, meggyőződhetnének, hogy nemcsak a gagyival lehet a nézettségi, hallgatottsági indexeket növelni, van igény a kultúrára, sőt a bulvárral torpedózott emberek egyre kiéhezettebbek lettek ezekre az eseményekre.
Chris Potter régóta együttműködik a zenekarral, elég csak felidézni a közös koncerteket a BJC, a Müpa, és a győri Mediawave színpadán. A Chicago-ban 1971-ben született zeneszerző és multiinstrumentalista (a tenor-, szoprán- és altszaxofonon kívül játszik basszusklarinéton, zongorán, sőt gitáron is) magyar kötődése közismert, győri lányt vett feleségül. A családi kapcsolat mellett azonban nekünk, zenerajongóknak fontosabb, hogy a magyar kultúra is felkeltette érdeklődését, egyre jobban össze tudott fonódni zenei hagyományaink kincseivel.
"Évente játszunk a South Carolina Main Street Jazz Fesztiválon. Három évvel ezelőtt a producer azt mondta, lesz egy fiatal nagyágyú itt. OK, minden városban van egy nagyágyú – mondtam szkeptikusan. Ő azonban nem olyan volt, mint a sok fiatal közül egy Coltrane, vagy Michael Brecker klón. Az nagyon fontos, hogy kialakította a saját stílusát. Ez a Jazz lényege. Ez a fiatal srác mindent tudott, a teljes repertoárt. Nem volt egészen tizennyolc akkor, de már nagyon éretten játszott. Elnöki ösztöndíjra pályázott, tudományos fokozatra vágyott a zenében. Meg is nyerte a Zoot Sims és a Hennessey Jazz ösztöndíjat. Mondtam neki, ha New York-ba jön, hívjon és én beteszem a zenekaromba. Amikor meghallod Clark Terry játékát, két hangból tudod, hogy ki az. Ugyanez a helyzet Clifford Brown, Miles Davis, Dizzy Gillespie, vagy hogy trombitásként ne csak trombitásokkal példálózzak, Charlie Parker esetében is. Ők azonnal felismerhetőek. Tehát, ha találsz egy olyan fiatalt, mint Chris Potter, aki saját stílust fejlesztett ki, az csodálatos." - mondta róla a trombitás Red Rodney, kinek zenekarában Chris a kezdetekben játszott. Aztán olyan legendák társaságában találkozhattunk vele fellépéseit, vagy közreműködésével készült lemezeit követve, mint Paul Motian, Dave Douglas, Dave Holland, John Scofield, a Mingus Big Band, Jim Hall, Herbie Hancock, Mike Stern és még sokan mások, de a jelen eseményei között mindenképen kiemelendő Pat Metheny Unity Group-jában való részvétele. Potter saját nevén jegyzett lemezein a közreműködők között is találhatunk hasonló nagy neveket: Brad Mehldau, Larry Grenadier, Billy Hart, Joe Lovano, Jack DeJohnette, és a nemrég Budapesten járt Kurt Rosenwinkel, de hát itt is lehetne hosszasabb felsorolásba belemenni természetesen. A neves zongorista, Marian McPatland, amikor először hallotta a 15 éves Chris-t játszani, rögtön Woody Herman zenekarába akarta beajánlani, de a családi tanács végül nem engedett a kísértésnek, az iskola befejezése mellett döntött. 18 évesen Potter már New York-ba költözött, és ott folytatta tanulmányait. A végig fontosnak tartott iskola mellett a New York-i jazz életbe is belekóstolt, és elindult a profi zenészi pályán. 45 évesen, világszerte ünnepelt muzsikusként töretlenül dolgozik tovább a saját útját járva. Elég csak a legtekintélyesebb amerikai szaklap, a Down Beat listáit megnézni, hogy lássuk, az ezredforduló óta a legjobbak között ismerik el, olykor a legjobbnak is a tenorszaxofonosok között.
A közelmúltban azonban világszerte ünnepelték Lukács Miklóst is. A kiváló cimbalmos 2015-ben szerepelt az ikonnak számító Charles Lloyd csodálatos „Wild Man Dance” című albumán, és tagja volt a lemez anyagát világkörüli turnén bemutatott zenekarnak is, amelyben a stúdiófelvételhez hasonlóan a szaxofonos és fuvolás Lloyd mellett Gerald Clayton zongorázott, Joe Sanders bőgőzött, Gerald Cleaver dobolt, és a görög Sokratis Sinopoulos a cimbalom mellett szintén különleges hangszernek számító ókori görög húros, pengetős lyra-n játszott. Lloyd nagyságát jól mutatja, hogy vele nem „csak” a jazz szaklapok foglalkoznak, a Los Angeles Times-tól a The Guardian-ig írtak terjedelmes beszámolókat a megjelent lemezről, és a koncertsorozatról, megemlítve természetesen Lukács Miki különleges tehetségét.
Ennyi fantasztikus zenészt egy színpadon látni nem minden nap lehet, így nem csoda, hogy ezt a koncertet különleges figyelem kísérte, már két héttel előbb az összes asztalt lefoglalták, még a karzaton is. Én is izgatottan vártam a Chris Potter-rel való első találkozásomat, mert bár többször volt Magyarországon, sőt Budapesten is, valahogy mindig elkerültük egymást. Gondolom, ez őt kevéssé izgatta, de mikor végül a koncert előtt két órával összefutottunk, egy roppant kedves, közvetlen, sztárallűröktől mentes embert sikerült megismernem. A bőgős Horváth Balázs ugyanis Németországban élő szaxofonos legendánk, Németh János új együttesének is a tagja. Az áprilisban 70. születésnapját ünnepelt zenész nem adta fel a harcot, és végre október környékén megjelenik első (!) sajátnéven jegyzett lemeze. Gáspár Károly, Csízi László és Soso Lakatos Sándor játszik még új zenekarában Horváth Balázs mellett, aki miatt ide szerveztük a találkozót a borítóra kerülő zenekari csoportkép miatt. A délutáni próbát befejezve Balázs meg is jelent az Opus bejáratánál, de a próba közben megéhezett Chris Potter is feljött a pincéből Lukács Miki társaságában. Bármennyire éhesek voltak, egy közös fotót örömmel bevállaltak éhgyomorra, sőt Chris még egy párosat is Sosoval.
Este kilenckor már egy hangfalon kuporogva vártam az újabb találkozót. A koncert elkezdődött, és valami leírhatatlan energia áradt a színpadról, ami beterítette a termet, és a teremben ülők lelkét. A rövid szünettel elválasztott két részben folyamatosan hömpölygött, repített a zene, amely mindenkit elvarázsolt. Ezt a katarzis élményt nehéz visszaadni, megfogalmazni, ezt ott kellett átélni. Talán egy-két kép valahogy visszaadja ezt a hangulatot, talán többet mond a szavaknál. Ebben reménykedem, és a Dresch Mihály zenekar játszotta „Férfiének” messzire hallatszik.
