Di Meola, Al: Elysium 2015. szeptember 27., Horváth László
Al Di Meola – Elysium (inakustic)
A 2011-es „Pursiut of Radical Rhapsody” és a kis kitérővel elkészített, 2013-as „All Your Life – A Tribute to The Beatles” után a jazzgitár szerelmeseinek nagy örömére, idén nyáron új lemezzel jelentkezett az amerikai gitárvirtuóz, Al Di Meola. Az „Elysium” anyaga hangzásvilágában egyre inkább elkanyarodik a karrierjének kezdetén, az 1970-es évek jazz zenéjében meghatározóvá vált Return to Forever jazz-rock és fúziós irányzattól. Folyamatosan érzékelhetően nyit az akusztikus hangzás, a világzene, a latin jazz és a flamenco felé. Bár ez egy hosszú folyamat, mégis érezhető az átalakulás az elmúlt 40 évben, és azt hiszem, egy ilyen változási (fejlődési?) folyamatban, ideális esetben mindig a legfrissebb anyag a mérvadó. Így van ez most is, legalábbis számomra: az „Elysium” című album tetőzi és összefogja az eddigi évek ilyen irányba tett megmozdulásait. Egészen addig, amíg nem jön egy új album, ami vagy még tovább fejleszti ezt, vagy esetleg megint új irányba kezd el evezni (Di Meola nyughatatlan személyiségéből kiindulva ez sem lenne meglepetés). De ne szaladjunk ennyire előre…
Az „Elysium” saját megfogalmazásában egy hely a boldogságra, amit bevallása szerint megtalálni vélt, és ezt a boldogságot kívánja közvetíteni zenéjén keresztül is. Érdekes módon ez nem csupán abban nyilvánul meg, hogy letisztult, nyugodt és békés harmóniák vannak, csodálatos gitárszólókkal. Bevallom őszintén, amikor csak a nyilatkozatot olvastam, anélkül, hogy hallottam volna elejétől a végéig az albumot, ilyesmire számítottam. De az ő életében sem statikus állapot a boldogság, ugyanúgy tele van feszültséggel, szenvedéllyel és tűzzel, mint kiegyensúlyozottsággal és nyugalommal. Ez pedig mind-mind nagyon jól érezhető és kivehető a zenéjéből. Hangulatban, felépítésben, dinamikában gyökeresen eltér egymástól a nyitószám, az „Adour” és az „Amanjena”, vagy a „Babylon”, de mindegyik a maga nemében mestermunka. Letisztult, őszinte és sallangmentes (mint ahogy a póló nélküli kép a borítón is utal erre). Bár kalandozik a műfajok között, alapvetően nagyon egyenes és egységes vonala van, és minden szerzeményen átüt a saját erős személyisége.
Néhány egyéb megjegyzést (ha úgy tetszik, „kritikát”) is hozzáfűznék, döntse el mindenki saját szájíze szerint, hogy neki ez tetszik-e vagy sem.
Az album egyik érdekessége, hogy bár több különböző zenész szólaltat meg több különböző hangszert, basszus egyáltalán nem hallható, a bő egyórás lemez egyetlen másodpercében sem. Ez valahol a szépségét is adja, de azt is el tudom képzelni, hogy valakinek hiányzik. A zenészek jól hozzák a rájuk kiosztott feladatot – külön kiemelném Kaszás Pétert, aki évek óta rendszeresen zenél és turnézik Al Di Meola dobosaként. De ugyanakkor az is érezhető, hogy ez az album nem róluk, nem a többi zenészről szól. Bár Meola nagyon szép kíséreteket szerzett saját gitárjátékához, ezt az albumot akár egy szólógitárral is el tudnám képzelni, szerintem nem minden esetben veszítene sokat a zenei értékéből. Ez az album – számomra – tipikusan az a műfaj, amikor egy zseniális gitáros ereje teljében, kreativitása (egyik) tetőpontján kívánja bemutatni és átadni hallgatóinak a gondolatait, érzéseit, boldogságát. Ő ezt rendkívül technikásan, szenvedélyesen és változatosan teszi, kidolgozott, és szerintem a korábbiaknál sokkal érettebb kompozíciókkal, ugyanakkor ez a sok közölnivaló nem engedi meg magának, hogy a „háttérzenekar” nagyobb szerephez jusson. Ebből fakad számomra az album, és általában Al Di Meola zenéjének kvintesszenciája és egyben kettőssége: aki odafigyel rá, az fantasztikus zenei élményt kap ettől az albumtól (is), aki nem figyel oda rá, annak is kellemes lehet a dallamvilág, a hangulat, viszont neki 14 számon keresztül nem lesz elég változatosság a zenében – pont a kíséret miatt. A nüánsznyi dolgokban, az apró részletekben, elsősorban a gitárjáték részleteiben rejlik a zene szépsége, és ezt bizony az embernek magának kell megtalálnia, mert a jazz műfaja nem mindig hozza azt elé ezüst tálcán.
Ezért aztán arra buzdítok minden lelkes hallgatót, ne tegye félre az első alkalom után a lemezt, rágja át magát rajta még néhány alkalommal, gyanítom századszorra is fog új dolgokat, új szépségeket felfedezni benne. Nekem is két nap kellett, és több végighallgatás, hogy úgy érezzem, tudok róla véleményt formálni. Még a cikk írása közben is folyamatosan szól a lemez, és mindig újabb és újabb dolgok jutnak eszembe.
Érdekes volt így írni az albumról, hogy augusztus végén nekem volt szerencsém tudósítani a budapesti lemezbemutató koncertről a JazzMa.hu oldalra. Én továbbra is az élő jazzt preferálom, Al Di Meola koncertjein különösen jól érződik a szenvedély, ahogyan hozzányúl a gitárjaihoz. Ott egyetlen benyomás alapján, itt többszöri hallgatás után alkottam véleményt, de mindkét alkalommal nagyon jó élmény volt, és nagy benyomást tett rám a lemez és a koncert egyaránt.
A két kedvenc számom talán az „Adour”, és a címadó dal, de nehéz választani, még nehezebb megfogalmazni, hogy miért pont ezek. Így aztán nem is teszem…
