Kikkel beszéltem? – 35. rész: George Jinda, alias Jinda Puci a „legvilághíresebb” magyar jazzkozmopolita face to face (1996. január 10.. – Magyar Rádió 20. stúdió)

Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!

Az alábbi cikk és riport a MaJazz 1996 februári számában jelent meg először!

George Jinda, alias Jinda Puci a „legvilághíresebb” magyar jazzkozmopolita

Jinda György életének eddigi 55 évében sok mindenen keresztül ment már. Az 50-es években -még itthon- a Nebuló együttes dobosa volt. Késõbb ennél „jazzesebb” megmozdulásai is akadtak, például a legnagyobb hazai bõgõs, Pege Aladár együttesében játszott. 1966-ban aztán vándorbotot vett kezébe. Nyugat-európai kisérletezései után több, mint negyedszázada New York-ban telepedett le. Kivételes nyelvérzékét, tárgyalóképességét és tehetség felfedezõ és felkarolói vénáját kamatoztatva végül létrehozta a Special EFX együttest, amely az un.”contemporary jazz” listák állandó vezetõje. (A maestro tájékoztatása alapján azt is megtudtam, hogy mind a Radio and Records, mind a Gavin Report „contemporary list”-jét egyaránt az új Special EFX CD, a „Body Language” vezeti!

https://www.youtube.com/watch?v=8UA6urGTJAE&list=OLAK5uy_lyCXpa-qPTqvs6L13yJKA9Nbq2AYaviUM )

New York-i évei kezdetén megkísérelte felkarolni Latzin Norbertet és Ráduly Mihályt, ma már tudjuk, nem jött össze. Latzin öngyilkos lett, Ráduly Misi a 60-as évek végének, a 70-es elejének legendás szaxofonosa (Pege Quartet, Syrius, Rákfogó) visszavonult a zenéléstõl. A 80-as évek elején megpróbálta Pegét is menedzselni Amerikában, nem jött össze! Viszont összejött minden Szakcsival. Elõbb csak kompozíciókat rendelt a Special EFX lemezekre, majd lassan 10 éve már játszik-játszott is a felvételeken Béla. Elintézte neki az exkluzív szerzõdést a GRP-nál, amely négy lemez után tavaly szûnt meg. Sõt, Jinda szólóegyüttesével, a World News-zal amerikai turnékon is részt vesz. Talán ennek is köszönhetõen Szakcsi a tizenkilencedik legismertebb magyar ember a világban (elsõ Gábor Zsazsa, második Bartók Béla, harmadik Puskás Öcsi!).

MaJazz: Idén lesz három évtizede, hogy elmentél tõlünk. Ráadásul, ha jól tudom, pont a jubileumi idõszakban, az idén tavasszal jelenik meg következõ szólóalbumod.

George Jinda: De az már nem a JVC-nél jelenik meg, mint az elõzõ kettõ, hanem a Shanacie-nál. Õk gondolom kevésbé ismertek itthon, hisz világzenére, folkra és reggae-re specializálták magukat. Tavaly nyitottak egy un.”contemporary jazz division”-t, ami tulajdonképpen nem igazán jazz, de az én zeném pont oda illik. Ezen is rajta lesz a Béla (Szakcsi!), pár számban zongoraszólózik és természetesen írt rá zenét is.

MJ: Decemberben látott napvilágot a tizenharmadik Special EFX CD. Mondanál errõl egy pár szót?

GJ: Nagyon dühös vagyok a JVC-re, mert minden veszekedésem ellenére továbbra is nagyon rosszul terjesztik a lemezeinket. Magyarországon például december 13-a körül jött ki a CD, az már késõi dátum a karácsonyi vásárhoz.

MJ: Hazajöveteledet kihasználva Szakcsi kitalált valami egészen különleges dolgot.

GJ: Nézd, mi telefonon állandóan tartjuk a kapcsolatot, azonkívül a Béla októberben kinn volt a szólólemezemre rájátszani, tehát nem ért váratlanul. Kicsit kérettem ugyan magam, mert magyar népdalt utoljára az általános iskolában énekeltem. Hogy játszottam-e ilyen zenét, arra nem is emlékszem. De mikor hazajöttem kész tények elé lettem állítva. Másnap már a Bélával és a Gyuszival (Babos!) kellett mennem egy TV-showba egy vidéki városba, aminek már el is felejtettem a nevét. (Dunaújváros!)  Aztán Te is meghívtál bennünket a Magyar Rádió Márványtermébe. (Nem azért, mintha lenne valami jelentõsége, de õ hívott fel telefonon és kérdezte tõlem a maga szokásos laza modorában:”Mi van Robika? Engem sose léptetsz fel a Márványteremben?”. Hát felléptettem!)

MJ: És milyen élémény volt ez számodra?

GJ: Ennyi évi muzsikussággal a hátam mögött ez már nem nagy élmény. De kétségtelen, hogy jól éreztem magam. Jobban sikerült, mint amit várni lehetett az egészbõl. Vidéken is és itt Pesten is, miket beszélek, Te ott voltál, szó szerint „kajálta” a közönség ezt a zenét, vastapsok voltak. Mondta is a Béla: ”Ezt nagyon szeretik a magyar gádzsók. Ha-ha-ha!”. Ez olyan ECM-es hangzás, persze „Hungarian ECM”, hisz a Béla feldolgozott magyar népdalokat jazzes feelinggel. Szakcsi és Babos két nagyon jóképességû muzsikus, sokkal többet érdemelnének, mint amire jutottak. Ez nem egy eredmény nekik, hogy Magyarországon vidéki kultúrházakban, meg TV-kben lépjenek fel. Ezért is segítettem mindkettõjüknek.

MJ: Most konkrétan Babos „Blue Victory”-jára gondolsz?

GJ: Igen. De már le van kötve a Gyuszinak a második lemeze is, amin természetesen leszek én és a Béla, de az amerikai sztárokat is én szerzem, közvetítem majd.

MJ: Elárulnál egy-két nevet közülük?

GJ: Mi az hogy! Az összeset! A Gerald Veasley lesz a basszusgitáros, a Dennis Chambers a dobos. A szaxofonosok közül szóba jöhet Bob Mintzer, Michael Brecker, és Joe Lovano. Õk természetesen csak pár számban.

MJ: Sham (ez George Jinda zenészkörökben használt „nickname”-je! - a szerk.), ha ennek a névsornak a fele bejön, az már egy „jazz világválogatott”! De a Joe Lovano például nem szokott jazz-rockot játszani.

GJ: Az az egy-két szám, amiben õ fúj majd jazzeseb lesz. De a tervek szerint a többi ilyen jazz hip hop-féle dolog lesz. Ha hallottad a Pat Metheny legutóbbi lemezét az is ilyen hip hop alapú. Ha a Pat nem szégyelli, mi miért ne csinálhatnánk egy ilyen lemezt? Azért kell amerikai dobos ehhez, mert a magyarok zakatolnak, náluk a nagydob így szól:”bim-bumm-bumm-bumm!”, 4/4-et üt a „bassdrum”. A magyarok masíroznak, mint a németek. Vagy jobb esetben úgyis mondhatom, a magyar egy csárdásnép. Azt imádják, tehát az amerikai fekete „influence”-et nehezen és fõleg kevesen tudják errefelé befogadni. Borzalmas ízlés van Magyarországon. Remélem ezt benne hagyod...

MJ: Nézd Sham, én nem vagyok újságíró, így szó szerint leírom, amit mondasz. Viszont mondd el, hogy komponáltok, hisz a lemezekre mindig az van kiírva szerzõként Szakcsi-Jinda.

GJ: Hát ha én hazajövök, vagy a Béla kijön, akkor mutatok neki „loop”-okat, „groove”-okat. Meghallgatja, leül a zongorához és nagyon jó melódiákat ír rá. Isten áldotta tehetsége van!

MJ: Beszéljünk egy kicsit a hazai jazzéletrõl is, mert gondolom arról is megvan a véleményed.

GJ: December közepén voltam egy koncerten a Márványteremben, azt is Te rendezted!

MJ: Sham, most már túl vagyunk a Te koncerteden, mit akarsz még nálam elérni?

GJ: Csak azt akartam mondani, meglepõen jó hangulatú kis koncert volt. Nem jut eszembe az együttes neve, kisegítenél?

MJ: In Line!

GJ: Yes, In Line! A dobosukat, a Solti Jancsit legutóbb 10 éve láttam. Azóta kb. kétezer százalékot fejlõdött. A gitáros nagyon tetszett (Tóth Gyula!), erõs John Scofield behatással. Ez a másik rossz Magyarországon. A zenészek meghallgatják a legújabb CD-t, s hangról hangra leírják a szólót. Amikor 20 éves vagy, még kopírozhatsz, de felnõtt emberként már meg kellene találni a saját hangot. Itthon mindenki kikeresi magának a példaképet és hangról hangra azt játssza. Itt van például a Vukán Gyuri, akit még gyermekkorából szeretek, nagyon jól játszik, de még a manírjai is azonosak a Keith Jarrett-tel. Aztán vannak olyanok is, akik a dicsõség elmúltával is azt hangoztatják, hogy õk világhírûek, de neked bátran elmondom, csak Magyarországon világhírûek.

MJ: Mondj légy szíves bátran egy-két nevet, hogy ne csak ködösítés legyen!

GJ: (Becsületére legyen mondva, egyet mondott, itthon az egyik legnagyobb! De miután a Szakcsinak is elmondta, a Béla megrémült és felhívott, õ kér arra, hogy ne írjam meg, mert ugyan az az ember az elmúlt 10-15 évben sok jót nem mondott róla, de belehalna, ha leírnám azt szóról szóra, amit a Sham nyilatkozott nekem! - a szerk.)

Annak az embernek megpróbáltam segíteni, a híres jazzkritikus, a Lee Jeske a tanúm rá. Amerikában az összes jazz-zel foglalkozó lemeztársasághoz elmentem, beszéltem az érdekében, ott hagytam a kazettát. Volt olyan, hogy a helyszínen végighallgatták velünk együtt. Csak a legjobb véleményt idézem:”Nagyon sok fölösleges hangot játszik.”. Egyszerûen nem lehetett segíteni rajta. Amerikának nem kellett! Meg kellene ezt értenie! Viszont a Szakcsinak sikerült segítenem, s azóta az az ember gyûlöli a Bélát! Ennek ellenére segíteni fogok ezután is mindenkinek, aki tehetsége alapján azt megérdemli. Itt van például a Béla unokaöccse, az Oláh Kálmán, nagyon tehetséges fiú. De hát márcsak a korkülönbség okán is úgy illene, hogy õ keressen meg engem. Remélem olvasni fogja ezt az újságot, s megkeres. Benne nagyon nagy fantáziát látok! Amerikában el tudnám õt helyezni, tudnék neki munkát szerezni. Sõt, én is tudnám használni õt, mert producerként is szoktam dolgozni és ilyen lemezfelvételekre be tudnám tenni, ami jó pénzt jelentene neki. És a Szakcsi kisebbik fia, a Robika. Zseniális az a gyerek, fantasztikus ritmusa van, káprázátos billentése, sodró erejû a játéka, de évek óta mondom neki, fogyjon le, mert így nem színpadképes Amerikában.

MJ: Befejezésül még térjünk vissza ahhoz, amivel kezdtük ezt a beszélgetést, a Special EFX új CD-jéhez. Megmondom neked õszintén, ez annyira populáris, hogy nekem már tánczene!

GJ: Nagyon sajnálom, hogy ez a véleményed róla. De nemcsak ez keserít el, hanem az is, hogy szülõhazámban olyan kevés lemezemet adják el, hogy az szégyen. Nem biztos, hogy rám nézve. Csehországban és Lengyelországban, hogy a keleti országoknál maradjunk, tízszer annyit adnak el, pedig ott sem haladja túl az ezres határt az eladási kvótám! Én bezzeg nem vagyok világhírû Magyarországon.