Pataj György Quintet - 2017. április 21., Budapest Jazz Club
A rutinos ritmusszekció előtt két nagyon fiatal, tehetséges szaxofonos muzsikált.
A Budapest Jazz Clubba (BJC) jellemzően nem tévednek csak úgy be emberek. A koncerttermi ajtóknál sem "akárkik" állnak, hanem muzsikusok, vagy leendő zenészek engedik be az érdeklődő közönséget. Így volt ez tegnap is, mint beszélgetésünkből kiderült, egy énekes-zongorista-gitáros tanuló hölgy kérte el a jegyemet. És hogy mennyire zenészek járnak ide, azt a következő család is bizonyította. A dobos apuka kérésére kislánya szaxofonját egy elzárt helyre rakhatták a koncert idejére. A háromfős családi jazz trió (dob, zongora, altszaxofon) Lentiből érkezett. (Nem maradtam a jam session-ön, de állítólag a pöttöm lány is beállt szaxofonon).
Pallai Péter kedvenc zenekaraként konferálta be a Pataj György Quintet-et. Egyből rávágtam magamban, nekem is favoritom ez a banda. Majd hozzátette, hogy két kritikus is van a teremben, kíváncsiak vagyunk mit fognak írni. (És van egy harmadik is, aki inkább zenekedvelő, de Ő is ír, vagy lehet, hogy a kettőbe én is beleszámítottam...)
Az ötös fogat ritmusszekciója nem tudom hány éve játszik így együtt, de hogy össze vannak szokva, az tuti. Időnként már olyan érzésem volt, mint amikor egy rajzfilmben látunk egy autót, s a hátsó két kerék leelőzi az első kettőt. A zenekar dob-bőgő-zongora magja ilyen "előzékeny".
Pecek Lakatos András ült a doboknál, Oláh Péter bőgőzött és a formáció névadója zongorázott. Az elején Péterből nem hallottam semmit, csak azt láthattuk, hogy szinte hang nélkül sisteregnek, meg füstölnek a húrok. Aztán csak kialakult, hogy a legmélyebb szólamokat is élvezhessük. (Nyilván a hangmérnök kolléga oldotta meg a feladatot, nem magától erősödött a bőgő hangja…)
Az első dal elég érdekes volt szerkezetileg, mert aki nem ismerte a számot (pl.: én) arra számított, hogy akkor a teljes zenekar rögtön belecsap a lecsóba és leviszi a hard bop muzsika a fejünket szó szerint és átvitt értelemben is. A banda kb. 5 hang után kiszállt, és máris dobszólót hallhattunk. Aztán az ötletes "csörömpölés" után a két szaxofonos játszotta a témát a rutinos trió kíséretében. Majd sorrendben a tenor-, a zongora- és az altszólókban merülhettünk el.
Jó ideje követem Pataj Gyuri zenekarát és mindig remek fúvósokkal áll ki az egykori Cotton Club Singers zongoristája. Volt itt már nagyon sokféle kombináció a két fúvósra (nekem a tenorszaxofon-trombita párosítás a kedvencem). Tegnap két nagyon fiatal muzsikus állt a ritmusszekció elé. Érdemes Róluk pár dolgot megemlítenem. Lakatos Soso (ejtsd: Szoszó) Sándort legelőször a televízióban láttam. (Az általam 2002-ben összeállított „gyerek jazz zenekar”, a Next Genearation azért szerepelhetett a TV-ben, mert a San Sebastian-i Getxo (ejtsd: gecsó!) Jazz Fesztivál tehetségkutató versenyén III. helyezést ért el a zsűri szavazatai alapján (a zsűri elnöke Charles Lloyd volt!), de amikor ezt kihirdették, a közönség tüntetni kezdett, mert szerintük az akkor 13-14-15 éves gyerekekből összeállított Quartet nyerte a versenyt! A baszk főszervező, Iñaki Gonzalez ettől úgy megrémült, hogy az irodájában hirtelen kinyomtatott egy oklevelet, ami arról szólt, hogy a Next Generation nyerte a Közönség-díjat. Csak mellesleg jegyzem meg, a verseny kiírásban nem szerepelt Közönség-díj… - A szerk.) Már akkor is altózott, gyerekként elég magas volt. Az egykori műsorban virtuóz módon klarinétozó Bolla Gábor (a jazzrajongók nagyon jól tudják, kiről beszélek) a hónaljáig sem ért. Azóta eltelt legalább 15 év és Soso időközben "kitanulta" a mesterséget. Amszterdamba járt iskolába, rengeteg ismert és elismert jazzklubban játszott Európában. Nehéz lenne felsorolni - fiatal kora ellenére -, hogy hány nemzet kitűnő jazz muzsikusával zenélt együtt, mielőtt itthon megalapította saját kvartettjét.
Nagyon hasonlóak mondhatóak el Molnár Sándorról is. (Ő Grazban szerezte jazz diplomáját! – A szerk.) Alapvető különbség, hogy egy nagyobb hangszer lóg a nyakában. Tenorszaxofonjának hangját és technikás játékát sokan irigylik Tőle. Én nagyon szeretem a sound-ját: vastag, ugyanakkor lágy, kellemes, igazi tenorszaxofon hang. Ha Dexter Gordon hallotta volna őt, biztosan kalapot emel... Saját formációjában a hazai jazz nagyjaival szokott muzsikálni, hallottam már őt big band-ben is fújni.
A koncerten második dalként elhangzott Buster Williams szerzemény B része nagyon megragadott tegnap, mert egy "Oye como va" ritmizációjú bőgő-zongora unisono-hoz a dobostól latinos lüktetést kaptunk, ugyanakkor a két fúvós abszolút nem latinos ritmikákban mozgott, inkább tartott hangok szóltak a csövekből. A látszólagos ellentétből egy remek hangzás- és ritmusvilág kerekedett ki.
Egy kis kritikai észrevételt hadd fogalmazzak meg. Az egész koncert alatt azt éreztem, hogy a szaxofonszólók nem kötnek le. Elkezdődnek, megyünk az ifjú titánok után a "málnásba", de valahogy nem érkezünk meg sehová. (Jó bolyongni az erdőben, mert zöld és szép, a madarak is hallhatóak, de valami végig hiányzott nekem etéren...)
A szép Tyner balladát szóló zongora kezdte. Nyilván ez azt jelenti, hogy más hangszer nem szól. Mégis egy rögtönzött ritmusszekciót kapott Pataj Gyuri maga mellé, a tányér- és evőeszköz zaj még érdekes is lehet, csak nem ekkor. (Jó, hát nem mehet oda a pincér minden halk jazz dal előtt a közönség falatozó részéhez, hogy most tessék abbahagyni az evést, mert... Tényleg, a fa evőeszközt kitalálták már? Ja, csak azzal nem lehet enni…)
A sodró zene magával ragadott, így egyáltalán nem jegyzeteltem tovább. A Pataj György nevével fémjelzett zenekart minden körülmények között ajánlom a jazzrajongóknak. A hard bop stílus kedvelőinek kötelező tantárgy a patajológia!
Külön köszönöm Somogyvári Péternek, hogy az alábbi fotókat rendelkezésemre bocsátotta!
