Volt egyszer egy Dália
Ötven évvel ezelőtt, 1962. október 25-én, csütörtökön nyílt meg az első, hivatalosan engedélyezett magyarországi jazzklub, az Alkotmány utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán ma is megtalálható helységben, amelyet abban az időben Dália Espresso-nak hívtak.
Csak később tudtuk meg, hogy a klub nem a semmiből bukkant elő, hanem a nyitást hosszú előkészítő és szervezőmunka előzte meg, melyhez először a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) támogatását kellett megszerezni. Hogy kiknek? Elsősorban Kertész Kornélnak és az általa kiválasztott szerencsés halandóknak. Aki kíváncsi erre a korszakos jelentőségű eseménysorozatra, annak sok információval szolgált lapunk eddig is, olvashatták Deseő Csaba készülő emlékirataiból, a „A Dália legenda” (2011. március 25.) és dr. Gregorits János: A Dália ötven éve (2012. október 10.) írásait. Megtudhattuk, kik voltak a vezetőség tagjai, kik szerkesztették az „Ifjúsági Jazz Klub Híradója” című újságot, amelyből mindössze 4 szám jelent meg. Deseő Csaba korábbi írásából az is kiderül, hogy ez – a lapszámról-lapszámra színvonalában és külső megjelenésében is egyre javuló- folyóirat miért szűnt meg, egy apró félreértés miatt.
Tóth Zoltán
A most következő néhány sorban a Dália egyik egykori fontos szereplője, a ma is aktív Tóth Zoltán emlékeit elevenítjük fel, akivel az otthonában volt alkalmam beszélgetni. A mérnök és muzsikus Tóth Zoltán neve és tevékenysége ismert volt a zenehallgató közönség előtt, már az 1950-es évek óta. Elsősorban azért, mert az 50-es évek ellenséges, finomabban fogalmazva is barátságtalan légkörében egy jazz igényű big bandet szervezett, amely megszólalásában elérte a professzionális zenekarok színvonalát. Mindezt támogató intézmények és szponzorok nélkül. Ő maga zongoristaként és komponistaként is szerepelt, hangszerelt a nagyzenekar részére (ezenkívül később a Magyar Rádió Tánczenekara, majd a Stúdió 11 részére is) és ami igencsak fontos: a zenekar körül egy olyan kísérletező muzsikus műhelyt teremtett, ahol kizárólag a zenekar számára írt és hangszerelt néhány kiváló muzsikus, mint pl. a (2007-ben elhunyt ) zongorista-vibrafonos Radics Gábor. Érdemes lenne egyszer azt is áttekinteni, hogy a hangszeres jazz szólisták közül kik kezdték pályafutásukat ebben a zenekarban, kik fordultak meg ugyanitt és az énekesek listája is meglepetésekkel szolgálhat. Rendszeresen készítettek felvételeket pl. Hardi Tamással és Szirmai Mártával. A zenekarhoz tartozott, pontosabban vele egyidejűleg működött egy 7-8 tagú modern vokálegyüttes, amely hangzásában a Kenton féle felvételeket tekintette példaképének. A Tóth Zoltán big banden belül, hasonlóan sok amerikai hírességhez (Artie Shaw, Woody Herman és mások) egy combo is működött, amely a zenekarvezető impresszionista elképzeléseinek megszólaltatását ez esetben hangszer összeállításával (két fuvola, szaxofon-fuvola, zongora, gitár, bőgő, dob) is biztosította. Az is a történethez tartozik, hogy a most említett combon belül egy még kisebb állandó combo is működött rendszeresen, a fuvolák és szaxofon nélkül, ugyanaz a zongora, gitár, nagybőgő és dob összeállításban, ahogy 1962. okt. 25-én, a Dália nyitónapján is bemutatkoztak. A hazai modern jazz hőskorára jellemző az a nem hétköznapi történet is, amelyet Tóth Zoltán egy korábbi alkalommal, 1992. október 4-én mesélt el hosszas unszolásomra, a Magyar Rádióban, pályafutására emlékezve. Ezek szerint: „egy kiváló és kellőképpen lelkes barátommal, Dezsőfi (a vezetéknév betűszerinti írását nem tudtam ellenőrizni) Alfréd trombitással jártunk meghallgatni improvizálni tudó és egyben kottaolvasó muzsikusokat, az alakuló big band számára. Amikor kiderült, hogy próbákról nem lehet hiányozni, de nincs gázsi, akkor tudták meg a jelölt tagok, hogy a nagyzenekari tagságért még tagdíjat is kell fizetni. Mindenki vállalta és Alfréd könyörtelenül behajtotta a tagdíjakat. Ebből lett kottapult és telt a zenekar körüli apróbb kiadásokra.” Tóth Zoltán természetesen ingyen hangszerelt. Mielőtt az első hazai jazzklub alakulására térnénk, fontos megismételnünk, hogy mai főszereplőnk és nagyzenekarának játéka nem csak a szép emlék, amely a legendák világába tartozik. Az egyetlen hazai hanglemezgyár, a Qualiton, 1961-ben, 1962-ben és 1966-ban is kiadott egy-egy (17 cm-es) kislemezt a nagyzenekar játékáról. Ezek természetesen ennyi idő távlatából, mára már nehezen megszerezhető ritkaságok. Mégis, ha valaki kíváncsi erre a nem mindennapi vállalkozásra, ma is meghallgathatja, mivel a jogutód Hungaroton kiadó, a Hungarian Jazz History sorozat 11. számú CD-jén ezeket a felvételeket „White Lady” címmel ismét kiadta.(A címadó „White Lady” című darab a Magyar Rádió Tánczenekarával került felvételre, Gyulai Gaál János szerzeménye, aki maga is zongoristája volt egykor a nagyzenekarnak és ez is egy beszerezhetetlen hanglemezritkaság. A darab, a nagyzenekar egyik utolsó felvétele, mivel hamarosan megszüntették és utódjaként alakult meg a Stúdió 11.)
Tóth Zoltán 1927. augusztus 18-án született, tehát nemrég ünnepelte 85. születésnapját, amelyhez a Jazzma.hu nevében ezúton gratulálunk.
A beszélgetés rövidített változata:
Csányi Attila: A JazzMa.hu szeretne megemlékezni a mára már legendás Dália jazzklub megalakulásának 50. évfordulójáról. Rólad köztudott, hogy aktív közreműködője voltál a klub megalakításának. Gyakran felléptél itt a zenekaroddal, tartottál jazztörténeti előadásokat, részt vettél a szervezésben, szóval mindenki a szűken vett vezetőségben tartott számon. Miért hívott meg Kertész Kornél a „kiválasztottak” közé?
Tóth Zoltán: Kertész Kornél nagy tekintélyű zongorista volt, zenészként és jazz-zenészként mindenki ismerte és megbecsülte. Engem ismert és talán becsült is a big band létrehozásáért, pontosan tudta, hogy egy ilyen zenekar megszervezése és fenntartása mennyi energiával jár. Maga is érdeklődött a nagyzenekarok iránt, még big band tapasztalatokkal is rendelkezett, hiszen hosszabb ideig tagja volt a népszerű és sikeres Chappy nagyzenekarnak. (Svarba Zoltán dobos, aki hosszú évekig volt a muzsikus partnere, emlékirataiban említi, hogy Kertész könnyedén írt le saját használatra nagyzenekari hangszereléseket amerikai hanglemezekről, neki mindössze annyi dolga volt, hogy a 78-as fordulatú, u.n. normál hanglemezt Kertész intésére indítsa, vagy megállítsa. Cs.A.) Egyik Kertész szerzeményt (Nosztalgia) a Tóth Zoltán nagyzenekar is feldolgozta. De volt egy másik találkozási pontunk is, ismert az Astoriában alkalmanként létrejött jam session-ökről is, ahol néha beszálltam zongorázni. Szóval szólt, hogy számít rám, én pedig örömmel vállaltam.
Cs.A.: Milyen volt a nyitás napja?
Tóth Zoltán: Elég jól emlékszem mindenre, de megvan jónéhány régi feljegyzésem és a régi határidőnaplóimból is megmaradt néhány. Mostanra ezekből is készültem.
Kertész Kornél megnyitja a Dália klubot 1962. október 25.
A Dália jazzklub első napja Kertész Kornél bevezető beszédével kezdődött. Ezt négy zenei produkció követte:
Elsőként Kőrössy János szólózongora produkcióját hallhattuk. Kőrössy Kolozsvárról érkezett, román útlevéllel és rövid idő alatt nagyon népszerű lett. Megérdemelten.
Másodikként az én quartetem játszott.
Cs.A.: Erről talán bővebb emlékekkel rendelkezel.
Tóth Zoltán: Persze. A quartetben én zongoráztam (a combo a comboban) Vagyóczky Jenő gitározott, Bognár Péter volt a nagybőgős és Palkó Barna dobolt.
Tóth Zoltán, Bognár Péter, Vagyóczky Jenő, Palkó Barna
Két számot játszottunk, elsőként a „Flamingo”-t, egy kötetlen impresszionista bevezetéssel, amely később átment kötött négybe. (Idáig érve Tóth Zoltán leült a zongorához és megmutatta az impresszionista bevezetést és az átvezetést is.) A második, a közismert ”Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd…”, amelyhez azonban egy kis magyarázat tartozik. Az 50-es években rendkívül erős és tekintélyes volt a zenész szakszervezet, a számtalan szórakozóhelyen és vállalati rendezvényen csak az ő közvetítésükkel és náluk szerzett működési engedély birtokában lehetett fellépni. Nem is reszkírozta senki, hogy közvetítés nélkül merészeljen szerepeltetni bárkit. Amerikai számot tilos volt játszani és legalább ilyen tilos volt a „hottolás”, azaz improvizáció. Akár a működési engedélyébe kerülhetett valamilyen meggondolatlanság, a vétkesnek. (Gondoljunk csak Bartos Gyula büntetésére és eltiltására a margitszigeti Nagyszállóban.) Bármilyen hihetetlen, szakszervezeti ellenőrök járták az éjszakát, hottolásra és tiltott imperialista zenékre vadászva. Ekkor kapták a legbugyutább neveket a régi amerikai standard-ek, köztük a jólismert „How High the Moon”, amely azért lett „Elvtárs a csákányt jó mélyre vágd…”, mert az amerikai dallamra pontosan, minden gond nélkül ráillett ennek a mozgalmi dalnak minden betűje. Nemcsak az első sor, hanem a folytatás is: „indul az izmos munkásbrigád”. Abban az időben ezeket a dalokat mindenki ismerte, ha akarta, ha nem, mert a rádió és vállalati rendezvények állandóan ezeket harsogták. (Érdekes, hogy amikor az első sort elmondta Tóth Zoltán, kapásból tudtam folytatni a második sorral, de a további folytatásra már senki sem emlékszik, pedig több ismerőst is megkérdeztem).
Vagyóczky, Palkó
Harmadik fellépő volt a Kertész Quartet, mégpedig a már átszervezett együttes, amelyben Kertész Kornél, becenevén Citrom zongorázott. Róla és a becenév eredetéről számtalan anekdota kering, egyszer talán lesz alkalom ezekre visszatérni. Káldor Péter vibrafonozott és a hangszerelések nagyrészét is ő készítette, egyébként kiváló zongoristának ismertük meg később. Rahói Ernő volt a nagybőgős, ő szintén zongoristaként szerepelt a 90-es években, végül a dobos Várnai Tibor volt, aki már szintén nincs köztünk.
Ebben az összeállításban készült Kertész saját együttesének egyetlen nagylemeze. (Itt jegyzem meg, hogy Kertész Kornél saját elbeszélése szerint készült vele a Magyar Rádióban több, mint 20 percnyi szóló zongora felvétel 1980 táján, de ez utóbb, szőrén-szálán eltűnt.)
Az est negyedik együttese egy trió volt, amelyben a nemrég elhunyt Fogarasi János zongorázott, Berkes Balázs nagybőgőzött és Mészáros „Kutya” Sándor dobolt. A számokra nem emlékszem, de itt a feljegyzés a határidőnaplómban, amely szerint ők jelentették az est fénypontját, még akkor is, ha minden fellépő valóban kidolgozott és gondosan kimunkált produkcióval jelentkezett.
Az első klubest kötetlen beszélgetéssel és ehhez kapcsolódó óvatos vitával fejeződött be. Nagy várakozással vártuk a folytatást.
Cs.A.: Emlékszem egy hanglemezekkel illusztrált előadásodra is.
Tóth Zoltán: Több előadást is tartottam. Az elsőt december 20-án közösen tartottuk Kajlinger György zongoristával, címe: Hangszerelt zene és nagyzenekarok. Az illusztrációkat ketten zongorán mutattuk be, de használtunk hanglemezeket is. 1963. február 21-én került sor a Stan Kenton előadásomra. Itt is egy zárójeles bejegyzés az akkori határidőnaplómban: vastaps.
Cs.A.: Köszönöm, hogy megosztottad velem és az olvasókkal az emlékeidet.
A folyóirat 3. számának címlapja
Radics Gábor karikatúrája: Pege Aladár bőgő, Kovács Gyula dob, Szakcsi Lakatos Béla zongora, Radics Gábor vibrafon
Befejezésül: a Dália első napja után figyelmet érdemelne a többi nap is. Az első látásra szerénynek tűnő jazzújság 4 példánya is számos érdekességet tartalmaz. Nézzük például a népszerűségi lista eredményét, ugyanis a 3. lappéldányhoz szavazólistát is mellékeltek, Ki a legjobb? Címmel. Itt lehetett szavazni a legjobb hangszeres muzsikusokra és kisegyüttesekre és a részszavazás eredményeit a 4. számban összesítették. A terv, folyamatos szavazás lett volna. Negyedévenként és évente összesítés.
Emlékezetem szerint a színpad előtt volt két asztal, ahol lehetőség volt hangfelvétel készítésére. Mármint annak, aki rendelkezett erre alkalmas eszközzel. Vágyakozva figyeltük, ha valaki egy-egy orsós magnetofonnal jelent meg és külön engedélyt sem kellett kérnie a használatához. Az, hogy sokféle hangfelvétel készült a Dália fennállása alatt, azt mindenki láthatta. De hogy ezek hol találhatók, az nehezebb kérdés. Deseő Csaba bemutatott néhány percet saját gyűjteményéből és Fogarasi Jánostól kaptam egy felvétel alkalmával egy gyűjteményt, különböző korai felvételekből. Érdekességként említem, hogy egy régi rádiós jazzműsor felvételénél, amely a Magyar jazz archívuma címet viselte, Fogarasi János titokzatos arccal vett elő régi felvételeket, amelyeket illusztrációként hozott.. Közölte, hogy ezek bizony a Dáliából származnak. Zsoldos Mária, aki a felvétel hangmérnöke volt, egyszercsak elképedve szólt, hogy nézzük meg: a keverőpult műszere sztereófelvételt mutatott. 1962-ből. Aztán azt is mondta: Ja, Fogarasi és Szele, akik csinálták, a Bánki Donátból jöttek.
