Egy hét Seattle-ben a dobosok jegyében (Matt Chamberlain, Terry Bozzio, Dan Weiss, Michael Shrieve) (2016. október 16-23.)
Egy hét, négy koncert, négy dobos.
Az e heti első koncertem október 15-én éjfél után (vagyis technikailag október 16-án) került megrendezésre, a Seattle-i Seamonster Lounge-ban. A Seamonster Lounge egy koszos kis lebuj Seattle egyetemi negyedében. Matt Chamberlain (dobok)-Brian Haas (billentyűsök) volt a felállás. Matt Chamberlain-t úgy tartják számon, mint az egyik legjobb "groove" dobost; lemezek százain szerepel, mindenféle stílusban (Elton John, Fiona Apple, Robert Fripp, David Bowie, Indigo Girls, Edie Brickell, Tori Amos), de játszott például Brad Mehldau lemezein is. Seattle-ben viszont talán leginkább a helyi, legendás space-jazz-rock banda, a Critters Buggin' alapító tagjaként, valamint Bill Frisell "Floratone" projektjének alapembereként a legismertebb. Brian Haas pedig a Jacob Fred Odyssey jam-band alapítója. Ennek megfelelően "Outer Space Fusion" lett beígérve a közönségnek. Az "outer space" hangulatról az egyetemisták már jó előre (egy kis füvezéssel) gondoskodtak, és aztán végigtántorogták és végigdumálták az egész koncertet. Amely koncerten egyébként Matt valóban remek groove-okat, komplex élő és loopolt dobhangokat "generált" abszolút félelmetes "state-of-the-art" elektroakusztikus dobfelszerelésén, viszont Brian sajnos nem tudott ezen alapokra kellően izgalmas dallamokat építeni, hiába nyomkodta a Fender Rhodes-ot, hiába tekergette a MiniMoogot, hiába kapcsolgatták ki-be a füstöt és a lézereket... kicsit olyan üres parasztvakításnak éreztem a dolgot.
Aztán a parasztvakítás téma pár nap múlva folytatódott, a Triple Door klubban Terry Bozzio szólókoncertjén (október 18-án). Ha Matt Chamberlain dobszerkója félelmetes volt, akkor Terry felszerelése duplán az (lásd mellékelt ábra).
Terry progresszív rock/metál dobosként (Zappa, UK, Jeff Beck, Steve Vai), és fúziós dobosként (Brecker Brothers, Levin-Bozzio Project, Mark Isham) ismert, valamint újabban kortárs szerzőként (szólólemezek vonósokkal és fúvósokkal) valamint grafikusként (a színpadon is kiállításra került pár darabja) is próbálkozik. A mostani szólókoncerten bemutatót kaptunk a legkomplexebb ritmikai akrobatamutatványokból (pl. hogyan lehet különböző páratlan ütemezésű ritmusokat egyszerre eljátszani). A ritmusok mellé a - viszonylag egyszerű - melódiákat a felszerelés hangolása biztosította élő és loopolt megoldásokkal. Aztán bemutatót kaptunk akusztikus kézi-dobolásból (cajón), és elektronikus kézi-dobolásból is (Korg Wavedrum Global Edition). De végig az volt az érzésem, hogy valamiféle dobtechnikai bemutatón vagyunk, és nem "valódi" koncerten. És Duke Ellington szállóigéje jutott még eszembe: "It don't mean a thing if ain't got that swing".
Aztán október 21-én Dan Weiss dobolását volt alkalmam megcsodálni, a Rudresh Mahantrappa "Bird Calls" zenekar koncertjén (Seattle Art Museum). Dan Weiss a fiatalabb generáció képviselője, aki otthon van mind a tradicionális jazz-ben, mind a fúziós zenében, mind az indiai tabla-dobolásban. (De imádja a Led Zeppelint is!) Nemrég a New York Times a legjobb 5 dobos között említette. A mostani koncerten hagyományos dobszerkón játszott, de az összes zenei behatását érezni lehetett a szólókon. Intelligensen, nagy kedvvel, nagy lendülettel, minden zenei "csibészségben" élen járva, hihetetlenül pontosan és precízen játszott; kivételes élmény volt, ahogy kísért és ahogy szólózott. A banda többi tagja (Rudresh Mahantrappa - szaxofon, Adam O'Farrill - trombita, Thomson Kneeland - bőgő, Jonathan White - zongora) is "ott volt a szeren", és jól hangzott a Charlie Parker zenéinek "utángondolásából" összeállított program.
Másnap, október 22-én pedig a Michael Shrieve Spellbinder lépett fel a North City Bistro-ban. Michael Shrieve ugyebár az "ősrégi" Santana legendás dobosa, valamint az "új" Santana (az idén áprilisban megjelent Santana IV) dobosa is. Latin/jazz/rock/fúziós beskatulyázhatatlan, elemi erejű dobos, most már 70 felett járva is megállíthatatlan és elpusztíthatatlan. A Santana lemezek mellett/között beskatulyázhatatlan stílusú szólólemezeket is jegyez, többek között Mark Isham-mel, Bill Frisell-lel és Jonas Hellborg-gal. Amikor a Santana-val koncertezik, harmincezer emberes stadionokban játszik. Amikor otthon van Seattle-ben, saját zenekarával, a Spellbinder-rel harminc emberes kis klubokban játszik - sajnos egyre ritkábban. A Spellbinder-nek egyébként nemrég jelent meg a második lemeze; mind a két eddigi lemez anyagából játszottak, régi klasszikus darabok (pl. a Santana Caravanserai-ról az Every Step of the Way) mellett. A bisztró olyan kicsi, hogy a dobokat be sem mikrofonozták: hangja "csak úgy" akusztikusan is betöltötte a termet. A basszusgitáros Farko Dosumov ("Übegisztán válasza Jaco Pastorius-ra"), Joe Doria orgonista, és Danny Godinez gitáros, és persze Shrieve mester hatalmas hangulatot varázsolt. Aztán az első meglepetés: a szünetben besétált Zakir Hussain tablavirtuóz (akinek másnap lesz fellépése Seattle-ben), hogy megcsodálja régi barátja zenekarát. Aztán a második meglepetés: Michael felkérte a színpadra a közönség soraiból Lee Oskar-t, a harmonikavirtuózt a legendás War együttesből. Michael mellesleg elmesélte a közönségnek, hogy már ötven éve ismerik egymást, és annak idején együtt jártak San Francisco-ban Szabó Gábor koncertekre. Aztán egy rövid kiselőadást tartott a közönségnek Szabó Gáborból, és megmutatta, milyen ütéskombinációkat tanult Gábor akkori dobosától, Chico Hamilton-tól. Aztán, ha már úgyis Szabó Gábornál tartunk, improvizáltak egyet Lee-vel a Spellbinder kompozíció hipnotikus erejű bevezető ritmusaira. Aztán persze lenyomtak Lee-vel egy "kötelezőt" is, a “Low Rider”-t. Ezután pedig az ugyancsak a bisztróban tartózkodó algériai banda, az Ifrikya Spirit három tagjával játszott pár improvizációt Michael. És miközben Michael jam-el a fiatal algériai zenészekkel (akikkel akkor találkozott először életében), Zakir Hussain az első sorból tapsol, füttyöget, és az iphone-jával fotózza az egészet. Micsoda jó kis buli volt!
