BOLLA GABI VISSZATÉR A LONDONI 606-BA (2014. október 2., csütörtök)
A BJC és a 606 Club között a Harmónia Jazzműhely bábáskodásával és a londoni Magyar Kulturális Központ támogatásával létrejött, zenei cserekereskedelmi megállapodás keretében, egy fergeteges est erejéig visszatért a jazz londoni szentélyébe a ház egyik nagy kedvence, a Koppenhágában élő tenor-fenomén, Bolla Gábor. (Csak tudnám, ki ajánlotta 2003 nyarán, mindössze 14 és fél éves korában Gabikát Péter apónak? - A szerk.)
A két klub már évek óta rendszeresen cserél szólistákat, akiket a vendéglátó tetthely csillagai kísérnek. Ez alkalommal rapid „visszavágóról” beszélhetünk, hiszen csak két hete tüzelte közönségét és önmagát extázisba a BJC porondján a Csécsi Attila kollega által találóan „Mr. Dinamit”-ként aposztrofált angol zongorista, Tim Lapthorn. Tim most az erre az egy alkalomra összeállt Bolla Quartet tagjaként jeleskedett olyan, magyar zenészekkel már szintén nem először játszó élvonalbeli muzsikusokkal, mint a bőgős Steve Watts (Lantos Zoltánnal, Dés Andrással, Ávéd Jánossal és Vörös Nikivel működött már együtt) és a dob hatalmas népszerűségnek örvendő „fekete mágusa”, Winston Clifford (akit, többek közt Nagy János, Tisza Bea, Bende Zsolt és Tony Lakatos is megtapasztalt a szó legpozitívabb értelmében).
Tudni lehetett, hogy jó ház lesz, mert Steve Rubie-t, a 606 tulajdonosát már a beállás alatt mosolyogni láttuk, ami koncert előtt nála nem gyakori, mert ha úgy érzi, hogy nincs elég foglalt asztal, akkor inkább a harctéri idegesség uralja az arckifejezését. Sejthető volt az is, hogy zeneileg hatalmas élmény előtt állunk, hiszen aki már külön-külön látta Bolla Gabit és Tim Lapthorn-t játszani, az tudhatta, hogy itt két „Mr. Dinamit” találkozójáról van szó.
Nem csalatkoztunk. Bolla Gabi Charlie Parker leleményével, a Fats Waller „Honeysuckle Rose” című dalának akkordvázára felhúzott „Scrapple from the Apple”-lel nyitott - lélegzetelállító tempóban. Azonnal eszembe jutott, hogy amikor 1942-ben, a New Yorkba érkezett, az akkor még nevenincs Charlie Parker, életében nem először és nem utoljára, a zálogházban hagyta altszaxofonját és tenoron volt kénytelen játszani. Aznap a közönségben tudhatta a tenorszaxofon akkor regnáló egyik óriását, Ben Webster-t, aki elképedten hallgatta a Kansas City-i fiút, és a végén csak annyit tudott mondani: „You ain’t supposed to play that instrument that fast” (Ezen a hangszeren nem szabadna ilyen gyorsan játszani). Nem tudom, mit mondott volna Webster Bolla Gabira, de hogy Charlie Parker elégedetten bólogatott odafentről, az biztosra vehető. Nagyon sok zenész manapság középtempójú vagy akár kifejezetten lassú számokkal kezd, kiváltképp akkor, amikor olyanokkal találja magát a pódiumon, akikkel aznap játszik először. Gabi diszkrét bája, hogy azonnal izzó hőfokra áll, de megvan a tehetsége ahhoz, hogy magával ragadja zenésztársait és a közönséget egyaránt. Az, hogy Tim Lapthorn-ban lelki társra talált, fantasztikus élmény volt mindkettőjük és persze mindannyiunk számára. És, egy kitérő erejéig, megint kénytelen vagyok idézni a műfaj történetéből.
A néhai Oscar Peterson tollából közölt cikket az amerikai jazz szaklap, a Downbeat az 1954. január 13-i számban. A nagy zongorista egyebek közt ezt írta:
„Nem látom, miként lehet boldogságot sugározni a zenében, ha csak az ember maga nem boldog azzal, amit csinál, mint amilyenek mi (az Oscar Peterson Trio) vagyunk. Őszintén gondolom, a jazzből kihalt az a boldogság, amely valamikor annyira áthatotta a műfajt. Azok a zenekarok, mint Duke Ellington-é és Count Basie-é, vagy a Benny Goodman Quartet és Sextet olyan őszinteséggel és tűzzel rendelkeztek, amelyet manapság ritkán hallani a jazzben. Éppenséggel ez a hidegség az egyik ok, amiért oly nehezen eladható számos együttes esetében a modern jazz. Egyes zenészek azt az érzést sugározzák a közönség felé, „örülj, hogy itt lehetsz, örülj hogy beengedtünk.” Félreértés ne essék, Peterson nem a zene modernitását ostorozta, hanem a zenéből szerinte hiányzó örömteli életérzést.
Kerek 60 éve, amikor a jazznek azért még számottevő közönsége volt, Peterson már látta a műfaj önmaga generálta gondjait. Kár, hogy nem érte meg, és nem látta tegnap Bolla Gabiékat, mert visszatért volna a műfaj életképességébe vetett hite. Bolla Gabi fiatalabb korában (ebben a hónapban lesz 26 éves) még gyakran úgy játszott, amire az angolok mondják, hogy „nem ejt túszokat”, vagyis kérlelhetetlenül lehengerlő volt. Most is lehengerlő, de egész másképpen. A csodagyerekből világszinten játszó, érett zenész lett, aki felméri, hogy zenésztársai mire képesek, milyen stílus, milyen tempó igazán testhezálló nekik és akkor, saját egyéniségét nem feladva, de mégis úgy játszik, hogy társaiból is a lehető legjobbat hozza ki. Vagyis eljött nála a szakmai alázat kora. Chick Corea Bud Powell-nek dedikált fantasztikus kompozícióján Gabi olyan rafináltan variálta magát a témát is, hogy az azt követő rögtönzés mindnyájuk részéről fantasztikus ötletparádéba torkollott. Gyönyörűen, mondhatni megríkatóan tud balladákat játszani, amelyeket immár nem hajszol a szám közepén ötödik sebességbe. A gyors számokon pedig valóban fanatizál mindenkit, aki csak hallja. Gabiék nem „beengedték” a közönséget, hogy Peterson-t idézzük, hanem a két inget leizzadó és sugárzó önkívületben játszóTim Lapthorn-nal karöltve, beavatták őket ebbe a fenséges, spontán, de hatalmas tudást és érzést igénylő műfajba. Ki gondolta volna, hogy mindössze 40 percet töltöttek együtt beállással és valamiféle próbával a koncert előtt, és hogy legalább öt olyan számot játszottak, ahol még a témát sem próbálták ki korábban? Itt nem csak arról volt szó, hogy a közönség tombolt, hanem valóban beavatás történt. Remélem a kedves olvasók megengedik nekem, hogy összegezésképp olyan nagyságot idézzek, mint Londonban született és ott élő 37 éves fiam, Tom, aki rapen és hip-hopon nevelkedett és ma is az a világ áll a legközelebb a szívéhez, de merő lojalitásból eljön minden jazz koncertre a 606-ban, amikor magyarok lépnek fel. Tegnap 51 éves rock rajongó Péter bátyjával együtt hallgatták végig Bolláékat. Tom teljes önkívületbe került a koncert során, majd később a következő SMS-t küldte nekem (eredetileg angolul): „Ez volt az első alkalom az életemben, hogy rájöttem, valójában miről is szól a jazz… Ezt majd részletesen kibontom, amikor találkozunk. Abszolút imádtam a zenét, mint ahogy Peti is. Egyike minden idők legkedvencebb koncert élményeimnek.”
U.i. Képeket is küldök rövidesen, amint barátaim megosztják velem ott készített felvételeiket, miután jómagam egy vakond vizualitásával rendelkezem, és nem akartam elrontani ezt a hatalmas zenei élményt azzal, hogy reszketeg kézzel bénázok egy fényképezőgéppel.
És íme a várva várt képek...
Gabi
Tim
