Ritmusorgia és jazztransz a BJC-ben, avagy a Kenny Garrett Quartet extatikus koncertje 2012. március 26-án a Múzeum utcai jazz szentélyben Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila
Talán szokatlan lesz ez a bevezető, hiszen ez „nem a reklám helye”, de minden budapesti és pestkörnyéki jazzrajongót arra bíztatok, nem is beszélve a pécsiekről (akiknek szerdán este lesz lehetőségük erre), hogy ezt a beszámolót olvasva feltétlenül nevezzenek be a Garrett Quartet koncertjére. Garantálom, hogy olyan élményben lesz részük, ami kis hazánkban meglehetősen ritka, pedig az elmúlt időkben viszonylag bőséges kínálatban volt részünk.
A tegnap esti rendezvény elég nehezen és izgalmas háttér-történésekkel indult. A március 1-től európai koncertkörúton lévő együttes Londonból érkezett Pestre. (Néhány nappal korábban főszerkesztőnk még egy olasz szállodában kapta telefonvégre Garrett-et és készített vele interjút lapunk olvasói számára.) A japán „mindenessel” (road manager, hangmérnök, stb.) együtt öttagú csapat három – különböző időpontban érkező – géppel jött Ferihegyre (ebből a japán úr varsói átszállással), ami a BJC-be való transzfert sem könnyítette meg. Így aztán a behozatalban a klub munkatársain kívül „társadalmi munkában” még kitűnő altszaxofonosunk, Tóth Viktor is résztvett, akinek nagy példaképe Kenny Garrett. A „sound check” („beállás”) tehát fél 9 után kezdődött, jó sok várakozás után először az előtérig jutottunk, ahol a beállást is hallhattuk, majd a nézőtéren is tovább telt az idő. Végre fél 10 után elkezdődött a varázslat…
Tudni kell, hogy deklaráltan vagy anélkül, ez a koncert voltaképpen Garrett legújabb, még a boltokba a nyugati világban sem került albumának bemutató koncertje volt, a tíz track közül 7 vagy 8 került sorra tegnap, ami azért nem egyértelmű, mert az első és második szám tulajdonképpen egybefolyt. A „Seeds from the Undergound” című.CD-ről egyébként nagyon szakszerű kritikát olvashatnak lapunk Lemezkritikák rovatában Meleg Tamás tollából. Számunkra – hivatásos és mezei jazzrajongók számára egyaránt – igazi meglepetés volt a repertoár is: nem előzte meg az a lehetőség, hogy tanulmányozhattuk volna a zenei anyagot. Persze, nem is ez volt a lényeg, hiszen olyan tömény jazz élményben volt részünk, amelyet tényleg felejthetetlennek nevezhetünk. Jónéhány nézővel beszéltem a szünetben és a koncert után is és egyöntetűen az volt a vélemény, hogy a közelmúltban joggal minősítettük a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat legkiemelkedőbb koncertjének a Joshua Redman Quartet fellépését, de a tegnap este volt az, ami ezt is „überelte” az említett „gyűrődések” ellenére. Mert amíg a színpadon voltak, ami sajnos a két szettben sem tett ki többet, mint összesen 1 óra 45 percet, addig valami olyan spirituális töltetet kaptunk, ami még a leghíresebb előadóművészek esetében is ritka, mint a fehér holló. Ez az ami, már nem(csak) a konvencionális értelemben vett zene, hanem annál sokkal több: nehéz ezt megfogalmazni anélkül, hogy e sorok íróját ne fenyegetné a megmosolygás veszélye ebben a hitetlen korban. Ezt a híres Milos Forman filmben, az Amadeusban (szombaton láttam újra a Duna TV-ben) Mozart hírhedt irigye, egyben rajongója, Salieri úgy fogalmazza meg, hogy Isten szólt Mozarton keresztül. Nos, nem hiszem, hogy ma ne lennének – bármelyik műfajban olyan zsenik, mint amilyen Mozart is volt. Nem kell bizonygatnom, hogy ilyen volt John Coltrane is, nem véletlenül volt és van ő Garrett figyelmének központjában. (Lásd: Pursuance: The Music of John Coltrane c. albuma). Tegnap este is azt hallhattuk, hogy így játszott volna Trane altszaxofonon, ha nem tenoros lett volna, a szopránon pedig így is játszott.
Érdekes, hogy a lemezt más sideman-ekkel vette fel Kenny, aki a maga 52 évével már igencsak a középgeneráció képviselője, gyorsan hozzátéve, hogy ezen a hangszeren már régóta ő a No. l. A vele játszó ifjak közül a zongorista Vernell Brown Jr. is egy tízessel fiatalabb, nem is beszélve a két „gyerekről”: a bőgős Corcoran Holt-ról és a dobos McClenty Hunter-ről. (Eredetileg ugyan a jelenlegi „stabil” zongoristája Benito Gonzales – ő játszik a lemezen is – jött volna vele, de édesanyja betegsége miatt hazautazott Venezuelába. Ezért esett a választás a Los Angeles-i pianistára, akinek a képzettségét felsorolni is hosszú lenne. Sajnos ezt nem igazán tudta nekünk bemutatni, mivel olyan rosszul volt erősítve, hogy én az első sorban is alig hallottam. Szünetben aztán bajlódtak az erősítéssel és a második – nagyon rövidre sikerült félidőben már jobb volt, főleg a Keith Jarrett-nek szentelt balladában, aminek a címe meglepően „Ballad Jarrett” volt. Itt jut eszembe, hogy természetesen az összes szám Garrett originál volt, de a témák voltaképpen csak apropót jelentettek a fantasztikusan felépített és a végletekig fokozott improvizációknak. Még egyik-másik számnak a befejező része, tehát már a téma újrajátszása után a „lecsengő” szakasz is több perces tömény impro volt. Itt most nem kezdek bele abba a szokásos monológomba, hogy a jazz igazi fóruma a klub és nem pedig a monstre előadóterem, de azt a bensőséges hangulatot, ami tegnap este is betöltötte a színhelyet, tényleg nem lehet máshol fellelni.
Talán Garrett játékát nem kell elemeznem, hiszen ő már negyedszázada a színtéren van, még a szegényes hazai jazzirodalomban is taglalták lemezeit, s mint kiderült ez alkalommal már hetedszer járt nálunk.(Először Miles Davis-szel 1989-ben.) Ismeretes, meglehetősen rosszul sikerült esztergomi fellépése, amire ő is bosszúsan emlékezik, de kiderült, hogy ott a romos zongora húzta fel. Mindenesetre tegnap este a maximumot nyújtotta, soha rosszabbat hazai színpadon. A bőgős és a dobos eszméletlen meglepetés volt, a bőgős játékáról Tóth Viktor, a doboséról ifjú barátunk Hodek Dávid nyilatkozott felsőfokú jelzőkkel. Jómagam, miközben két méterről szájtátva bámultam a hihetetlenül invenciózus bőgőst (mind a szokásos pengetős, mind a kevés, de remekbeszabott vonós játékát illetően), a dobostól „elájultam”. Pár évtizedes múltam alatt ilyet – úgy érzem – még nem láttam. Volt olyan rész, amikor a zongora teljesen leállt, Garrett szembefordult a dobossal és ketten a szemükkel kommunikálva, szinte transzba esve játszottak, amit azért nem minden nap láthat-hallhat a halandó errefelé. (A bőgő persze ekkor is kísért.) A „Welcome Earth Song”-ban vagy a címadó „Seeds from the Underground”-ban is afrikai hatású elemekkel is dolgoztak, (sőt maga Garrett énekelt egy-egy strófát valamelyik afrikai nyelven és tapsra biztatta a közönséget is), hiszen az amerikai feketék nosztalgikus érzése az őshaza iránt soha el nem múló mély fájdalomból táplálkozik. A latin alapokon nyugvó zene sem hiányozhatott, ilyen volt a lemezen nyitó, a koncerten záró szám a „Boogety Boogety”, amibe – legnagyobb örömünkre – Sonny Rollins „St. Thomas”-ából is becsempészett egy motívumot. A konvencionális jazzt inkább képviselő „Wiggins”, ifjú korának mestere, a „Haynes Here” pedig a legendás dobos Roy Haynes előtti tisztelgés jegyében született. Az egész produkcióval kapcsolatban itt kell kitérnem másik mániámra, nevezetesen arra, hogy a lemezalbum szinte csak ízelítőt képes adni arról a nagyszerű produkcióról, amit ez a legfrissebb Garrett opusz jelent. Az összesen 70 percnyi idő 10 számra elosztva fele-egyharmada annak, amit a színpadon láttunk-hallottunk, nem is beszélve a születés varázsáról, a steril stúdióval szemben.
A végén annyiban folytatódott a körülmények kedvezőtlen alakulása, hogy a soha nem tapasztalt, percekig tartó vastaps ellenére sem volt ráadás, de még csak ki sem jöttek, mert akkor már muszáj lett volna játszani. (A második részben mindössze három számot hallhattunk. Igaz, a „short break” ezúttal tényleg rövid szünetet jelentett, kb. 10-15 perc volt.) Azonnal felkapták felöltőiket és a kerekes bőröndjeikkel sürgősen távoztak. Akkor esett le a tantusz (ha valaki még tudja, hogy mi is volt az), hogy ezek a szegények a reptérről jövet játszottak, utoljára délben ettek és még a szállodai szobájukat sem foglalták el. Hiába könyörögtünk, nem volt autogram-osztás, pedig CD-füzetek lobogtak az orruk előtt. Egyetlen aláírást azért kicsikartam, mert Garrett kezébe nyomtam a tollat és mivel az ő első nagylemeze – a holland Criss Cross-nál megjelent „Introducing Kenny Garrett” – borítója 30x30 cm-es (you know) ezt állva is lehetett szignálni… Persze a zenei élmény mindenért kárpótolt bennünket, biztos vagyok abban, hogy minden résztvevő így érzi. Most pedig, Kedves Olvasó, futás a Múzeum utcába….
