Keresés

Hírek


“Olyan ez, mint egy közös szókincs”- interjú Lewis Jordan-nel

2017. július 19-én lépett fel az OPUS színpadán a Lewis Jordan.nel kiegészült Grencsó Bipolar Collective. 2009-es lemezük „Szőttes fekete-fehérben” címmel jelent meg. Közös munkájuk idei folyományaként a koncert az „Új szőttes” címet kapta. Egy nappal elutazása előtt sikerült néhány kérdést feltennem Lewis-nak. (Köszönet a fordításért Werner Annának és Németh Zsoltnak.)

016.jpg


Lewis Jordan nem csak zenész, hanem költő és filozófus is. Hogyan hatnak egymásra ezek a művészeti és társadalomtudományi szempontok, attitűdök Önben, az alkotó emberben?

Van egy nézetem a világról és a társadalomról. Ez a nézet motivál engem arra, hogy segítsem jobbá válni a társadalmat. A művészetet hatalmas változtató erőnek vélem, és folyamatosan igyekszem ilyen értelemben igazi művésznek lenni. A zene az a diszciplína és az a kontextus, amivel az elképzeléseimet a legjobban meg tudom jeleníteni.


003.jpg


Verseiben fellelhetők a természeti elemek (szél, nap, kövek, víz stb.) és az ezekhez kapcsolódó értékek, mint az Élethez való igazodási, viszonyulási pontok. Miért használja ezeket a szimbólumokat a költészetében? Elmondható, hogy létezik egy sajátságos Lewis Jordan-féle haiku költészet?

Én nem gondolom, hogy létezne egy speciális Lewis Jordan-stílus, de vannak bizonyos elemek, amikről magam is látom, hogy gyakran előjönnek. Igazán élvezem a szójátékokat és szeretem azt a lehetőséget, hogy párhuzamosan több szinten lehet megjeleníteni gondolatokat. Gyakran elképzelem, hogy egy gondolatnak - amit megjelenítek - egyesek talán csak egy szintjét ragadják meg, míg mások esetleg két, vagy több rétegét is értik. Ilyen módon munkálkodva a szavakkal úgy érzem, léteznie kell egy alapnak, vagy egy egyszerű vonatkoztatási pontnak (ami lehet egy természeti erő is), ami bizonyossá teszi számomra, hogy a legtöbb ember utat találhat a gondolataimhoz.


A tegnapi koncerten játszottak egy Roland Kirk kompozíciót, amihez egy versét is elmondta.
Ebben - ha jól hallottam - volt egy kifejezés: "crazy black music". Napjainkban hogyan változott meg az USA-ban az afro-amerikai szabadzene? (Ezalatt nem csak a free jazzt értem, hanem főleg a mainstream jazzen kívüli kreatív zenét.)
A kérdés, hogy miként változott, vagy változik az afro-amerikai free muzsika az Egyesült Államokban, azok közé tartozik, amit folyamatosan igyekszem “megválaszolni”, vagy megérteni. (A “Black and Crazy Blues” egyike Rashaan Roland Kirk számainak.) Egy ideje hajlok arra az érzésre, hogy sok ember utat tévesztett, vagy elsodródott attól, hogy fenntartsa a forradalmi szellemiséget a zenében és az előadásokban. Ez az, amit én már a 60-as évektől ápolok. Akkoriban úgy tűnt, sok ember megértette, hogy a zene és az előadás által a kor szellemisége és igénye kifejezésre juthat. Azóta úgy látszik, ez az összefüggés, és az, ahogyan erre a fekete művészek keményen rámutattak, fokozatosan egyre inkább elerőtlenedett.


Anthony Braxton egy 2003-ban készült interjúban úgy fogalmazott, hogy "Ha a zene nem szerez örömet, akkor az nem több, mint értelmetlenség." Önnél hogyan függ össze az öröm az alkotás folyamatával és az előadással? (A zenéjét és a költészetét tekintve is.) 
Engem boldoggá tesz, ha az alkotásaimat, a zenéket, verseket, performanszokat előadhatom az embereknek. Van humorérzékem, amit szívesen osztok meg másokkal. A humor boldogságot sugall és az összetartozás érzését hozza létre. És nézetem szerint csak akkor fog valami változni, ha együtt dolgozunk rajta.


Szintén ebben az interjúban mondta Braxton: "Remélem, hogy a jövőben elválasztjuk a fajok és a politikák koncepciójától a zene témáját, mert a zene átlép a politikai és a nemzeti játszmákon."  Hogyan látja ezt a helyzetet most?

Nem vagyok egészen biztos abban, mit érthetett Anthony a faj és a politika elválasztásán a zenétől. Én ilyen állítást nem tennék. Ugyanakkor kétségtelen, amikor zenélek, akkor zenélek, és a zene átléphet minden kategórián. Azonban zenét egy bizonyos adott társadalmi kontextusban hallgatunk és játszunk. Ebben a kontextusban én egy fekete zenész vagyok, egy rasszizmussal fertőzött társadalomban élek, olyan emberek között, akik néha túlságosan tartanak attól, hogy felemeljék a szavukat. A költészet lehetővé teszi számomra, hogy nyíltan beszéljek azokról a körülményekről, amelyek között élek és előadok. Egyúttal azonban a zene biztosít engem és a hallgatóimat arról, hogy létezik spirituális gyógyulás, ami mindannyiunk számára elérhető.


Nagyon erős az összhang Grencsó és Ön között. Ez nem csak zenileg értendő. Hogyan határozná meg ezt a gyakran "testvériségnek" nevezett különleges kapcsolatukat?

Istvánt a szabad muzsikálás igaz híveként ismerem. Magamat is ilyennek tartom. Úgy gondolom, ebből ered a köztünk meglevő harmónia. A szabad zene kiterjeszt bennünket, a spiritualitásunk olyan mélyen fonódik össze, amennyire csak lehetséges. Néha zenei formák és kategóriák akadályt jelenthetnek, ezért nagyon fontos kapcsolatban maradni a szabadsággal, ami minden igazi jó zene forrása.

Miért tud olyan könnyedén, alkotó módon, szinte anyanyelvi szinten részt venni a Grencsó szerzeményekben (kompozíciókban)?

Úgy vélem, István már a szerzeményeinek vázában lehetőséget kínál az improvizáció számára, hogy az olyan merész lehessen, amennyire csak elképzelhető. A kompozícióinak a szerkezete gyönyörű keretként ösztönzi a muzsikusokat a lehető legvadabb és legszabadabb hangok meglelésére. A könnyedségem a zenéjével kapcsolatban részben abból fakad, hogy mindkettőnket ugyanazoknak a zenészeknek az évtizedekkel ezelőtt rögzített felvételei inspiráltak. (Nem akarok a nevében beszélni, de közéjük tartozik Rashaan Roland Kirk, Ornette Coleman, Albert Ayler, Archie Shepp, John Coltrane – csak elkezdve a listát.) Olyan ez, mint egy közös szókincs.


brothers3-small.jpg


Vissza a hírekhez