Magyar jazzlegendák a BJC-ben

Aki gyakrabban jár a BJC-ben tartott koncertekre, az már észrevette, hogy a terem elrendezése, a székek mennyisége a becsült látogatók függvénye. Péntek este, a világsztár koncertekhez hasonlóan, az egész terem csak székekkel volt berendezve, sehol egyetlen asztal. A terem így is majdnem teljesen megtelt, hiszen a magyar jazz két legendája is a színpadra lépett. A tippelőknek és a nem tippelőknek is elárulom az est muzsikusait, Szakcsi Lakatos Béla triója lépett fel, értelemszerűen a zongorista zenekarvezetővel, a doboknál pedig Kőszegi Imrével. Hozzájuk csatlakozott még a bőgős Orbán György, aki rengeteg jobbnál jobb együttesben mutatta már meg tudását. Azt hiszem, a főszereplőkről annyi mindent leírtak már Szakcsi és Kőszegi 60+ éves pályafutása alatt, hogy ezekhez újat hozzátenni nem lehet.

A koncerten ritkán konferálták az előadott programot, Szakcsi inkább történeteket mesélt. Megtudtuk azt is, hogy szokásuk szerint az est programját nem beszélték meg előzetesen, ők inkább improvizálni szoktak. Az improvizáció egyébként is lényeges szerepet töltött be, az egyes darabokat hosszasan játszották, minden zenész bőven kapott lehetőséget. Az első szett 55 percig tartott és ezalatt 4 számra jutott idő, míg második 45 perces részben háromra.

Egy tempós, amolyan bemelegítő darab után következett egy népdal feldolgozás, amelyben Szakcsi nemcsak zongorázott, hanem énekelte is a dalt. Az „Indulj el egy úton” című népdal – elmondása szerint – Szakcsi egyik kedvenc darabja. Ez egyébként 1998-ban jelent meg – több más népdal feldolgozással együtt – a „Virágom, virágom” című albumon.

Az est folyamán elhangzott változatot sajnos nem tudom megosztani az olvasókkal, kérem, elégedjenek meg egy másik változattal, más zenekari tagok és egy énekesnő előadásában:

https://www.youtube.com/watch?v=AdNnj6_XgI0

A „Take the ,A’ Train”, Billy Strayhorn-nak a Duke Ellington Orchestra részére írt darabjának előadása következett, alaposan átdolgozva Strayhorn zenei megemlékezését a New York-i Harlembe vezető vonalról.

Múlt évben hunyt el Chick Corea, akivel Szakcsi amerikai évei alatt egy lemez társasághoz, a GRP-hez tartozott, innen ered kettőjük személyes ismeretsége. Corea-ra történő megemlékezés – furcsa módon – nem egy Corea szerzeménnyel történt. A két éve elhunyt McCoy Tyner – szintén a legnagyobbak közé tartozó zenész – zongorára átdolgozta John Coltrane több darabját, így a most megidézett „Giant Steps”-et is.

A szünet után másodikként ismét egy népdal jazzes változatát játszották (ez szintén megjelent a fentiekben említett lemezen) hangszeres változatban. A közönség tagjai közül valakinek hiányozhatott a szöveg, mert egy női hang elénekelte azt a zenei témára. Mi lett volna, ha ezt a színpadon is meghallják a zenészek?

Régen hallgattam a Rolling Stones muzsikáját, de azt hiszem, nem tévedek, hogy a befejező szám az „(I Can't Get No) Satisfaction” jazzes átdolgozása volt. Szerintem a tavaly elhunyt Charlie Watts-nak, a dobosnak is tetszett volna, aki mellesleg a jazzbe is belekóstolgatott.

Mindhiába tapsolt a közönség, ráadást már nem kaptunk, de véleményem szerint így is elégedett volt a koncerttel a nagyszámú közönség.