JazzMa

Friss Hírek

Pszichedelikus ragyogás2024. május 27.

Hírek

Kedvenc énekeseim – 5. rész: Carmen McRae (Szőke Nikoletta sorozata)

Kedvenc énekeseim sorozatom ötödik részében egy olyan művésznőről írok, aki számomra a tökéletes “közép” Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan között. Persze ezt a legjobb értelemben mondom, hiszen a két zseniális kortárs mellett ő is egy teljesen egyéni stílust képvisel, karcos hangját millió közül fel lehet ismerni - nem véletlen, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású jazzénekesnőjeként tartják számon. Természetesen rám is nagy hatással volt, mai napig vannak olyan dalok, amelyeket tőle szeretek a legjobban. Akkor most már elárulom, hogy kiről fogok írni, kedves JazzMa.hu Olvasók! Mai írásom főszereplője nem más, mint Carmen Mercedes McRae - persze az érzelmek ezúttal sem maradnak ki.

carmenmcrae.jpg

Amellett, hogy fantasztikus énekesnő volt, kiválóan zongorázott is, sőt, valójában zongorázni kezdett korábban, nyolc évesen. Felvételeit faltam, viszont az életét nem ismertem részletesen, úgyhogy ennek a cikknek a megírása előtt utánanéztem interneten, honnan is indult Carmen McRae.

New York-ban született 1920-ban jamaikai bevándorló szülők gyermekeként - egész biztosan innen jön egyik ismertetőjegye, a rendkívüli “késleltetett” time-ja és frazeálása. A hallgató nála sosem érzi azt, hogy “siet”, mindig olyan érzésem van őt hallgatva, hogy hátradőlhetek kényelmesen és lazíthatok, mert nyugalom vesz körbe. Szülei jóvoltából a házukban egész nap Louis Armstrong és Duke Ellington szólt, így a jazz iránti szeretete hamar kialakult. 19 éves, amikor találkozik Teddy Wilson-nal, aki Billie Holiday zongoristája volt akkor már évek óta. Az ő közbenjárásának köszönhetően Billie lemezre énekli Carmen McRae egyik korai szerzeményét, a „Dream of Life” című dalt. McRae-re nagy hatással volt Billie Holiday, őt tekinti elsődleges példaképének.

https://www.youtube.com/watch?v=KEJlcblIx2c

Nagyon meglepődtem az életét kutatva, hogy igazából az 50-es években indult be a karrierje: a DownBeat magazinban 1954-ben a “Legjobb új női énekesnő” kategóriában jelölték, holott ekkor már 34 éves volt. Karrierje elején leginkább zongorázott, többek között Benny Carter és Count Basie Big Band-jében is. 1948-1952-ig Chicago-ban élt, ahol szintén zongoristaként kereste a kenyerét, klubokban játszott. Meghatározó korszak volt ez az életében, saját bevallása szerint Chicago adott neki mindent, amitől azzá válhatott, akivé mi is ismerjük ma. Az ottani időszakot és tapasztalatokat tartotta a legnagyobb iskolának, aminek köszönhetően kialakult saját stílusa.

New York-ba visszatérve 1952-ben a Stardust kiadóval megkötötte azt a lemezszerződést, amely beindította énekesi pályáját is. Onnantól kezdve nem volt megállás: 2008-ig 66 lemezt adott ki a saját neve alatt. Karrierje vége felé tribute albumokat készített, többek között Sarah Vaughan és Thelonious Monk munkássága előtt tisztelegve. Ez utóbbi, 1990-ben készített album a kedvencem tőle: „Carmen Sings Monk”. Azzal indítottam a cikket, hogy ő a tökéletes “közép” számomra Ella és Sarah között. De mit értek ez alatt? Ella legfőbb jellemzői a simogató báj, amivel megtölti még a legdögösebb dalokat is, és a mindig jelenlévő határozott, de finom swingelés. Sarah ezzel szemben nekem a nyers erő, szenvedély, folyamatos (jó értelemben vett) túláradó lüktetéssel. Carmen hangja nem éterien bájos, de nem is zabolátlan tűz, egyedien karcos, frazeálása nyugalmat árasztó, mégis dögös. Gyakran változtat dallamot, mégis mértéktartó. Külön kiemelném, hogy a szöveg nála központi fontosságú, nagyon gyakran visz bele humort is.

https://www.youtube.com/watch?v=f_bb_sinwcQ

Említettem, hogy vannak olyan dalok, melyeket mindig tőle hallgatok. Ilyen például az “A Song for You”, mely az első japán kiadású lemezemnek a címadó dala lett (Ezt én is lemezre vettem, alább a borító!),

niki-cd-borito.jpg

valamint az “In Walked Bud”. Ezeknél különösen érezhető a szöveg-központúság. Az “A Song for You”-nál annyira magam előtt látom, amit énekel: Hogy az életét tízezrek előtt énekelte végig, követett el hibákat és csinált jó dolgokat is, de most annak az egy embernek énekel, aki ott ül előtte és fogja a kezét. Az “In Walked Bud”-ban pedig - amelyben a címben szereplő Bud nem más, mint uid Powell - szinte megelevenedik előttem, ahogy belép a klubba és lebontja a házat a zongorához ülve.

https://www.youtube.com/watch?v=KfS_nGSHaa8

Sajnálom, hogy nem láthattam élőben. 1994-ben hunyt el agyvérzésben, ekkor én 11 éves voltam, még a láthatáron sem volt a jazz az életemben. Így a hiányosságot rengeteg koncertfelvétellel próbáltam enyhíteni, és nagyon örülök, hogy sokat lehet ezek közül találni az interneten. Köszönöm az inspirációt egyik legnagyobb példaképemnek, Carmen McRae-nek.

az-oreg-carmen-mccrea.jpg

hangfoglalo.jpg

nka-logo.jpg


Vissza a hírekhez