Bemutatkoznak a JazzMa.hu munkatársai – Sztraka Ferenc (Budakeszi)
A www.jazzma.hu munkatársait bemutató sorozatunk mai vendége: Sztraka Ferenc. Feri közel 5 éve dolgozik nekünk! Első koncertbeszámolója 2013. április 21-én jelent meg nálunk: https://www.jazzma.hu/hirek/2013/04/21/a-laszlo-attila-quartet-koncertje-az-opus-jazz-clubban-sztraka-ferenc-kepriportja/
1) Mikor és hol születtél?
Érdekes, a gyermekkoromra élénken emlékszem, de a születésem valahogy most nincs előttem. Szüleim szerint 1959. április 24-én történt az esemény, ha minden igaz. Érdekes időszak volt ez, ugyanekkor, áprilisban választották ki az első amerókai űrhajósokat és talán kevéssé köztudott, Miles Davis eredetileg április 24-én akarta befejezni a “Kind of Blue” című középszerű lemezét a „Flamenco Sketches” és a teljesen ismeretlen “All Blues” számokkal. De amint megtudta, hogy én már médiaeseményként blokkoltam a 24-ét, ezért gyorsan összeslihtolták ezt a két opuszt és április 22-én megszülték a Columbia 30th Street Studios kies inkubátorában.
2) Mikor kezdtél jazz-zel foglalkozni?
Már Budapesten, másodikos gimnazistaként, 1974 végén kapott el a gépszíj, és ez a mai napig sem változott. Egy gimnazista osztálytársam / padtársam / barátom, Vecsernyés János, a nagyszerű operatőr és filmrendező hívta fel a figyelmemet, hogy a Marczibányi téri “Művház”-ban vasárnaponként egy nagyon jó zenekar kezdett játszani, ez volt az Interbrass. Nagy rajongójuk lettem azonnal, a zenekar feloszlásáig ott voltam a koncertek legtöbbjén. Az első lemezeimre is emlékszem, ezek nem az enyémek voltak, hanem kölcsön kaptam őket az iskolatársaimtól, de magnószalagra másoltam valamennyit és rongyosra hallgattam minden hangjukat. Konkrétan ez volt az igazi szentnégyesség: Weather Report - Sweetnighter (1973), Return to Forever - Where Have I Known You Before (1974), Herbie Hancock - Headhunters (1973) és a Mahavishnu Orchestra - Birds of Fire (1973). Később ajándékba kaptam egy Star-Collection kiadású Dave Brubeck válogatást, ez volt az első jazzlemezem. Érdekes, az igazi bebop-ot csak később, a napi aktualitások után fedeztem fel. Gimnazistaként belevetettem magam az akkor nagyon gazdag jazzéletbe. Keddenként néha elmentem az avantgardisták szubkultúrájának számító kültelki Kassák Klubba, ahol gyakran játszott Szabados György, még Vajda Sanyival és Kázmérral, esetleg Kőszegi Imivel. Szerdánként a Közgáz félemeleti klubjába is bejáratos voltam, de ezt a helyet nem kedveltem, mert rideg, huzatos, ráadásul rémesen kongott benne minden, senki sem szólt jól ezen a helyen. Nem úgy, mint a budapesti jazz egyik fellegvárában, csütörtökönként, a Petőfi Sándor utcai legendás Ybl Klubban. Igaz, a sörösüvegek csörömpölése űberelte az időnkénti andantékat, de ez a klub olyan egyedi hangulattal bírt, hogy megbocsátottam a kriglizajt. Péntekenként a KEK, a Kertészeti Egyetem kis klubjába mentem, ez elég közel volt a szüleim lakásához. Szakcsi Lakatos Béla egyik szólókoncertjére még a mai napig is borzongva emlékszem, olyan csodálatos volt. A szombat amolyan „fregoliként” működött, az időnkénti nagyobb rendezvények általában ekkor zajlottak valamelyik művházban, vagy vidéken. Vasárnap pedig a Marczibányi tér volt a kihagyhatatlan program. Ez volt az én szingularitásom, hiszen számomra innen indult minden. A párhuzamos idősíkokban volt még egy kapcsolódási pont. Lattmann Bélával óvodás korunk óta ismerjük egymást, együtt cseperedtünk, a mai napig is barátok vagyunk. Az ő révén ismertem meg László Attilát, Horváth Kornélt, Horváth Pétert és az összes zenésztársat, még 1979-80 táján. Így utólag visszagondolva, rengeteg koncerten ott voltam. Később, a történelem feneketlen süllyesztőjében Atlantiszként elmerült NDK-ban, közelebbről Kelet-Berlinben éveken át sikerült eljutnom az igazi világnagyságok ráadás-bulijaira, akik a pár kilométerre, a bűnös város nyugati felén megrendezett „rendes” koncertek után jöttek át egy-egy „beesett” estére, a fal innenső – baljósabb – oldalára. Sonny Rollins-tól Dexter Gordon-on át Stan Getz-ig elég sokan megfordultak akkortájt a keleti Berlinben, olyan volt, mint egy fantasztikus jazztörténeti előadás-sorozat.
3) Mikor költöztél Budapestre?
Dorogon neveltek a nagyszüleim, Budapestre 1970. szeptember elsején költöztem. Aztán volt több, mint 4 év Németország, 2002-ben pedig Budaörs helyett a kies Budakeszire költöztünk a családommal, azóta is itt lakunk. A környékben mindenfelé van jazzélet (Budaörs, Zsámbék, Érd, Szigetszentmiklós, Biatorbágy, stb.) csak Budakeszin nincs ilyesmi, ezért a remeteszerű magányomból időnként vízumot intézek Budapestre, vagy máshová, ahol a függőségemet újabb adagokkal fenntarthatom.
4) Milyen stílust/stílusokat kedvelsz?
Bebop, illetve mainstream, standard-ek über Alles. Minden más, csak ez után. Tudod, mint a: Hölgyek, előre! Nagyon szeretem a jazz-rock-ot, a fúziós zenét is, a vadhajtásokat már kevésbé. Egyáltalán nem kedvelem a crossover-t, a világzenét pedig értelmezni sem nagyon tudom ebben a formában. A legtöbbet életemben Keith Jarrett, Miles Davis világát hallgattam. Bármilyen klassz zenék szólnak is, legyen az ECM, vagy fúzió, előbb-utóbb mindig visszatérek az 1955–1960 közti mainstream aranykorhoz, az akkori nagy tenorszaxisok elképesztő soundja felülmúlhatatlan. John Coltrane, Sonny Rollins, Dexter Gordon, Stan Getz, Gene Ammons, Zoot Sims, Hank Mobley és a többiek... Mindegyik maga a mámor. A modern időket követve, természetesen Joe Zawinul, Herbie Hancock, Chick Corea, Pat Metheny, Bill Frisell, Oregon, és még hosszasan sorolhatnám. Imádom a fantasztikus magyar zenészeket is, ők rendkívül magas színvonalat képviselnek. Voltam olyan koncertnek nehezen nevezhető happeningen, ahol a “bőgős” a hangszert rugdosta a lábával, a “dobos” pedig apró cintányérocskákat söpört le a kezével a pergőről, a közönség egy része pedig extázisban figyelte az aktust. Na, az ilyeneket én messziről kerülöm, mint a pénzlehúzós szektákat.
5) Mikor kezdtél jazzlemezeket gyűjteni? Jelenleg hány LP-d és CD-d van?
Nem gondolnám, hogy lemezgyűjtemény tekintetében ott lennék a szeren. Talán 200 LP és ugyanennyi szídí, de azok esszenciálisak, mint a zen-mesternél. Az archívumom ezért nagyobb ettől valamivel. Régebben mindig meghallgattam a rádiós jazzműsorokat. Azt beszélték a barátaim a koncerteken, hogy az akkori ilyen-olyan legendás Kiss Imrének van valami hozzáértő strómanja, aki összeállítja a műsorokat, amelyeknél jobb adásokat azóta sem hallottam – mert, sajnos nincsenek is. Bocsánat, egyedül a fantasztikus Gáspár Karcsi a kivétel, remélem, ő tartja a frontot és az alkotó zenélés mellett marad ideje a missziós tevékenységre is.
6) Hol jelent meg az első cikked?
A saját légi kalózkodásaimról már a kilencvenes évek végén írtam, de azok a gimnazista lányok “legnagyobb nyári élményem” stílusát követték, csak a saját repüléseimről írtam, máséról sosem, klasszikus firkászi tevékenységet soha nem végeztem. Mondjuk, amilyen hülye kalandokba keveredtem, a mai napig van meg nem írt, illetve nem publikus történetem, nem is egy. Ha már a nagy nyári élményeknél tartunk, éppen azon gondolkodom, hogyan írhatnám meg az egyik tényleg legnagyobb élményemet, amelynek ugyan semmi köze a repüléshez és a jazz-hez, de akkor is, a történet saját jogán is elég jó. A repülős témájú írásaim a Repülés, a Top Gun, az Aeromagazin és az Aranysas repülős magazinokban jelentek meg. Volt további pár publikáció más helyeken is, de az is mind repülés.
7) Szerinted azóta hány publikációd jelent meg napjainkig?
Nem tudom pontosan, talán úgy ötven körül.
8) Hogyan kerültél kapcsolatba a JazzMa.hu-val?
A nevedet és a hangodat már jóval korábban ismertem a rádióból, aztán teljesen véletlenül akadtam a JazzMa.hu-ra. Biztosan valami meztelen nős honlapot kerestem, már nem emlékszem. Az egyik cikkben elég gyenge, életlen, homályos fotók voltak. Most, a világ jazzklubjainak világítottsága megérne egy külön bekezdést, de tény, alig van fény, és bármilyen szomorú, a néhány évvel ezelőtti technológiai színvonalú egyszerű kis fényképezőgépekkel nem lehetett vállalható minőségű képeket készíteni a nagy sötét homályban. Én is próbálkoztam korábban, de az eredmény rémes volt, eszembe sem jutott publikálni. Ugyanakkor olyan jó koncertek vannak, amelyekről még a rossz fotó is elfogadható, mert egyszerűen nincs más, és még a pocsék minőségű fotó is kordokumentum. 2013-tól van olyan kamerám, amellyel már el merek indulni az éjszakában. Régi barátaim, Lattmann Béla és László Attila rendszeresen elhívnak a koncertjeikre, az egyiken fényképeztem is, és az eredményt elküldtem a JazzMa.hu-nak, az anyagi meggazdagodás hiú reményében. Aztán a többi már retusált történelem, mint a huszadik század vérzivatarában megtanultuk.
9) Eddig milyen típusú cikkeid láttak napvilágot Magyarország piacvezető jazzfelületén?
Csak a koncerteken készített fényképek mögé írtam valamit.
10) Ha a szigorú főszerkesztő (it's me, you know!) engedélyezné, lenne-e kedved valami újdonsággal jelentkezni 2018-ban?
Repüléseim során megpróbálom lefényképezni az alattunk elsuhanó (minden relatív) jazzklubokat. Többségük nem annyira fotogén, mint egy dögös maca, de akkor is, nekem legalább is érdekes. Hogy másoknak...?
Két képet küldök, az egyik aktuális, a másik pedig az instrukcióval ellentétesen közös kép Erroll Garner-rel a Jazz Forum címlapján. A kép 1977 júniusában készült az esztergomi Béke-hídon, a fotós pedig nem más, mint Lattmann Béla.
