Ray Brown (1926-2002)

A nagybőgősökről szóló sorozatom következő cikkének főszereplője Ray Brown. Már vártam, hogy megírhassam ezt a cikket, hiszen Ray Brown is nagyon fontos helyen szerepel a személyes listámon.

Raymond M. Brown bőgőművész 1926. október 13-án született Pittsburgh-ben. Már 8 éves korától kezdve tanult zenélni, első hangszere a zongora volt. Hamar elgondolkozott a hangszerváltáson, először a harsonán szeretett volna elkezdeni tanulni, de mivel az iskolai jazz zenekarban éppen megüresedett a bőgős pozíció ezért nagybőgőzni kezdett (de csellón is játszott).

A kezdetekkor nagy hatással volt rá Jimmy Blanton basszusjátéka, technikája. Brown már fiatalon nagyon hamar ismertségre tett szert, és a Pittsburgh-i jazzélet egyik fontos szereplőjévé vált. Első színpadi tapasztalatait a Jimmy Hinsley Sextetben és a Snookum Russel nevű zenekarban szerezte.
Az iskola elvégzése után New York-ba költözött, miután rengeteg történetet hallott az ottani jazzéletről. A költözést követően egyből a bebop mozgalom közepébe csöppent. Ekkoriban ismerte meg Hank Jones-t, aki bemutatta őt az éppen nagybőgőst kereső Dizzy Gillespie-nek. Ezt követően Brown olyan zenészekkel játszhatott Gillespie-nek köszönhetően, mint Art Tatum és Charlie Parker. 1948-ban lépett ki a zenekarból. Bár ez a nagyzenekar adta meg neki a kezdőlökést, de ezen kívül számos nagynevű zenésszel volt szerencséje együtt dolgozni. Játszott Bud Powell együttesében is, de Parker zenekarában is megfordult. Ella Fitzgerald kísérőzenekarában is játszott, és egy ideig az énekesnő férje is volt. (Mivel nem lehetett gyerekük, így örökbe fogadtak egy kisfiút. Ray Brown, Jr.-ból énekes lett!) 
Az igazi áttörést az Oscar Peterson Trio-ban hozta meg, amiben 15 évet évig játszott (1951-től 1966-ig). Ezen kívül pedig egy ideig szerepelt Norman Granz akkoriban nagyon népszerű Jazz at the Philharmonic hangversenysorozatában is.

A későbbi éveiben leginkább a stúdiómunkára összpontosított. Végül Los Angeles-ben telepedett le, élete során rengeteg hangfelvételen működött közre, és több tucat saját lemezt rögzített. Alapítója volt az LA4 nevezetű jazzt játszó kamaraegyüttesnek.

Nem túloztam, amikor azt írtam, hogy rengeteg felvételen szerepelt élete során. Még azok nevének listája is hosszú lenne, akiknek a lemezein közreműködött, de most néhány nevet mégis felsorolok.

Többek között játszott Count Basie, Benny Carter, Don Ellis, Ella Fitzgerald, Louis Armstrong, Dizzy Gillespie, Coleman Hawkins, Hank Jones, Quincy Jones, Diana Krall, Barney Kessel, Gene Krupa, Buddy Rich, Gerry Mulligan, Stan Getz, Charlie Parker, Clark Terry, Ben Webster, Lester Young és Harry „Sweets” Edison lemezein.
Az LA4 zenekarral is számos lemezt adtak ki, mint például a The L.A. Four Scores! (1975), vagy a The L.A. 4 (1976).
Néhány lemez, melyet Oscar Peterson-nal való közös munkájuknak köszönhetünk: Lester Young with the Oscar Peterson Trio (1952), Ellis in Wonderland (1956), Only the Blues (km: Sonny Stitt, 1957), Soulville (km: Ben Webster, 1957), Oscar Peterson Plays the George Gershwin Songbook (1959).
És végül néhány a szintén szép számú saját nevén megjelent lemezek közül: New Sounds in Modern Music (1946), Bass Hit! (1956), This One’s for Blanton! (km: Duke Ellington, 1972), The Big 3 (1975), Uptown (1990), Bassface (1993), Some of My Best Friends Are… The Piano Players (1994), Superbass (1997), Superbass 2 (2001), Walk On (2003), Live from New York to Tokyo (2003).

Nagyon érdekes Ray Brown kezdeményezése, a Some of My Best Friends Are… című sorozat, amelyben ismert zenészeket kér fel közreműködésre. Készült olyan lemez, ahol énekesekkel, zongoristákkal, szaxofonosokkal egészül ki a zenekar.
Ezen kívül számomra az egyik nagy kedvenc a Superbass és a Superbass 2 című lemezek. A Superbass egy olyan formáció volt, amiben három nagybőgős játszott: Ray Brown, Christian McBride és John Clayton. A zongorista Benny Green, a dobos pedig Gregory Hutchinson volt. Saját kompozíciók mellett feldolgoztak olyan jazz standard-eket is, mint a Blue Monk, a Centerpiece, vagy a My Funny Valentine.

Ezen a linken megtekinthető a Superbass formáció a Blue Monk előadása közben: https://www.youtube.com/watch?v=fGfGF3o5rAI

Érdekesség, hogy bár sajnos nekem nem volt lehetőségem rá, de a szerencsések Magyarországon élőben is hallhatták Ray Brown-t, ugyanis 1998-ban Nagykanizsán játszott Gregory Hutchinson-nal, Geoff Keezer-rel és Ulf Wakenius-szal kiegészülve. A koncertről a JazzMa.hu oldalon néhány évvel ezelőtt jelent meg egy cikk: https://www.jazzma.hu/regi-musoraim/vilagsztarok-magyarorszagon/2017/05/01/vilagsztarok-magyarorszagon-ray-brown-nagykanizsan-1998-oktober-17-en

Ray Brown-ról szóló cikkemet Turi Gábor soraival zárnám:

„Robusztus bőgőhang, kristálytiszta intonáció, sziklaszilárd tempó, ízléses improvizációk, megnyerő mosoly az arcon. Ha akadt muzsikus, aki megtestesítette az ideális jazzbőgős személyét, Ray Brown az volt."