JÓ ZENE ÉS NÉMI SHOW A MÜPÁBAN, AVAGY A STANLEY CLARKE QUINTET KONCERTJE 2017. NOVEMBER 7-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: POSZTÓS JÁNOS (MüPa)
A világhírű basszusgitáros olyan vonzerővel bír a hazai közönségnél, hogy bátran lehet teltházas koncertre számítani fellépése esetén akár az ország legnagyobb befogadóképességű hangversenytermében is. Ugyanis Stanley Clarke is azon művészek egyike a „könnyűzenei” szférában, akiknek zenei világa nemcsak hallatlanul népszerű, de közönsége messze túlmutat a jazz rajongótáborán is.
Azért a rend kedvéért előre kell bocsátani, hogy Clarke művészetét mindkét tábor, azaz mind a jazzrajongók, mind pedig a rock és pop hívei joggal tekintik magukénak. A konvencionális értelemben vett jazz műfaj olyan képviselői, mint e sorok írója, már igencsak kiforrott ízlésvilággal rendelkezett, amikor egyáltalán megjelent a fúzió, a jazz-rock (nevezzük bármiként is), mivel annak létrejötte idején már jóval túl volt a tinédzser évein. Viszont nem volt nehéz felfedezni, nemcsak az ebben rejlő komoly értékeket, de – ettől függetlenül – a megismerés vágya is hajtott olyan koncertekre, mint Joe Zawinul, George Duke, Marcus Miller, vagy éppen a BJC-ben fellépő (és ily módon az éppen hét és fél hónappal korábban induló honlapunkon is beszámolót kapott) Victor Bailey 2011. október 22-i koncertje még a Múzeum utcában.
Ezután a személyes „vallomás” után nézzük meg, hogy ki is a tegnap esti koncert hőse. Őt ugyan nem kell bemutatni, de azért azt kihangsúlyoznám, hogy nincs olyan jazzlexikon, amelyik ne felsőfokú jelzőkkel illetné, pedig az ilyen könyveket inkább a száraz tényközlés jellemzi. Az 1951-ben Philadelphia-ban született zenész neve már a 80-as években szerepelt Leonard Feather rangot jelentő enciklopédiájában, ami azért nem volt csoda, mert – különösen pályája kezdetén – kifejezetten jazz együttesekben működött, olyan nagynevű ikonok társaságában, mint Horace Silver, Joe Henderson, Pharoah Sanders, vagy Stan Getz, de még Gil Evans-szal és Mel Lewis-zal is dolgozott. Aztán Chick Corea formációjában (Return to Forever) tényleg megismerte a világ, mint a bőgő és a hatalmas „karriert” befutó basszusgitár mesterét. Nagyon intenzív együttműködésben állt George Duke-kal, de itt kell megemlíteni Al Di Meola-t és Lenny White-ot is. Úgy látszik a húrok igézetében élt, hiszen fiatalon hegedült, csellózott és csak aztán szeretett bele a bőgőbe, majd a basszusgitárba. A kettős „identitásnak” megfelelően Ron Carter és Paul Chambers, illetve Jimi Hendrix és James Brown voltak a példaképei. Sokoldalúságát a konzervatív jazzkritikusok olykor hevesen támadták írásaikban, de Stanley következetesen járta és járja a saját útját.
Clarke-nak talán legnagyobb jelentőségű felismerése az volt, hogy lehetséges a hagyományos kísérő funkció helyett szóló- és harmóniahangszerré emelni a basszusgitárt. És mivel a könnyedebb műfajokban is szívesen dolgozott, a fiatalabb korosztályú közönséget is sikerült bevonni az értékesebb zene élvezetébe. Csak néhány formáció, ahol ilyen irányú érdemeket szerzett: Barbarians, Rite of Strings, Vertu. (A Rite of Strings felállása: három húros hangszeren játszó muzsikus: Jean-Luc Ponty hegedű, Al Di Meola gitár, Stanley Clarke basszusgitár. Felléptek nálunk is a Sportcsarnokban 1995. november 3-án. Deseő Csaba legnagyobb élményei között tartja számon és honlapunkon is írt a koncertről tavaly júliusban a Világsztárok Magyarországon rovatunkba.)
Clarke, mint komponista is tarolt: vagy hetven tévé- és játékfilm zenéjét szerezte!!!
Tegnapi koncertjén fiatalokból álló csapattal szerepelt a már 66 éves mester, hiszen ő a tehetségek felkarolásában is nagyon intenzíven vesz részt. Beka Gochiashvili (ejtsd: beká gocsiasvili!) zongorázott és billentyűs hangszereken is játszott, Cameron Graves szintén a billentyűket bűvölte és a szöveg nélküli emberi énekhangot valami vokóderből csalta elő. Ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy a dobos Mike Mitchell volt (ördögöd van Attila, időközben a MüPától megtudtam, hogy Shariq Tucker dobolt! - A szerk.), ráadásul nem négyen, hanem öten voltak, egy indiai tabla-játékossal (Salar Nader) kvintetté nőtt a formáció. Saját magát, mint Louis Armstrong-ot aposztrofálta, úgy látszik ez a gyengéje, mert Simády Béla nyári beszámolójában – a bécsi Porgy & Bess-ből – tudjuk, hogy ott is elsütötte ezt.
A 21 éves grúz (tudni kell, hogy mióta független ország lett, a régi nevét használja, azaz Georgia – lehetőleg nem tévesztendő össze az amerikai Dél híres-hirhedt államával, ahonnan olyan nagyságok származtak, mint Dr. Martin Luther King, a polgárjogi mozgalom legnagyobb alakja, vagy a jazznél maradva Ray Charles és még sokan mások…), szóval a Tbilisziben született zongorista elég jól illusztrálja, hogy Clarke mennyire nyitott arra nézvést, hogy csak a tehetség számít.
A koncerten persze elhangzottak az időközben már standardekké nemesedett olyan nóták, mint a Return to Forever együttes híres albumának címadó dala a „Romantic Warrior” Chick Corea-tól. Aztán volt a „Brazilian Love Affair” is George Duke-tól, de sajnos nem vagyok egy megveszekedett jazz-rock, fúzió stb. szakértő, és még csak segítőm sem akadt. Természetesen a vastaps miatti – gondolom precízen betervezett – ráadás szám egy vérpezsdítő funky zene volt, aminek meglehetősen egyszerű dallamát már kérdezz-felelek módon a közönség részvételével adták elő, persze néhány pár már táncra is perdült, én sajnos egyedül voltam, meg régen is jártam tánciskolába.
De még a lényegre visszatérve, végül is fantasztikus élmény volt látni-hallani a 66 éves, de negyvennek kinéző és olyan intenzitással játszó nagy ikont mind bőgőn, mind pedig basszusgitáron. Itt most érdekes módon kb. egyforma ideig használta mindkét hangszert, mégpedig felváltva. Volt bőven slap-technika, virtuozitás a javából, olyan hihetetlen effektek és gyorsaság a bőgőn, ami basszusgitáron is bámulatos lett volna.
A koncert egyébként szünet nélkül egyben hangzott el, nagyon intenzív játékkal, a „leader” jól meghajtotta kitűnő, de kb. egyharmadnyi korú partnereit. A zongorista egyszerűen fantasztikus, nem csodálom, hogy Clarke a (jazz)világ végéről Amerikába csábította. (Próbálta volna a kommunizmus idején. Apropó tegnap volt a 100. évforduló. Aligha hihettem volna pár évtizede, hogy egyszer majd ezen a „szent estén” ilyen frivol szórakozásra nyílik lehetőség.)
A dobos volt a másik nagy szám, így csak a feketék tudnak játszani. Most is csak azt tudom mondani, amit máskor: 1.) a legjobb dobosok Amerikában vannak 2.) a dobjáték ma már egy „önálló” művészeti ág. (Eric Harland-tól Marcus Gilmore-ig, Greg Hutchinson-tól Jeff „Tain” Watts-ig ugyebár, de lehetne sorolni úgy további húszat). Az indiai tabla-játékos előtt négy, kézzel üthető – különféle hangszínt adó – dob helyezkedett el, amelyeken végig játszott, hát gondolni lehet, hogy mi volt hallható ebből, kivéve néhány lírai számot, meg egy olyat, amikor csak Clarke „duózott” vele. Az viszont csodás volt.
Ha nem voltam elég szakszerű, vagy nagyon zilált az írásom, nézzék el. Még így is jobb annál, ami kis hazánkban a leggyakoribb, hogy a legfontosabb koncertekről is alig írnak, mert – mint tudjuk – a legkönnyebb magyar megoldás: a pálya széléről megmondani, hogy miként kellett volna játszani. Ebben verhetetlenek vagyunk, ezért nem sikerült egy ütőképes jazzmagazint (leszámítva a mindössze másfél évet megért MaJazz-t) kiizzadni száz év alatt, de legalább kivártuk, amíg a nyomtatott sajtó meg is szűnik.
Ezután a keserű megjegyzés után még egy unalomig ismételt szlogen: „Az élő zenét, a helyszíni élményt semmi sem pótolja, még akkor sem, ha a tapintatlan, örökké a hülye okostelefont néző szomszédok, köhögő, szipogó tbc-sek, sz..r életlen amatőr fotókat készítő emlékvadászok és más avatott zenebarátok édesítik meg az élő élményre vágyó – tényleg a zenére kíváncsi – magamfajta dohogó öreg jazzrókákat. Ja, és ne felejtsük el, hogy már kb. 5 éve is szóvá tettem, hogy miért úszik a nézőtér kék fényben az egész előadás alatt, csak nem a zsebtolvajoktól félnek. (Lehet, hogy a kék fény a Kékfény című TV-műsorra utal?) Ez különben az oldalerkélyen ülőknek (ez voltam) kellemes, mert ott a kék reflektor a szemükbe világít, nem a fejük búbjára. Érdekes, hogy ugyanez a Fesztivál Színházban nincs, biztos a zsebtolvajok a Bartók termet tisztelik meg. Ennyi… A kritikus ugat, a világítás marad.
