Egy másik Nigel és másik Hitchcock, azaz Nigel Hitchcock brit altszaxofonos fergeteges koncertje a Budapest Jazz Clubban 2012. február 17-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Sánta István Csaba és Csécsi Attila

Joshua Redman világrengető koncertje után mindössze 48 órával egy újabb szenzációs „jelenés” szem- és fültanúi voltak azok, akik a Harmónia Jazzműhely szokásos péntek esti rendezvényére váltottak jegyet. Ezúttal egy meglepően eredeti brit altszaxofonos játszott magyar ritmusszekció kíséretével.

A címben szereplő „másik” jelzővel arra céloztam, hogy a Nigel keresztnevet a hazai jazzbarát a február 28-án nálunk koncertező Nigel Kennedy hegedűs révén ismerheti, míg a családnév hallatán mindenkinek a világhírű rendező, a thriller „feltalálója” Alfred Hitchcock „ugrik be”. Ez persze merő véletlen, legfeljebb arra jó a magamfajta rossz névmemóriával bíró öreg jazzrókák számára, hogy könnyebb legyen felidézni a kitűnő jazz zenész nevét, pedig ő aztán „saját jogon” is megérdemli, hogy emlékezzünk rá – ezt a tegnap este fényesen igazolta.

A Harmónia Jazzműhely koncertjei a BJC-ben a klub legsikerültebb rendezvényei közé tartoznak. Ebben bizonyára az is közrejátszik, hogy a péntek este eleve előnyös a másnapi munkaszünet okán, mindenki nagy kedvvel „engedi ki a gőzt” a heti robot után. De igazságtalanság lenne elvitatni a szervező-duó – Pallai Péter és Kerekes György – érdemeit (akik szintén az én ajánlásommal jutottak be a budapesti Jazz Paradicsomba, miután a Nyitott Műhelyből lángpallossal kiűzték őket – a szerk.). A hazai élvonal krémjét szokták péntekenként felléptetni, valamint Péter kitűnő britföldi kapcsolatai révén viszonylag sűrűn találkozhattunk (és reméljük, hogy ez a jövőben is így marad) általa meghívott angol zenészekkel és énekesekkel.

A műfaj nemzetközivé válásával egyre nehezebb követni a különböző országok jazz eseményeit, művészeik felbukkanását. Csak egy példa: mikor tudnánk mi bármit is a szomszédos Románia jazzéletéről, ha nem létezne a Jazzmozdony? Valljuk be, hogy a brit jazzről sincs túl sok információnk, mivel még mindig egy kicsit az amerikai jazz bűvöletében leledzünk (azért a szerda esti koncertre gondolva nem teljesen indokolatlanul). Aztán itt van a hál’isten egyre terebélyesebb hazai jazz szkéne, szóval csak a műfaj up-to-date követéséhez kevés a napi 24 óra.

Száz szónak is egy a vége, akik még bírták cérnával (pl. Csécsi Attila barátom, aki tegnap már a harmadik egymást követő éjjelen jóval éjfél után ért haza a BJC-ből), azoknak ismét egy nagy élményben volt részük. Pedig nem könnyen jönnek össze a dolgok mostanában (Malév csőd stb.). A Redman trió kalandos útjáról Koppenhágából Budapestre főszerkesztőnk számolt be, Nigel gépe pedig két órát késett és kb. negyedórával a kezdés előtt érkezett a klubba.

Mint Pallai Péter az est felkonferálásában megjegyezte a jazz történetében először fordult elő, hogy a résztvevő zenészek e-mail segítségével próbáltak. Eredetileg Cseke Gábor triója kísérte volna a külhoni muzsikust, de – nem tudni miért – neki más elfoglaltsága támadt. Szerencsére ez nem az utolsó pillanatban adódott, így már napokkal előbb tudtuk, hogy Sárik Péter helyettesíti, de a trió másik két tagja marad, tehát Oláh Péter bőgőzik és Jeszenszky Gyuri dobol.

Szóval minden gyűrődés dacára szédületes koncertnek lehettünk tanúi. A brit zenész is – Redman-hez hasonlóan – szellemesen, kedvesen konferált, csevegett a közönséggel, amolyan klubhangulatot teremtve. Nem tudom, hazai nagyjaink miért nem tudják ezt elsajátítani, ha már művészetükben egyáltalán nem maradnak el a nemzetközi színvonaltól? (Úgy látszik, az angolszász világban még tudnak arról, hogy a nézőtéren is emberi lények ülnek.)

Távol álljon tőlem, hogy aszerint ítéljem meg egy zenésznek a jazz világában betöltött rangját, hogy mennyire található meg a műfaj irodalmában, de a rend kedvéért elmondom, hogy Nigel (Glen) Hitchcock benne van a háromkötetes Grove jazzlexikonban. 1971-ben született az angliai Rustington-ban. 8 éves korától játszik altszaxofonon, 11 évesen pedig már különböző vidéki big bandekben szerepelt! 16 évesen ment Londonba, ami jazz szempontból olyan szerepet játszik a szigetországban, mint New York az USA-ban. Itt session zenészként sokféle muzsikát játszott, de számos élvonalbeli jazz együttesben is sideman volt. Koncertezett és lemezeket is készített pl. Clark Tracey-vel (Full Speed Highways), vagy Laurence Cottle-lel (LiVe!). Saját néven leghíresebb lemeze a „The Snake Ranch Sessions”. Jóllehet ő altszaxofonos, mégis legnagyobb hatással pályája kezdetétől egy néhai nagy tenoros, Michael Brecker volt művészetére.

Érdekes, hogy soundja kicsit érdes, még a balladákban is, de éppen ez teszi különlegessé. Hihetetlen drive dolgozik benne, a fantasztikusan gyors tempóban eljátszott első standard – a „The Song Is You” – nemcsak a közönséget, de a zenésztársakat is meglepte. Ennek ellenére remekül állták a sarat, hiszen nem először voltak ilyen bevetésen.

Jeszenszky Gyuri és Oláh Péter is minden stílusirányzatban otthon vannak, nem is beszélve Sárik Petiről, aki igazán sokoldalúságáról híres. Egyébként az első részben közismert standardek hangzottak el, nyilvánvalóan megkönnyítve a próba nélküli játékot, ami igazán az összeszokottság érzetét keltette. Ismét bebizonyosodott, hogy akik perfekt szinten beszélik a jazz nyelvezetét, azok „szót értenek” egymással bármilyen szituációban is. Az elhangzott örökzöldek sorrendben a „Billie’s Bounce”, a „Body and Soul”, az „I Mean You” és a „Cherokee” voltak. Péter vehemens játékát számos alkalommal megcsodálhattuk, én ugyan jobban szeretem a hagyományos akusztikus zongorát, az ő ketyeréjén viszont Fender zongorahangtól kezdve mindenféle sound kikeverhető. Dicséretére legyen mondva, hogy az egész produkcióhoz illően csaknem kizárólag az akusztikus zongorahangzást használta. Szóval nagy derby volt, a nem túl számos, de annál lelkesebb közönség nagy örömére. A szünet túl hosszúra sikeredett, feltehetőleg a második félidő már bonyolultabb feladatát megbeszélendő (hiszen itt már pl. egy Hitchcock szerzemény is terítékre került). Valóban a vendégművésznek Thelonious Monk tiszteletére írott „Monkfishing” című kompozíciója mellett hallhattuk az újabb idők egyik kedvenc standard-jét a „Song for Bilbao”-t, majd egy szépen kidolgozott „Round Midnight” után egy másik csodaszép standard került sorra: az „A Weaver of Dreams” és végül a „What Is This Thing Called Love” zárta a remek estét.

Várjuk a további ismerkedési lehetőséget a brit jazz nagyjaival!