A Rák Béla Combo koncertje a Jókai Klubban
November 19-én, pénteken újra egy különleges előadásnak adott otthont a Jókai Klub sokat látott színpada, a Rák Béla Combo lépett fel ezen a helyen először.
Még el sem kezdődött a koncert, a háttérből halkan szólt egy Django Reinhardt koncertfelvétel (mi mással is melegítenénk erre az előadásra...:), az értő szemnek viszont máris feltűnhetett a gitárállványon pihenő signature Godin elektroakuszikus modell – sok ilyet nem látni hazánkban, pedig a swing jazzt játszó gitárosok nagyon kedvelik ezt a kivételesen természetes hangzású és egyértelműen a legfelső kategóriába tartozó hangszert. Hamarosan kiderült, hogy miért is van ez.
A koncert első fele a kortárs jazz azon vonulatáról szólt, ami Bélát alkotóként most a legjobban foglalkoztatja. Különös zenei világ ez, intim, elgondolkodó belső utazásokba tép bele újra és újra egy-egy vad, parádés unisono, aztán folytatódik tovább a csendes, magányos világ – nem lehet nem érteni, szép és őszinte önvallomás ez. Béla a fentebb említett gitárjából ehhez egy furcsa, sosem hallott soundot dolgozott ki, mintha egy ismeretlen népi hangszert hallanánk, citerás, mandolinos felhangokkal, de persze jóval teltebb, vastagabb hangon. Egyértelműek a magyar népzenei gyökerek, utalások – Rák Béla egyébiránt népzenekutatással is foglalkozik.
A blokk végén Szikora Balázs dobszólója következett. Sok, nagyon sok, rengeteg dobszólót hallgattunk már, ez azonban nagyon más volt, elejétől végéig. Gondolkodásában, felépítésében sokkal inkább egy nagyzenekari ütősszekciót idézett, ahogyan bemutatta egyesével a hangszereket, timpaniként kezelve például az állótamját, végig egy feszültséggel teli lassú középtempóban, és egyre jobban megformálódott az egészben egy vad indulat, amit egyszerűen nehéz volt ülve elviselni... nem tudhatom, mi volt pontosan a belső gondolat a szóló közben, magam csak azt éreztem, hogy harcba hív, erőt ad, felemel.
A koncert második fele aztán könnyedebb hangvételű volt, itt hallhattunk swing jazzes darabokat szép számban, Béla egy Epiphone gitárra váltott, aztán Chick Corea „Spain”-jétől az „All of Me”-n át a harmincas, negyvenes évek jazzkocsmáit idéző magyar nyelvű, könnyed swing dalok is felhangzottak – Béla éneke leginkább a klasszikus rock’n’roll, de szerettük nagyon.
Kaboldy András öthúros Warwick-ja egyfelől megingathatatlan alapot jelentett mindegyik megszólalásban, de sokszor hallhattunk virtuóz gitár-basszus unisono-kat is, ahol rendre kiderült, hogy a basszusgitár micsoda fejlődésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben, s lett mára tökéletesen egyenértékű dallam- és szólóhangszer, miközben eredeti funkcióit is megőrizte.
A koncert a „Köszönjük, Magyarország!” projekt támogatásával jött létre. Köszönjük!
