Keresés

Hírek


Egy elvarázsolt este - Cassandra Wilson a Müpában

Köszönhetően a Müpa jazz zene iránti elkötelezettségének, idén a Jazztavasz elnevezésű rendezvénysorozat alkalmával három remek koncerten hódolhattunk élvezeteinknek.

A három grácia - mivel mindegyik hölgy- igazán érdekes merítés a jazz-szcénából, hiszen a feltörekvő Kandace Springs,  a pályája közepén tanyázó Zara McFarlane, és a már évtizedek óta csúcson lévő Cassandra Wilson mind-mind más és más stílusú zenével örvendeztet meg bennünket.

Bár  Cassandra elsőre "nem tervezett" koncert volt, hiszen előzetesen Dee Dee Bridgewater-t várták a Jazztavasz záró estjére, akinek remek VeszprémFeszt-es koncertjét a mai napig szívesen emlegetem (bár ott az Irvin Mayfield Jr. vezette NOJOval hallhattam). Persze a csere teljesen minőségi, ráadásul máris egy újabb bakancslistás előadót pipálhattam ki az amúgy igencsak gazdag listámról.

Száguldván a Müpa számomra mindig is tetszetős, modernül klasszikus épülete felé végigpörgött a fejemben az előadó életműve: 61 éves, 32 év a pályán, 21 album, 8 éve járt ugyanezen a színpadon, 2 Grammyt begyűjtött eddig (legjobb jazz album), jazz-country-blues-folk kalandozások várhatóak. Mondhatni eléggé nagy falat, tekintélyt parancsoló előadó, morfondíroztam a parkoló bejáratánál, s belépve a hangversenyterembe az első meglepetés el is ért: az orgona sípjai takarásba kerültek: egy elegáns kék lepel takarta el őket, prémiumhatást kölcsönözve a színpadnak.

A koncert pár perces késéssel a zenészek váratlan megjelenésével kezdődött, majd máris belecsaptak a húrokba és egy rövidebb instrumentális blokk kezdődött. Egyszercsak a sötétből előkúszott maga Cassandra, aki egy fekete nadrágban, élénkpiros stólában és fejpánttal, arcán őszinte mosollyal lépett elő, meghajolva a publikum felé. A mikrofonhoz lépett, s megszólalt a lemezekről már ismert remek, érzelmekkel finoman átszőtt kissé rekedtes hang. Varázslat történt ebben a pillanatban, jóleső hideg futott végig a hátamon a „Love Is Blindness” sorait hallva. A hang, amely ilyen szenzibilisen képes az érzelmeket közvetíteni, teljesen lenyűgözött. Hol beletörődve, hol harcolva, hol kérve-könyörögve teljes átéléssel énekelt nekünk. Körbepillantva a nézőtéren láttam, hogy sokan szemüket behunyva csak a hangra koncentrálva élvezték a fantasztikus élményt, szinte elvarázsolt eufóriába kerülve. Semmi bevezetés, egyből a lecsó közepében voltunk.

A dal záró taktusait követő ováció és tapsvihar után Cassandra köszöntött bennünket, s felhívta a figyelmünket arra, hogy csak három dolgunk van ma estére: Sit back, relax, enjoy! Mondani sem kell, hogy ezt újabb taps követte, s a második dallal máris egy másik világba csöppentünk, a spanyol-portugál világ tárta ki kapuját előttünk, s egy megjazzesített bossa nova dallamain keresztül hallhattunk egy spanyol dalt. Meglepő - és mégsem, hiszen várható volt a népzenei kalandozás. A dalban a csapat dobosa, John Davis akkorát dobolt, hogy visszafogott megnyilvánuló önömből egy hangos "Yeah!" szakadt ki. Energikusan, ritmusosan, remek dinamikával kezelte a szettet, szó szerint együtt élt a dobokkal, mintha csak egy-egy testrésze lett volna. Fúvósszekció híján ezeket a szólamokat Charlie Burnham szólaltatta meg hegedűn és mandolinon. Előbbi nem a klasszikus, hanem a modern, bármilyen hangmintával ellátható elektromos jószág volt, s ezt az előnyét, s a pedállal való nyújtogatási lehetőséget gyakorta ki is használva kölcsönzött a daloknak igazi hangzásvilágot.

A következő dal, a „The Way You Look Tonight” volt, mely nyomaiban sem volt hasonlítható a jól ismert standard-del. Cassandra brillírozott, fátyolos hajlítgatásaival az érzelmeit láthatatlan drótokon keresztül közvetítette, mondhatni belekerültünk a Mátrixba rendesen. A dal végén egy újabb zenész kapott szóló lehetőséget: Brandon Ross gitárjátékával a beláthatatlan végtelenből indulva érkezett meg az énekes által is közvetített érzelmi világba, remek stílusérzékkel és érzékenységgel kövezve ki a visszavezető utat.

„You Go to My Head” - kissé gyorsított verzióban, kissé más taglalással és értelmezéssel, „Crazy He Calls Me” - amikor a szólók alatt még némi sminkigazítás is belefért, hiszen egy hölgy mindig legyen hölgy jeligére. „Last Train to Clarksville” a maga kedves melankóliájával és meséjével, majd egy számomra ismeretlen dal, melynek konferálásában jelezte hogy ez valami régi, valami új, olyan körülbelül, mint egy házasság napjai.

A következő dalt, a „Run the Voodoo Down”-t Miles Davis-nek dedikálta. Tudjuk, hogy a „Travelling Miles” albumával a munkássága előtt tiszteleg, s itt a zenészek szabad kezet kaptak a megvalósításban. Cassandra remek néger autentikával énekelt, a többiek pedig improvizatív játékukkal hatalmas párbajszerű csörtékbe mentek bele. Bár nehéz kiemelni bárkit, de a zongorán játszó Jon Cowherd és a basszeros Lonnie Plaxico igazán brillírozott. Igazi örömjáték volt, méltó mementó Miles Davis-hez.

Bár alig egy erős óra telt el, de máris az utolsó dalhoz lépett a mikrofonhoz a művésznő, s a „Tupelo Honey” taktusai úsztak be a füleinkbe. A dalt annak a producernek dedikálta, aki 4 albumában is segédkezett neki, s a közelmúltban halt meg. A dal után meglepetésre gyors zenészbemutató, majd levonulás következett. A meghatódott közönség hangos ovációval és tapssal sikeresen visszacsalogatta a csapatot, akik egy újabb hangulatú világna cseppentettek bennünket a „Billie's Blues” című dallal. Igazi afro-amerikai hangulat termett a hangversenyteremben, mindenki nagy örömére. Sajnos, ismét levonultak a színpadról, de hallva a budapesti közönség szűnni nem akaró tapsát, újra visszajöttek, s egy jazzes nótával tették fel a pontot az i-re.

Szinte fel sem ocsúdtam, de a koncert véget ért. Kissé rövidebb lett, mint a megszokott közel 2 órás jazzkoncertek, de itt a minőség mindent vitt. Kitámolyogva a fényárban úszó Müpából nem is volt kérdés, hogy hazafelé Nagykanizsára Cassandra fog szólni a kocsiban.


Vissza a hírekhez