Jazz(Nagy)kanizsa 2024

Ismét eljött a november, így már minden környékbeli jazz-szerető várja, hogy a sajnos már csak egy estére degradálódott, hajdani többnapos világsztárokkal tarkított fesztivál újra megnyissa kapuit a hangulatos Medgyaszay házban. Természetesen ne keseregjünk, örüljünk inkább annak, hogy a fesztivál életben van és három remek koncerttel fog egy kellemes estét biztosítani számunkra.

Az estét Kaszás Erika, a Medgyaszay ház vezetője nyitotta meg, méltatva a sokéves tradíciót és mai nap fellépőit, így elsőként konferálta fel Baló Sámuel Trióját. A zenekar 2020 tavaszán alakult, azóta aktív részese a budapesti zenei életnek. 2021 januári koncertjükkel, a Művészetek Palotája által szervezett “Jazz Showcase” rendezvényen a hazai és nemzetközi tagokból álló zsűri

tetszését elnyerve két díjat is megkaptak.

Baló Sámuel jazz-zongora tanulmányait Grazban végezte, egy olyan intézményben (Universität für Musik und darstellende Kunst Graz), amelynek fő profilja a mainstream jazz magas szintű oktatása. Tanára, Olaf Polziehn azonban legalább ekkora hangsúlyt fektetett egy olyan szemlélet közvetítésére, amely a nyitottságra, a zsánerekkel szembeni előítéletek leküzdésére tanít. Ezen tapasztalatokat Baló Sámuel olyan szerzeményekben szintetizálja, amelyekben a hard bop és a modális jazz elemei organikus egységet alkotnak a magyar népzenei motívumokkal. A repertoár gerincét adó kompozíciók - melyeket főként Baló Sámuel jegyez - teret és szabadságot adnak a rögtönzéshez, valamint a tagok közötti zenei kommunikációhoz, így minden alkalommal máshogy szólalnak meg, más színezetet kapnak, frissek maradnak. Főként úgy, hogy a trió Dresch Mihállyal alkalmi quartetté növekszik, s Misi egyedi stílusával fűszerezi meg, vagy veszi néhol teljesen át a kontrollt a színpadi hangok misztikumában.

Első dalként a You May Think You Are Alone (in Valencia)” taktusai töltik be a színpadot. A dal háttértörténete, hogy Sámuel egy hosszabb valenciai vakációján született, ahol az otthonról postán érkező elektromos zongora segítette az alkotásban.

Nem lehet szó nélkül elmenni Richter Ambrus örömdobolása mellett, egész testét átadja a ritmusnak és a boldogság, ami sugárzik az arcáról, well, ő tudja miért érdemes élni. Egyszerűen nem lehet nem vele mosolyogni, s a ritmusára mozdulni.

Dresch Misi pedig a szólója előtt pödör egyet a bajszán, ami tudvalevő azt jelenti nála: „na most aztán megmutatom nektek, hogy mi is az a jamelés” és tényleg, akkora egyéni játékot prezentál hogy leszakad a plafon is majdnem.

Még a rezignáltnak tűnő Miskolczi Márk is kikerekedett szemmel konstatálja, hogy nála a labda, így eszeveszett bőgőzésbe kezd bele. A kicsit indiai beütéssel ízesített dal kellemesen elhúzódott, de ezt senki sem bánta, főként a közönség.

A „Thunderstorm” a szerző lágy zongorafutamaival kezdődik, de aztán beindul a vihar, csapkod az eső, dörrennek a villámok, mindenki begyújtja a rakétáit a színpadon: az örömzene folytatódik, s ez a következő „Untitled” (Cím nélkül) nevű trekkben is.

A lendületet és „szerzői estet” egy Dresch Misi jegyezte dal, a „Nem ezen az utcán” töri meg kissé, s Misi viszi a prímet a dalban, hatalmas organikus fújásokkal. Persze a többiek sem maradnak le, mindenki beleteszi a saját szeletét a közös tortába és együtt lubickolnak a zene tengerében. Búcsúzóul a névadó „Októberi Nyáridézés” dala csendült fel, melyben a csapat egy hatalmas improvizációs egyveleget adott nekünk.

Remek koncert, hálás vastaps, s némi színpadátalakítás kezdődik.

Setlist:

You May Think You Are Alone (in Valencia) (Baló S.)

Thunderstorm (Baló S.)

Untitled (Baló S.)

Nem ezen az utcán (Dresch M.)

Októberi Nyáridézés (Baló S.)

A következő koncert a Budapest Jazz Orchestra fellépése volt, a zenekar George Gershwin 125’+1 műsorával érkezett. Tavaly volt Gershwin születésének 125., a BJO-nak pedig a 25. évfordulója, mindezek apropójából idén csak a +1–et biggyesztették a cím végére és újabb egy évre szavatolva van a remek koncertélmény.

Gershwin dalai két csoportra bonthatóak, kizárólag instrumentális tételek és emberi hanggal ellátott, énekes darabok alkotják. Így hát szükség volt egy énekesre, s a választás Urbán Orsira esett, hogy csodálatos énekhangjával csempésszen további izgalmakat az Orchestra előadásába. A választás természetesen nagyszerű volt, a negyedévszázados BJO-hoz méltó tudású és érzékű művésznő csatlakozott a koncerten, amelyen Gershwin közismert dalai hangzottak el a BJO-ra hangszerelve, remek hangzásban, alkalmilag kiegészülve Urbán Orsi bársonyos hangjával.

A közönség remekül fogadta a kellemes dalokat, hosszú, erős tapssal jutalmazta a színpadon szolgálatot teljesítőket.

Setlist:

Somebody Loves Me

Lady Be Good

Summertime

Soon

The Man I Love

S’Wonderful

I Loves You Porgy

I Got Rhythm

Rhapsody in Blue

Last, but not least, avagy save the best (biggest) for last? A nagyágyú fellépést tették zárókoncertnek, a három nemzetet felvonultató trió foglalta el utolsóként a színpadot. Németh Ferenc Trióját Nagykanizsán nem szükséges bemutatni, hiszen a névadó Németh Feri sok-sok szálon kötődik Zala megyéhez és Nagykanizsához is. A közismert dobos az Egyesült Államokban él, s karrierje során számos világsztárral volt szerencséje együtt játszani. Nagykanizsára mindig szívesen érkezik, most két remek zenész barátjával, Rick Margitza-val és Tzumo Árpáddal az oldalán robogott be a mai este fellépésre.

Amerikai attitűd, francia temperamentum, magyar professzionalizmus vajon, hogy fog megférni egy színpadon? Nos, a titok nem más, mint mindig: a zene az, ami képes határokat átlépni, kultúrákat egymáshoz igazítani és a közönséget az égbe röpíteni. Ez így történt ezen a csodálatos estén is, ahol főként a névadó szerzeményeit hallhattuk, mint egyfajta fősodratot, melybe természetesen néhány kiemelkedő mások által fémjelzett jazznóta is helyet kapott. Németh Feri igencsak elemében volt, szokásához hűen a boldog mosolygást és pozitív kisugárzást szórt ránk a színpadról, ütemes dobolását effektekkel gazdagított, átformált szavai színesítették még tovább, mely egyik olyan jellegzetessége, amiről akár ezer közül is felismerhetővé válik.

Talán a fúvós hangszerek képesek legjobban az emberi hang érzetét megadni, hiszen mint ahogy a szavaink is a torkunkból érkező levegő segítségével vállnak hallhatóvá, a fúvósok is hasonló módon képezik a hangokat.

Rick Margitza kezében a tenorszaxofon az emberi érzelemvilág teljes skáláját képes volt ezen az estén megszólaltatni, a 63 éves, Detroit-i születésű szaxis elmondhatja magáról, hogy olyan igazi csúcs jazzistákkal volt szerencséje egy színpadon játszani, mint Miles Davis, Chick Corea. 2003 óta Párizsban él, muzikalitására a francia világnézet is mély hatásokat tett és tesz is folyamatosan. A gyökerei mégis magyarok, hiszen apai nagyapja roma hegedűművészként tanította meg Rick-et négyévesen hegedülni, ezzel determinálva a hangszeres zenész jövőre (de jól is tette!). Játéka az egész koncert alatt remek volt, rendkívüli finomsággal és szinte tapintható érzelmekkel közvetített a hallgatóság felé, akik érzékeny antennáikkal fogadták be ezt a finom élményt.

Tzumo Árpádot talán be sem kell mutatni a hazai közönségnek. A 44 éves zongoravirtuóz, aki szinte az anyatejjel szívta magába a génjeiben is hordozott muzikalitást, ereje és tudása teljében van, s kétség nem férhet világszínvonalú zongorajátékához. A koncerten egy számítógéppel összekötött plusz keyboarddal színesítette a zongora egyhangú hangzását, ezzel is emelve az általa közvetített sokoldalú játékot. Rezignált, maximalista és professzionalista, talán ezzel a három szóval tudnám leírni a csodálatos zongorafutamait, melyért megérdemelten szólt a taps, a fütty és a „yeah”.

Németh Feri sokat kommunikált és mesélt a hallgatóságnak, közvetlen stílusa azonnal összekapcsolta a pódium két oldalát, így is elősegítve a közönséggel való együtt lélegzésüket. Nem is engedték el a triót a kötelező körök után, a vastaps kierőszakolta a ráadást. A búcsú utána sem volt könnyű és rövid, de végül mindenki mosolyogva, boldogan távozott a Medgyaszay ház hangulatos épületéből.

Setlist:

Triumph

Happiness

Floating

Footprints

Naima

Freedom

Soccer Game

+

Lullaby

Naima (John Coltrane)

Footprints (Wayne Shorter)

A siker érezhető volt a levegőben, s talán lökést ad a szervezőknek a következőkben is, hiszen a jövőre 52 éves jazzfesztivált újult erővel, ismét minőségi tartalommal megtöltsék, hiszen a Jazz volt, a Jazz van és a Jazz lesz is Nagykanizsán.