McLorin Salvant, Cécile: - With Every Breath I Take 2026. augusztus 17., Kovács Linda
Cécile McLorin Salvant - With Every Breath I Take (Nonesuch Records)
Július végén jelent meg Cécile McLorin Salvant kilencedik, "With Every Breath I Take " című stúdióalbuma a Jules Buckley által vezényelt Metropole Orkest közreműködésével, mely a kortárs vokális jazz és a nagyzenekari hangzás találkozására épít. Az album nem csupán ismert standardek nagyzenekari átirata, hanem a dalformák mélyreható újragondolása Darcy James Argue zseniális hangszerelő vízióival.
A lemez tulajdonképpen a dalok egyedi karakteréből és a kompozíciós építkezésből adódóan is nagyobb ívű tételekből áll fel. Lenyűgöző, hogy a számokban még abban az esetben is jelen vannak a mély dramaturgiai ívek és belső feszültségek, amikor maga a nagyzenekari hangszerelés ezt éppen nem támasztja alá közvetlenül, hanem visszafogott marad.
Salvant művészetében a tartalom, a narratíva és a dalszöveg mondanivalója központi szerepet játszik: az egész előadásmódját és zenei formálását a történetmesélésre építi. Mivel rendkívül közel áll hozzá a kabaré és a színház világa is, ezért a lemezen több kompozíció is eredetileg fontos musical betétdal. Az egyik legismertebb ilyen típusú dal talán a Kurt Weill-Bertold Brecht Koldusoperájának "Barbara Song" c. dala. Az album legösszetettebb, legmonumentálisabb tétele, amely a weimari kabaré és a szimfonikus katarzis határán mozog. A szövegre rezonálva Argue hihetetlen kifejező és egyben játékos módon használja a zenekart - páratlan látásmód. Szintén ebben a dalban Salvant lehengerlő kifejezéssel és stilisztikai manőverekkel operál úgy, hogy még az én szívemet is megnyitja a musicelek felé, pedig azt nem könnyű :)
A produkció alapvető feszültségét és akusztikai egyensúlyát a szimfonikus tónusok, valamint Salvant állandó zenei partnere, Sullivan Fortner közötti mély párbeszèd adja. Fortner elképesztő arányérzékkel lépi át a műfaji határokat: annak ellenére, hogy ízig-vérig jazz-zongorista, tökéletesen és szervesen épül be a szimfonikus zenekari szövetbe. Olyan volumenű zenész ő, hogy akár saját formációjával, akár másokkal játszik, a billentyűs játéka annyira komplex, mintha éppen egy egész nagyzenekarra komponálna. A ritmusszekciót David Wong bőgős és Kush Abadey alkotják, akik szintén nagyszerű muzsikusai az albumnak.
A "Sophisticated Lady" külön kedvencem a lemezről.
Duke Ellington szerzeménye, ahol meg van tartva a tétel klasszikus eleganciája, miközben a zenekari ostinato modern feszültséget ad alá, de nem túlzóan. A jazzes hangvétel jelen marad és Salvant is bátran formázza a dallamot.
Stephen Sondheim klasszikusa, a "Send in the Clowns" fúvósokra épülő, Sztravinszkij neoklasszikus világát idéző, drámai átirat.
A hangszerelésre jellemző az egész albumon, hogy teljesen partneri viszonyban van az énekkel, és gyakori megoldás a kontrapunktos gondolkodásmód, amelytől nagyon élővé és mozgóvá válik a zene.
Salvant egy korábbi, saját szerzeménye, a "Left Over" is helyet kapott a lemezen. Ha az ember nem tudná, hogy ő írta, stílusában és eleganciájában simán egy klasszikus Broadway-szerzeménynek gondolhatná. Tökéletesen és szervesen simul bele az album nagy színházi/musicales repertoárjába.
Az album egyik ékköve Michel Legrand fájdalmasan gyönyörű dala, a "Les Parapluies de Cherbourg", mely az 1964-es Cherbourgi esernyők c. film egyik fő betétdala. Mivel Salvant anyai ágon francia és a húszas évei táján Franciaországban barokk éneklést is tanult, nagyon hitelesen és autentikusan szólal meg ezen a nyelven. Roppant egyszerűen és letisztultan énekli a dalt, itt inkább egy tónusban és attitűdben marad végig. A főtéma után egy bőgőszólót hallhatunk, a tétel ívét pedig egy hatásos moduláció emeli még magasabbra.
A màsik kedvencem az albumról a "Lush Life", amely Billy Strayhorn egyik legnépszerűbb szerzeménye.
Kifejezetten szokatlan felépítésű, különleges megoldás: a vonósok csak a dal legelején jelennek meg, majd átadják a teret a zongora és az ének tiszta, intim kettősének, mielőtt a legvégén újra visszatérnének a zenekari színek. Nagyon erős hatás, illetve Salvant és Fortner együttjátéka ismét bizonyítja, hogy a kettejük közti - szinte telepatikus működés - mennyire más minőségbe tudja helyezni a jazz műfaját.
Úgy gondolom, ez az album ékkő lesz Salvant pályáján, hiszen az ő zeneisége és karaktere egy kiterjesztettebb zenei szövetben szólal meg, amely egyfelől egy csodálatos játéktér, másfelől talán még nagyobb felelősség énekesi szempontból.
Szeretettel ajánlom az albumot elvadult jazzistáknak és azok közönségének, a nagyzenekari hangzást kedvelőinek, vagy akár a musicalek szerelmeseinek, akik nyitottak egy másfajta megközelítésre.
