SIKERES „BEUGRÁS”, AVAGY CASSANDRA WILSON ISMÉT A MŰVÉSZETEK PALOTÁJÁBAN 2017. MÁJUS 5-ÉN
Ősszel lesz nyolc éve annak, hogy 2009. november 5-én Cassandra Wilson-t láthattuk-hallhattuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán – és akkor is telt házat vonzott. Szombaton ugyan egy másik nagy jazzdíva, Dee Dee Bridgewater szereplése lett volna aktuális a Jazztavasz 2017 három estén át három jazzlady-t felvonultató műsorában, de egyáltalán nem bántuk meg a cserét, mert „a beugrás mesterien sikerült”. Azt nem tudom, hogy az a koncert milyen lett volna, de hogy ez felejthetetlennek mondható, az biztos.
Cassandra Wilson művészetét már több mint húsz éve ismerem és követem, pedig nem könnyű a műfaj hatalmas kínálatában rendet vágni még a magamfajta „hivatásos jazzrajongónak” sem. Tény az, hogy kvázi jogelődünk, a MaJazz magazin 1996 májusi számában jómagam írtam elismerő kritikát a művésznő Grammy-díjas „New Moon Daughter” című lemezalbumáról. Ebben olvasható: „A vészjósló név mögött egy kitűnő – Abbey Lincoln legjobb formáját idéző – vokalista, remek komponista és hangszerelő, sőt, bármilyen hihetetlen is, egy nagy poéta rejtőzik. Az öt saját szerzemény dalszövegeit is ő írta, és mivel ezek a kísérőfüzetben teljes terjedelmükben megtalálhatóak, némi angol nyelvtudás birtokában megállapítható, hogy ezek a versek még akár zene nélkül is „megállnának”. A slágerek, de akár még a standardek csacska, semmitmondó szövegeihez képest ezek igazi költemények.” Azért azok között, akik hatással voltak művészetére, még megnevezném Betty Carter-t, Sarah Vaughan-t és Carmen McRae-t is, nem is beszélve a hangszeresekről, mindenekelőtt Miles Davis-ről és a beskatulyázhatatlan Joni Mitchell-ről.
Cassandra Wilson a jazzműfaj misztikus alakja, művészete a fekete Amerika üzenete az afrikai őshazának. Összetéveszthetetlen tónusú, szinte nem is evilági, mégis erotikus töltetű kontraalt hangjával, egzotikus megjelenésével és előadásmódjával, azzal a képességével, hogy bármilyen zenei anyagot a saját képére formál, nagy tekintélyre tett szert a jazz világában. Nem is ódzkodott tőle, hogy repertoárjára tűzze a blues klasszikusait – Muddy Waters-t, vagy Willie Dixon-t, de a nevesebb popzenészek – Bob Dylan, Joni Mitchell, vagy Sting szerzeményeit is. Nincs nagy hangterjedelme, és minimális eszköztárat használ, mégis képes rá, hogy különleges atmoszférát teremtsen. Ezért gyakorol elementáris hatást, akár a szöveget nem értő közönségre is. Az egész együtt az „old black magic”, nem hiába a „Deep South”, a mély Dél szülötte az énekesnő.
A Mississippi állambeli Jackson-ban látta meg a napvilágot 1955-ben. Évekig tanult zongorázni és az iskolai zenekarban még klarinétozott is. (Mindez érthető egy szigorú zenetanár papával a háttérben.) A 70-es években Joni Mitchell számokat adott elő gitárkísérettel, sőt egy lányzenekarral énekelt. A 80-as években költözött New Orleans-ba, ahol Ellis Marsalis-szal lépett fel. Rövidesen New Yorkban telepedett le és Steve Coleman vokalistája lett. Szólókarrierje 1985-ben indult, és azóta immáron több mint harminc éve tart a töretlenül ívelő pálya. Legutóbb Billie Holiday születésének 100-ik évfordulójára jelent meg tőle egy nagyszerű lemez. (Hogy a műfaj legnagyobbjai /is/ mennyire tisztelik az elődöket, azt jól mutatja, hogy Bridgewater is komplett lemezzel tisztelgett Billie művészete előtt a centenárium alkalmából.)
A szombat esti koncert érdekessége – többek között – az volt, hogy egy jó értelemben vett eklektikus bemutatónak lehettünk tanúi. Ízelítőt kaphattunk a művésznő több évtizedes pályájának hatalmas repertoárjából, hiszen spirituálétól, a nagy amerikai daloskönyv standard-jein át a Cassandra művészetét tipikusan felidéző dalokig: blues, country, R&B (a New Moon Daughter és más albumairól…), minden előfordult a kicsit rövid (a két ráadás számmal is csak másfél órás) programban. A „Deep River”-t e sorok írója már vagy 60 éve Paul Robeson-tól is ismerte, a „The Way You Look Tonight”-ot, a „You Go to My Head”-et, vagy a „Crazy He Calls Me”-t a műfaj valamennyi elsőosztályú énekesnőjétől hallhattuk, de még egy vérpezsdítő, a Zöld-foki szigetek csodás zenéjét képviselő Césaria Evora számra is futotta, amelyre végképp érvényes a zenei közhely: egy feldolgozásnak igazán csak akkor van létjogosultsága, ha jobb az eredetinél, de legalábbis olyan jó… Cassandra művészetében éppen az a csodálatos, hogy olyan mértékben tudja a saját képére formálni a „hozott anyagot” is, mintha csak sajátja lenne. Mindezt egyedi orgánumával, félreismerhetetlen előadói stílusával, modern hangszerelésekkel és kísérettel „Cassandrásítja”. Az immáron 61 éves „nagyasszony” abszolút fiatalosan uralta a színpadot, irányította a „showt” és zenésztársait. Raszta frizuráját ezúttal vörös turbánba rejtette, fekete nadrág és vörös muszlin poncsó-szerűség kölcsönzött némi afrikai külsőt neki. (A raszta most a gitáros fejét díszítette.) De ha már a kísérőkhöz értem, ez a csapat abszolút illeszkedik az énekesnőhöz, kisebb-nagyobb változásokkal ugyan, de évek óta dolgoznak együtt. Övéké az érdem, hogy csak az erősítéshez elengedhetetlenül szükséges elektronikával „dúsított” akusztikus kíséretet biztosítják az újszerű feldolgozások számára. Álljon itt elsőként a hegedűt és mandolint megszólaltató Charlie Burnham neve. Főleg a hegedűt használta, a számok karakteréhez illő remek aláfestő játékával remekelt. Jon Cowherd, a zongorista néhány szép szólója is emlékezetes marad. Talán a legismertebb a csapatból Lonnie Plaxico bőgős, aki Cassandra legrégebbi partnere, de a hangszeres jazz világában is olyanokkal játszott, mint Chet Baker, Sonny Stitt, vagy Dexter Gordon, de a felsorolás végtelen lehetne. Nem feledkezhetünk meg a kitűnő gitárosról, Brandon Ross-ról sem, aki a legtöbb szólót kapta. Végül a dobos, John Davis kiválóan, korrekten kísért, nem „verte agyon” a produkciót, nem szólózott, csak tette a dolgát, de azt kiválóan.
Azt, hogy a beszámoló végére értünk, abból is tudhatja a kedves olvasó, hogy ismét csak, immáron többszázadszor, elmondom: „Az élő előadást, a nézők előtt születő művészetet, nem pótolja a legjobb otthoni konzervzene sem.” Hogy ez mennyire így van, azt jól illusztrálja, hogy vidéken élő barátaim közül is többen (Turi Gábor, Szabó László stb.) vették a fáradtságot, hogy személyesen jelen legyenek ezen a koncerten (is), pedig alighanem szép kollekcióval rendelkeznek a nagy fekete dívától. Bevallom, én is előszedtem az összes Cassandra albumomat /jó párat sikerült nyolc éve dedikáltatnom/ és egy-két hétig főleg ezek szólnak majd itthon!)
