Keresés

Világsztárok Magyarországon


Világsztárok Magyarországon – Billy Cobham a PeCsában 2000. október 10-én

Az 1980-as évek eleje óta Svájcban élő dobos világsztár egy hibrid zenekarral (három svéd + két amerikai) jött ide 2000 őszén a nem sokkal előbb megjelent „North by Northwest” CD-jét promotálni!

billy-cobham-north-by-northwest.jpg


Én ugyan nem voltam ott a koncerten, de 2000. október 14-én megjelent egy cikk a Magyar Nemzetben. A neten találtam. Igaz, a szerző neve nem lett feltüntetve…

Ha dobos, akkor Cobham

Budapesten muzsikált az élő legenda

Október 10-én lépett fel a Petőfi Csarnokban Billy Cobham, a legendás zenész, dobos, zeneszerző. Legújabb formációjával érkezett Budapestre új, North by Northwest című lemezének bemutatására. Cobham mindenütt a világon, így Magyarországon is zenei szenzációnak számít. A Mahavishnu Orchestra klasszikusnak nevezhető Birds of Fire című lemeze a hetvenes évek elején meghódította a világot. John McLaughlin hömpölygő gitárjátéka, a cseh származású Jan Hammer energikus, agresszívnek tűnő zongorajátéka, Jerry Goodman hegedűhangja és nem utolsósorban a dobokon a páratlan ritmusokat géppuskatűzszerűen megszólaltató Billy Cobham mérföldkőnek számított a pop, a rock és a dzsessz történetében. Utána mindenki „üvegdobon” kezdett játszani, keresve azt a hangzásélményt, amelyet ez a lemez adott. Vett ilyen dobot Laux, Solti, Póta, Bardóczi. Gyorsan kiderült, hogy nem a hangszer tette a csodát, hanem aki mögötte ült. A művésszel budapesti fellépése után beszélgettünk.

– Panamában született, New Yorkban nőtt fel. Jelenleg hol van az állandó lakhelye?

– Húsz éve Svájcban élek.

– Miért választotta Európát?

– Európában minden ország külön kis sziget, külön identitással, ami számomra óriási dolog. Amerika pedig a pillanatnyi piaci igények és elvárások függvényében létezik. Ott, ha valaki nem fogadja be elég gyorsan az éppen aktuális zenei irányzatot, akkor lemarad. Itt, Európában nyugodtan élek és dolgozom.

– Ha viszont nem lenne az amerikai versenyláz, akkor nem lennének a zseniális zenészek, sportolók és más, világhírű szakemberek sem.

– Talán mind a két dologra szükség van, a versenylázra és a nyugalomra is. A fárasztó gyakorlás közben az ember sokszor teljesen elveszti zenei fantáziáját, kiég, úgy érzi, hogy csak különböző technikai elemekkel bajlódik, miközben zenélnie kellene. Ha a zenésztársakkal gyakorol, ahonnan intuíciót meríthet, akkor pedig nem tud a technikai motívumokon dolgozni.

– Hogyan békíti össze ezt a két, látszólag egymást kizáró feltételt?

– Nagyon fontos, hogy szinte a nap huszonnégy órájában gyakorolok. Állandóan jár az agyam, és bármilyen hatás is ér a környezetemben, azonnal lefordítódik az én zenei nyelvezetemre. Minden tapasztalat ritmusokká, zenei hangulatokká alakul át. Amikor dob mögé ülök, nem üres érzelmi és zenei állapotban vagyok, hanem szinte alig várom azt, hogy a sok felgyülemlett ötlet és a különböző hatásokból származó zenei motivációk megszólalhassanak a hangszeremen. A dobolás számomra először a fejben történik meg, hiszen a fizikai jelenlétünk, karunk és lábunk munkája csak meghosszabbítása a fejben végbemenő folyamatoknak. Ha a fejemben megtörtént az alkotás, akkor a megvalósítás már csak erős akarat és odafigyelés kérdése.

– Ebben azért rengeteg munka van.

– Nagyon fontos, hogy arra, amit élethivatásának tekint az ember, legyen rálátása, mert akkor nem válik küzdelemmé a dolog. Minden, amit csinálok, előkészület ahhoz, hogy este a színpadon játszhassak. Néha vannak napok, talán egy hét is, amikor nem alszom vagy csak nagyon keveset. Néha úgy éreztem, egy lépést sem tudok tenni, olyan fáradt vagyok, de ahogy az első hang megszólal a színpadon, már semmilyen fáradtságot nem érzek.

– Nagyon boldog és szerencsés ember, hogy azt csinálja, amit szeret, és nem is akárhogy.

– Már nyolcéves koromban tudtam, mit akarok csinálni. Mindenki zenélt körülöttem a családban, mondhatni, nem volt más tennivalóm, mint muzsikálni. Persze lett volna más alternatíva is, de az erős környezeti hatás miatt mégiscsak a zene maradt... Mielőtt visszaköltöztünk New Yorkba, a család Panamában élt, ahol az utcán szólt a latin zene, apám meg reggeltől estig hallgatta a dzsessz klasszikusait. Reggeli közben otthon Count Bassie-t (what?), Duke Ellingtont hallgattunk. Nem rossz iskola előtt. A testvérem sem úszta meg, ő trombitás, néha B. B. Kinggel, Wilson Pickettel játszik.

– Mikor volt az első fellépése?

– Azt hiszem, nyolcévesen, apámmal léptem fel. Nem volt a zenekarnak dobosa. Anyám javasolta apámnak, hogy vegyenek be.

– Nehéz volt?

– A zene nem, de akkoriban arra készültem, hogy hivatásos baseballjátékos legyek. Aztán maradtam a zenénél.

– Zseniális zenészekkel játszott együtt, de a szólólemezei talán a legkiválóbbak, azok az „igazi” Billy Cobhamek.

- A Mahavishnu Orchestra volt az első és legnagyobb mérföldkő az életemben. Később Miles Davis volt az újabb nagy állomás. Az életem mindig arról szólt, hogy különböző formációkba hívtak játszani - Billy Cobhamet akarták hallani az ő zenei elképzeléseikben. Most csak annyiban változott meg a dolog, hogy én hívok zenészeket a saját elképzeléseimhez. Így történt jelenlegi lemezemmel, a North by Northwesttel is. A lemez nevében is benne van: ketten vagyunk Amerikából, ezt jelentené, hogy Northwest (északnyugat), három zenész pedig Svédországból jött, ők a „North” része a csapatnak. Évek óta különböző zenei kultúrákból érkező muzsikusokkal játszom együtt. Ezek a formációk számomra példaértékűek, azt bizonyítják, hogy milyen nagyszerűen kommunikálunk együtt a világ különböző részeiről érkezve – fajtól és országtól függetlenül, egyelten kimondott szó nélkül, a zene nyelvén. Amikor például Lakatos Tonyval játszunk együtt, az ő magyar hangulatához és zenei világához mi hozzátesszük a magunkét, amely már az ő játékának hatásából is fakad – persze mi is hatással vagyunk rá. Ebből az összjátékból alakul ki valami, ami egyszerre amerikai, magyar, panamai, svéd stb.

– Melyik az a zenei stílus, amit a legszívesebben játszik?

– A zene diktálja önmagát. A stílus a formációtól függ.

– A formációt azért Billy Cobham választja meg.

– Persze, de ez nem tudatos. Ez a furcsa stílusbizonytalanság tart meg tizennyolc évesnek ötvenhat éves koromban.

– Mindig Billy Cobham irányította a saját életét?

–      Igen, mindig. Én voltam mindig önmagam főnöke, no persze vele együtt – mondja, és az ég felé biccent.


Aztán az egykori jazz zongorista, Földvári Gergely Greg-blog oldálán egy 2005-ös BC koncert kapcsán az alábbi mondatokat találtam:

Cobham 2000 októberében a Petőfi Csarnokban adott emlékezetes koncertet svéd-amerikai bandájával, a North By Northwest-tel. Előtte a Belga sörözőben elfogyasztotta kedvenc ételét, a sztrapacskát, valamint a napi szokásos squash-olási szenvedélyének is hódolt és kis híján legyőzött egy magyar edzőt…”

Hát ennyi.

Ja, meg azt is elárulhatom, hogy egykori rádiós kollégám anno megkérdezte tőlem, hogy érdekel-e egy Pecsás Billy Cobham koncert? Aztán valamilyen titkos felvételről kijátszotta nekem…

Onnan és a felkonfokból tudom, hogy a kétrészes hangversenyen a 12 elhangzott számból nyolc a „North by Northwest”-en is rajta van! Két Billy Cobham, egy Scott Stroman és egy Johannes Lundberg szerzemény volt a négy adalék…

A zenekar egyébként a következő felállásban játszott: Billy Cobham – dobok, Scott Stroman – harsona (a ráadásban énekelt is!), és a svédek, Cennet Jönsson – szoprán- és tenorszaxofon, Marcos Ubelda (ha hiszik, ha nem, ő is svéd - anyukája révén!) – billentyűs hangszerek, valamint Johannes Lundberg – bőgő.

Csak az ínyenceknek írom ide a szerzőket és a számok címeit az elhangzás sorrendjében:

I. rész

1. Scott Stroman: Weird Shuffle (ezt BC tévesen „Weird Blues”-ként konferálta…)

2. Billy Cobham: ? (ezt meg Scott Stroman olyan tájszólással mondta be, hogy többszöri visszahallgatás után sem értettem – sőt, a téma sem ismerős számomra!)

3. Cennet Jönsson: Before and After

4. Cennet Jönsson: Running Thoughts

5. Johannes Lundberg: Undertow

6. Scott Stroman: It’s Good to Talk

(Itt jött a szünet…)

II. rész

1. Cennet Jönsson: Pappa Knows Best

2. Billy Cobham: Permanent Jetleg

3. Scott Stroman: Snow

4. Billy Cobham: Disfigured Mirror

5. Cennet Jönsson: Here We Come (ez volt a koncert tervezett záró száma, de a közönség annyira kitartóan tapsolt, hogy Billy Cobham-ék adtak egy ráadást is!)

6. Scott Stroman: Earth Song (ez volt a ráadás!)


Vissza az összes cikkhez