Találkozás egy régi szerelemmel
Az időnek a napban való mérése teljesen értelmetlenné vált. Az egyetlen dolog, ami miatt bármennyire is értelme maradhat, az a reggeli furcsa ismétlődésének teljesen váratlan ciklusa. A napnak a különböző pillanataiban való alvás elegendő volt arra, hogy egy furcsa lebegésben érezzem magamat. Az utolsó összefüggő alvás a koncertek kezdése előtt 4 óra volt. Délben keltem fel.
Kicsivel felkelés után egész friss voltam, de úgy döntöttem, hogy jobb, ha teszek az ügy érdekében, hogy ez így is maradjon. Miután letusoltunk és elolvastuk a többiek írását, nekivágtunk a városnak, hogy felkeresssük a Carpe Diem teaházat. A napot egy “Szökési Sebesség” fantázianevű mate teával kezdtem. A kellemes koffein, teofillin és teobromin főzet pszichoaktív hatása eléggé erős volt ahhoz, hogy visszarángasson engem a földre, noha a neve szerint nem ezt volt hivatott csinálni.
Mivel volt még pár óránk, és semelyikünk sem ebédelt, így nekiálltunk körbenézni a belvárosban és közben nyitott szemmel figyelni hátha találunk valami gyrosost. Tegnap már említettem, hogy nem vagyok túl jó kapcsolatban a városban kapható gyrosokkal. László ragaszkodott ahhoz, hogy budapesti tapasztalatai miatt ő márpedig gyrost akar enni pitában. Szerencsére több kilométert sétálva a város főutcáján végül lejjebb adott az igényeiből. Találtunk egy mellékutcát, ahol sikerült már-már gourmet jellegű rántott csirkemelles lepényt fogyasztanunk mézes mustáros szósszal, viszont összességében nem ez volt a legdrágább dolog, amit mellékutcában sikerült találnunk.
Veszélyes dolog nekünk bemenni egy kameraboltba. A használt fényképészeti kellékeket átnézve végül egy 27 ezer forintos tripoddal gazdagabban tértem vissza a szállásra. Nem tehetek róla, 60%-osan le volt árazva.
Visszafele sikerült továbbvinni a gondolatmenetet a rövidnadrágokkal kapcsolatban. Konszenzusra jutottunk azzal, hogy ez már sok. A sok sort miatt megfájdult a fejünk. Bármerre is néznénk, a jelenség magával vonzza a tekintetünket, és ez a reptilián agyra ható külső befolyás összeütközik a tudatos agy által kiküldött jelekkel, ami miatt az izmok nem tudják, hogy mit tegyenek, és túlterhelődnek. A kezdetben csak jóhiszemű teorizálás nagyon hamar a bebizonyított tények közé emelkedett.
Az idő nagyon gyorsan rohant. Mire észbe kaptunk már csak 1 óra volt az első fellépőig. A szálláson még ledőltem egy fél órára és némi készülődés után el is sikerült indulni. Kétféle módon lehetett az időzítésünket jellemezni. 1, nagyon precízek vagyunk. 2, hatalmas mákunk van. A kicentizett érkezésünk végül messze nem volt annyira utolsó pillanatban, mint amennyire számítottunk, a koncert egy pár perces késéssel kezdődött.
Ez alkalommal is a Fórum színpadnál voltunk. Az első fellépő a Sapszon Orsi Quintet volt. Mivel még nem volt szerencsém a bandához, így teljesen újként hatott rám az előadásuk. A számok szinte kivétel nélkül régi magyar szerelmes számokból álltak, melyeket Cseke Gábor, (kihez tegnap már volt szerencsém) és Fenyvesi Márton (a formáció eredeti gitárosa, kinek távollétében Bécsy Bence pótolta az üresedést) hangszerelte újra. Az első számból sikerült levonnom, hogy mire számítsak a koncert további részében, egy kellemes lightos, poppos, modern jazzről volt szó. A szerelmes dalok széles spektrumából egészen sok mindent sikerült hallanunk.
Nem tudom, hogy ennek mennyi esélye volt, de a második szám után, melynek címe “Találkozás egy régi szerelemmel” volt, elballagott elöttem egy régi barátnőm. Ugyan nem volt egy komoly kapcsolat, de ahogy elsétált előttem és közben Orsi az “Én igazán szerettelek, én igazán vártam reád” sorokat énekelte, nem tudtam nem röhögni. Ilyen szinkronicitás nincs, az már csak a sors fintora, hogy a lányon is rövidnadrág volt. Ezek után számomra eléggé stabilan jó hangulatban telt a koncert hátralevő része. Előkerült még a Macskafogó egyik betétdala, a Miu Miújság is. Ez már csak hab volt a tortán. Külön értékeltem, hogy az utolsó dal a sok kesergős, vágyakozós szám után végül egy komolytalan és remekül előadott montázs volt Mihály István művéből. Szerintem összeségében remek volt a hangulat, én kimondottan élveztem.
A koncert után viszont elkezdtem érezni, hogy az éberségem egy szakadék széléről lezuhanó kamion kecsességével és megállíthatatlanságával kezdett zuhanni. László még mindenképpen meg akarta hallgatni régi gitártanárának, Schneider Zolinak a koncertjét, így ameddig ő elment a két koncert közötti szünetben egy harmadikra fotózni, én elindultam a Nagyerdő és a szállás közötti bolt felé, hogy az éjszakára bekészítsek pár energiaitalt és szerezzek ásványvizet az Ostorosbor félédes kékfrankoshoz, amire még tegnap tettük rá a mancsunkat. A bolt viszont, mire odaértem, zárva volt. Az egyetlen reményem így a Nádix panzió készleteibe volt vetve. Sajnos energiaital helyett egy kellemesen felszolgált kávét, ásványvízből pedig egy 3dl-eset sikerült szerezni, amit még a helyszínen el is fogyasztottam. A kávé viszont pont elegendő volt arra, hogy legalább a következő koncertig ébren maradjak.
A második koncert miatt a színpad kapott pár kiegészítő kordonelemet. A zenekar nem volt más, mint a Bin-Jip Harcsa Veronikával, Gyémán Bálinttal, Andrew J-vel és a fesztivál felkérésére Subicz Gábor trombitás szereplésével. A koncert előtt meghallgattam tőlük pár zeneszámot, de élőben ez egészen más volt. A szanaszét torzított hangszerek egy hihetetlenül erőteljes és pszichedelikus atmoszférát kerítettek a nézőtér köré. Ami nagy volt. Mármint tényleg. A masszív közönség annyira összekoncentrálódott a színpad elé, hogy megszűnt az emberek áramlása a két oldal között. Egszerűbb volt megkerülni a közönséget, mint átvágni rajta. Sugárzott a bandából az összeszokottság, és hogy természetesen jön számukra a zene. Az energia teljesen átjárta a számokat. A visszhangosított trombita mindent betöltő rezgése, a dob sample-ökből összerakott, néha torzított basszus és a scratchelések adta hip-hopos hangzás valahogy tökéletes összhangban volt a sikító, modulált gitárral és a néha már hangeffektekké loopolt vokállal. A zenét hallgatva komolyan elgondolkodtam, hogy lehet, hogy többet érnék azzal, ha leszoknék a koffeinről és a hasonló stimulánsokról és helyette inkább magas energiaszintű koncertekre járnék el nap, mint nap. Rengeteg volt az egymásra mosolygás a zenészek között, látszott, hogy legalább annyira élvezték a koncertet, mint mi.
Csak a koncert után tudtam meg, hogy a Művészetek Völgyében elkerültem a zenekart. Szörnyű mulasztás. A koncert végére megszomjaztam. Megkívántam egy kis Gin lime-ot.
Ugyan gin nem nagyon volt a környéken, de még volt egy bontatlan üveg borunk. Előkaptam a már-már szakrális tárgyként kezelt dugóhúzómat, és megtörtük a fröccsfogyasztásunknak a sorát, ez alkalommal tisztán kezdtük inni a bort.
Becsípve érkeztünk meg a nap harmadik koncertjére. A Suba Attila & The SoulFool Band fejébe vette, hogy mindent megtesz, hogy még magasabbra emelje az est energiáját. A legtöbb együttes esetében kicsit várni kell a közelről való fotózással, hogy bemelegedjenek, különben a kamera meg tudja őket rémíteni. Nos, itt semmi ilyesmire nem volt szükség. Sőt. Én még nem találkoztam fényképezőgépen ennyire nehezen fókuszálható emberrel. Suba Attila rohanva érkezett a színpadra, és az egész koncerten meg se állt egy pillanatra sem. Egy igazi showmennel volt dolgunk. Folyamatosan ment az interakció a frontember és a közönség között. Ennek keretein belül sikerült megtudnom, hogy az előttem ülő lány, Vera igencsak jól érzi magát. Itt pont fordítva voltak a dolgok. Először a hallgatóknak kellett megnyílniuk, ami szépen lassan be is következett. Kezdetben csak pár 40-50 éves nő táncolt a színpad előtti szabad terület szélén, viszont a fellépés közepére már kezdték ellepni az újonnan kijelölt táncparkettet a táncoló és/vagy smároló párok. Mindenki a színpad körül elkezdett megőrülni. Kezdetben csak egy törölköző került elő Attila kezében, az ég világon semmi fogalmam sem volt, hogy miért legyezett vele, vagy használta improvizált táncpartnerként, de utólag belegondolva könnyen megeshet, hogy egy felkészült stoppost láthattunk személyében. Ezután elszabadult a pokol. Az első sorokból elkezdték felráncigálni a lányokat a tánctérre, a közönség teli torokból énekelt együtt Attilával, és még meg is lettem kínálva kenyérlángossal. A zene erőteljes és átható, a show, ami le lett művelve, pedig egyedülálló.
Az est utolsó koncertje elött volt egy háromnegyed órás szünet, amely a csúszás miatt másfél órára fokozódott.
/// Itt a fotós átveszi cikkünk fonalának szövését, mivel kirendelt újságírónk stimulánsokkal vegyített cukros lónyál hiányában az estére feladta a szolgálatot.///
A tegnap megismert kínai gótlánnyal épp egy Békás-tó kör felénél jártunk, mikor jött a vészhívás: azonnal jönnie kell, vissza a kínaiakból álló 5-6 fős kommunájába, mert a barátnőjével valami nincsen rendben!! Túl sokat ivott, és ki tudja, mi fog történni, sopánkodtak a telefonból. Túlzás lenne azt állítani, hogy lelkesen indultam meg vele visszafelé, mivel épp most jattoltam ki egy 50-50es fröccsöt a leányzónak, de menni kellett, a felelősségteljes csajszit nem lehetett megzabolázni. Visszatérve a Fórum színpad elé jött aztán egy jóízű röhögés, amint elém tárult a veszélyes szituáció: A terepruhás felsőben lévő kínai csajszi konkrétan az öcsémmel beszélgetett félszegül, és az egész jelenetből annyira sugárzott az erkölcsi romlottság, mintha kb. összefutottak volna szombat reggel a zöldségesnél. Sebaj, gótlány megragadta G.I. Jane-t, és tűztek visszaolvadni a tőlünk 30 méterre táborozó kínai kollektív kaptár-tudatba.
A lányok eltűnése és egy elnyújtott beállás után végre landolt a csészealj, és a színpadon a Koós-Hutás Áron E.T. Project.
Nem kellett sokáig várni, a srácok igen hamar belecsaptak az elektronikus lecsóba: nem csak az atmoszferikus, markánsan digitális szintetizátor jelzi, hogy a 21-ik században vagyunk. Ez kiegészül egy kis torzított vokóderes énekkel Milosevics Mirkó Milán billentyűs által (torzított vokóder-mantrája beállás alatt: Chernobyl, Chernobyl is here) majd abszolút a korai Dr. Dre / Snoop Dogg -os, The Chronic vonalat hozva a Csillagok Háborújás pólót viselő srác, Zeek rappelni kezd.
Képzeletünkben esti urbánus, neon-tájak húznak el mellettünk, és az együttes a maga elegáns tempójában kanyarog a funkos jazz utcáin. A jármű időről időre eltávolodik a Földtől: a következő számban a basszus egy igazi 303-as szintit idéző groove, ami egy kis acidos vonalat hoz be a már így is elektronikával telített hangzásvilágba.
A koncert remek hangulatban folytatódik, Zana Zoltán zenei polihisztor újabb és újabb hangszereket húz elő az ingujjából, az időközben becsatlakozó énekesnő, Koszi Janka pedig kellemesen és nagyon is organikusan olvad a zenébe. A következő számban kiderül, hogy az énekeslány egy lassabb darabban is megállja a helyét.
“Ha eddig nem voltunk elég őrültek, akkor most figyeljetek!” - hangzik el Koós-Hutás Áron, zenekarvezető-trombitás szájából, s alig ocsúdunk fel a freejazz-es manőverből, egy reggae koncerten találjuk magunkat. Csapat a basszus rendesen, a dobok pedig légiesen hangzanak, ahogy azt kell. A Karib-tengeren landoló űrhajónkat aztán elnyeli egy mélytengeri örvény, és a szám egy virtuóz trombita-dobszólóval zárul.
Hajnali fél három ide vagy oda, a közönség nem hagyja a zenekart távozni: jóformán már mindenki talpon, rugózva, bólogatva, egyesek olyan bronxosan kézlóbálva élvezik a zenekart: a Hip-hop Jazz-fusion működik és sikert arat. Frankó volt ezzel az abszolút működőképes kereszteződéssel nem a hip-hop, az összeragasztott hangsamplerkedés felől, hanem az igazi improvizatív, organikus és profin kivitelezett élő-zenén át találkozni.
