A JAZZ HELYSZÍNEI – A BUDAPESTI ERKEL SZÍNHÁZ
Aligha volt még másik olyan hely évtizedeken át, ahol a műfaj legnagyobbjai mutatkozhattak be a hazai jazzrajongóknak, mint az akkori Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) álló hatalmas épület. „Házi statisztikám” szerint több mint húsz jazz világsztár-csapat lépett fel itt (Ella és Peterson többször is), de a „komolyzene” krémje még ezt a számot is messze meghaladta. Igaz, hogy ezen kívül nem is volt Budapesten több olyan terem, ahol ekkora tömeg jelen lehetett volna egy-egy nagyhorderejű rendezvényen…
Fotó: Thaler Tamás
Az Erkel Színház – eredeti nevén a Városi Színház – a főváros, és egyben az egész ország legnagyobb befogadóképességű színházépülete volt csaknem egy évszázadon keresztül. Most is csak a Müpa épületében lévő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem múlja felül. Több mint kétezerötszáz fő élvezhette a koncerteket, de még így is volt olyan eset, amikor két egymást követő előadáson is zsúfolásig megtöltötték a jazzrajongók.
Jakab Dezső, Márkus Géza és Komor Marcell tervei szerint épült 1910-11-ben. A háború után, az 50-es évek elején akusztikájának javítása céljából átépítették. A 90-es években hosszú ideig zárva volt, de pár éve – kívül-belül szépen felújítva – adták át ismét rendeltetésének. Már az 50-es évektől (mind a mai napig) az Operaház „fiókintézménye”.
Nos, ebben a hatalmas teremben került sorra csaknem negyedszázadon keresztül (1968. február 29. és 1990. november 26. között) az amerikai jazz legendás alakjainak páratlan „felvonulása”. Álljon itt a fényes névsor.
Fotó: Vámos László
Az első nagyhorderejű koncertet Ella Fitzgerald és a Tee Carson Trio (Keeter Betts, Freddie Waits) adta 1968 februárjának szökőnapján, de két évvel később is ő örvendeztette meg a jazz híveit, ezúttal a Tommy Flanagen Trio (Frank DeLa Rosa, Ed Thigpen) kíséretével. (1970. május 20.) Ez év április 16-án (tehát még Ella előtt) az atombomba erejével bíró Count Basie nagyzenekar (The Atomic Mr. Basie) adott koncertet, olyan szólistákkal, mint Eddie Lockjaw Davis tenoros, vagy Harry Sweets Edison trombitás. Ki más lehetett volna a következő (tekintve, hogy mifelénk korábban senki sem járt a sok nagy amerikai sztárzenész közül), mint Oscar Peterson. Triójában 1970. december 15-én a hosszú nevű dán bőgős Niels-Henning Ørsted Pedersen és régi dobosa, Ed Thigpen játszottak. Őket követte 1971. február 1-én a „kakukktojás”, azaz Acker Bilk zenekara, egy brit „trad band”, akik hallatlan népszerűségnek örvendtek abban az időben szerte Európában, így nálunk is. 1971. március 26-án Lionel Hampton „belső köre”, a Jazz Inner Circle nevű tizenegy-tagú együttese lépett fel. A leghíresebbek ebben a csapatban Illinois Jacquet tenoros és Milt Buckner zongorista voltak, a világhírű vibrafonos mellett. Aztán 1971 októberében Ray Charles is fellépett nagyzenekarával (mégpedig két egymást követő koncerten, ez a gyakorlat nem volt ritka abban az időben). Aztán az ORI (Országos Rendező Iroda) „karácsonyi ajándékaként” a Duke Ellington zenekar és még a Peterson Trio is fellépett decemberben. (Peterson-nál ezúttal is dán bőgőse és Louis Hayes dobos szerepelt.) Ellington-nál pedig még szinte az egész eredeti „stáb” együtt volt, kivéve Johnny Hodges-t, aki előző évben halt meg. (Szerencsémre én még 1969 őszén láthattam Prágában.) De olyan szólistákat hallhattunk, mint Paul Gonsalves tenor- és Harry Carney baritonszaxofon, vagy Cootie Williams trombita. A következő év is újabb, nagyhírű big banddel indult: Stan Kenton zenekara játszott 1972. január 26-án az Erkelben. Március 20-án a régen várt Modern Jazz Quartet (John Lewis, Milt Jackson, Percy Heath és Connie Kay) adott nagysikerű koncertet. Ősszel pedig a Newport in Europe „csomagban” valóságos fesztivál zajlott két egymást követő este (október 30 és 31), amikor is négy(!), nagy nevekben bővelkedő együttes lépett a pódiumra. Ha létezett all-star zenekar, akkor a Giants of Jazz jogosan viselte ezt a „szerény” megnevezést (Dizzy Glilespie trombita, Sonny Stitt szaxofon, Kai Winding harsona, Thelonious Monk zongora, Al McKibbon bőgő, Art Blakey dob). Az első este másik együttese az Elvin Jones Quartet volt két szaxofonossal (Dave Liebman és Steve Grossman), a bőgőnél pedig Gene Perla-val. Másnap aztán a Cannonball Adderley Quintet és Jimmy Smith Jam Session nevű szeptett formációja hozott valóságos Who’s Who in Jazz listát. Adderley-nél Cannonball altszaxofon, Nat Adderley kornett, George Duke elektromos zongora, Roy McCurdy bőgő, Walter Booker dob, míg Jimmy Smith-nél: Smith Hammond orgona, Clark Terry és Art Farmer trombita, James Moody és Illinois Jacquet tenorszaxofon, Kenny Burrell gitár és Roy Haynes dob!!! Még ebben a különleges évben, december 3-án Peterson szólókoncertjének is örülhettünk.
1974-ben aztán a Stan Getz Quartet vendégszerepelt (Albert Dailey zongora, George Mraz bőgő, Billy Hart dob). Ő is azon jazzsztárok egyike volt, akit minden hazai jazzbarát már régen ismert, de bossa nova „korszaka” okán még a pop-hívők is. (Persze ekkor már nagy jazz standardek és több Chick Corea kompozícióból állt össze a műsora.) 1975 őszén egy másik nagy jazzikon: Charles Mingus Quintetje szerepelt az Erkelben (George Adams tenorszaxofon, fuvola, klarinét, Jack Walrath trombita, szárnykürt, Hugh Lawson zongora, Dannie Richmond dob). Egy évvel később, 1976 októberében Benny Goodman-t köszönthettük Pesten. Nem nagyzenekarral, hanem egy oktett formációban szerepelt frenetikus sikerrel, mert őt aztán már csak hosszú karrierje és mindenki által „emészthető” swing-zenéje miatt is mindenki ismerte. (Buddy Tate tenorszaxofon, Warren Vaché trombita, Peter Appleyard vibrafon, Cal Collins gitár, John Bunch zongora, Lanny Bush bőgő, Barrett Deems dob.) Ismét csak egy év elteltével, 1978 ősze zárta le a nagy „búcsújárást”. Ez Woody Herman zenekara volt, amely abszolút ifjú erőkből állt fel, de a szaxofonkórusban egy bizonyos Joe Lovano tenorozott! A 80-as években már sok egyéb helyen is rendeztek jazzkoncerteket, akár nagynevű fellépőkkel, nem is beszélve a vidéki jazzfesztiválokról, amelyek már a 60-as évektől kezdve több vidéki nagyvárosban egyértelműen túlnőtték a főváros sztárkínálatát. Az Erkelben még egy nagyjelentőségű koncertre került sor: 1990. november 26-án Keith Jarrett Standard Trio-ja játszott (Gary Peacock-kal a bőgőnél és Jack DeJohnette-tel a dobokon.) Tanúja voltam, hogy még a WC-ablakán is lógtak be.
Az Erkel Színház-i koncertek közül kettőt jelentetett meg a Pablo lemezkiadó: a Count Basie és az Ella Fizgerald koncerteket, mindkettőt 1970-ből. Persze ezekre csak évtizedekkel később, a CD-korszakban került sor. A rádiófelvételek kijuttatását sűrű homály fedi…
Az Erkel Színház-i koncertekről még el kell mondani azt is, hogy a „mindenható” TV kamerái sokat zavarták – főleg a hozzám hasonló, a legelső sorokba jegyet váltó – rajongókat, nemcsak azért, mert enyhén szólva mit sem törődtek a nézőkkel (tudni kell, hogy akkoriban még hatalmas, lábakon álló és sínen mozgó gépek voltak), de azzal is, hogy főleg a számok végén hatalmas reflektorokkal világítottak agresszívan és bántóan a nézők szemébe. A szöveg az volt, hogy majd viszontlátjuk ezeket a felvételeket a képernyőn. Még mindig várjuk…
A koncertbeszámolókat olvasóink megkereshetik Archívumunkban, sajnos a Ray Charles és a Mingus koncertekről nem készíthettünk ilyet, mivel ezeknek zenei felvételeit nem sikerült megtalálni, így felidézésük is gyakorlatilag lehetetlen volt.
Bármilyen alkalom is visz el manapság az Erkelbe, de ha csak az épület előtt megyek is el, vagy szóba kerül a színház, azonnal „beugrik” az a sok felejthetetlen jazz-élmény, ami számomra (és még olyan sok korosabb jazzbarát számára is) ehhez az épülethez kötődik.
