Jarrett, Keith: Last Dance 2014. június 03., Gáspár Károly
Keith Jarrett-Charlie Haden - Last Dance (ECM – Hangvető)
"Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége...?"
Éjszaka. Már fél egy múlt. Pozitív energiákkal feltöltődve -egy jól sikerült koncert után- tértem haza. Tudtam, hogy vár rám valami Csoda. Ott van az asztalomon. "Last Dance"; két géniusz ajándéka nekünk és az Örökkévalóságnak. Végre odakerülök lejátszóm közelébe. Mehet! Jól ismert jazz standard csendül fel. A "My Old Flame". Keith Jarrett zongorázik és Charlie Haden bőgőzik. De ez túl egyszerű meghatározása annak, amit csinálnak. Óriási hangszeres tudásukon túl, birtokában vannak valami olyan misztikus és szent titoknak, mely nagyon keveseknek adatik meg. Csak a Kiválasztottaknak! Minden hanggal, akkorddal ízelítőt adnak számunkra a földöntúli, tökéletes és önzetlen Szeretet világából. Nagy ajándékot kaptak Istentől vagy a Sorstól (kinek, hogy tetszik). Azt a képességet, hogy a muzsika által megnyissák szívünk-lelkünk, és vágyjunk a szépre. Ne foglalkozzunk felületes, talmi csillogású dolgokkal, csak az igaz értékekkel. Szelíden vezetnek, terelgetnek bennünket hosszú évtizedek óta a tiszta és helyes ösvényre, a fényes, de hazug sugárutak helyett. Nem a pénz, a gazdagság motiválta Őket sosem. Lényükből fakadóan meg akarták és akarják osztani minél több emberrel az Igazságot. Csak ez vezérli minden cselekedetüket. Friss levegőt "osztanak" mindenfelé, amerre csak járnak és muzsikálnak.
Jarrett és Haden első közös korszaka a hatvanas évek második felére datálódik. A zongorista ekkor alapította meg -azóta legendássá vált- első igazán nagy visszhangot kiváltó trióját, majd quartettjét. Mindkét formációban Charlie Haden bőgőzött. Rajta kívül Paul Motian dobolt, illetve a négyes felállásban Dewey Redman szaxofonos csatlakozott Hozzájuk. Olyan mérföldkőnek számító albumokat készítettek, mint például a "Life Between the Exit Signs" (Keith Jarrett Trio, 1968) vagy a "Survivor's Suite" (Keith Jarrett Quartet, 1976). Jarrett számára a Haden-nel és Redman-nel közös munka, áldás és átok volt egyszerre. Egy nemrégiben készült interjúban mondta el, hogy turnéik során rendszeresen keresnie kellett "elveszett báránykáit", mivel Haden abban az időben drogozott, Redman pedig keményen alkoholizált. Így Jarrett igen sok alkalommal basszistáját egy kórházban, fúvósát pedig kocsmák mélyén "szedte össze". Ez az "átok" része a dolognak. Az áldás maga a zene, amit együtt létrehoztak. Nem csak stílusukban és világlátásukban voltak közös platformon. Mindannyiukban hatalmas lélek lakozott-lakozik, és ezt sosem szégyellték színpadra vinni; megteremtve ezzel a jazz azon szegmensét, mely fuzionálja a mainstream jazz "nyersességét" a barokk és romantikus muzsika legjobb pillanataival. (Ezen a ponton illik megemlítenem Bill Evans zongoristát, aki szintén ezen munkálkodott, nagyon sikeresen!) Aztán hosszú szünet következett Jarrett és Haden kapcsolatában, de kódolva volt, hogy ennek a két embernek még találkoznia kell. Szerencsére így lett!
A 2010-ben megjelent első duó albumuk után ("Jasmine"), itt a folytatás Jarrett-től és Haden-től, a "Last Dance". Ahogyan az előző lemezen tették, most is kedvenc standard-jeikből válogattak a felvételre -ahogy mondani szokás- egy csokorra valót. Igen ám, de ilyen virágokkal nem találkozhattunk eddig. A művészek már a "Jasmine" esetében és most a "Last Dance" rögzítésekor is új értelmet adtak a duó műfajának. Sikerült olyan hangulatot teremteniük, melyre előtte nem volt példa. A melankólia, szentimentalizmus és letisztultság ugyan úgy jellemző a lemezre, mint a derű és a nagy-nagy erő. Eme ellentmondásos helyzet áthidalása -véleményem szerint- Nekik sikerült eddig a legjobban, legalábbis a páros felállású anyagok területén.
Szomorúan kell konstatálnom, hogy valószínűleg nem lesz trilógia a sorozatból, mert sajnos rossz híreket hallani mostanság Charlie Haden egészségi állapota felől. A "Last Dance"-t is négy éve vették fel és tudomásom szerint azóta nem adott koncertet, lemezt sem készített. Nem kívánom, de ha netán ez az album lesz Haden utolsó felvétele, akkor karrierje méltó lezárásaként beszélhetünk az anyagról. Tiszta szívemből kívánok jobbulást Neki, a jazz egyik legnagyobb alakjának, és "goodbye" helyett azt mondom: "see you soon, and God bless, Charlie!"
"A Csoda kilenc stációja"
Ahogy a bevezetőben már említettem, a "My Old Flame"-mel (Arthur Johnston) kezdődik a "jazzdualizmus kora". Jarrett -jószokásához híven- gyönyörűen és senkihez sem hasonlíthatóan "fogalmazza meg" a témát. A melódia "üres" helyeit olyan figurákkal tölti ki, hogy már azok felérnek egy igen komoly szóló értékével. Pillanatok alatt "elkapja" a hallgatót a két muzsikus által teremtett atmoszféra. A gyönyörű dallamot felhasználva simogatnak minket. Vagy inkább egy kellemes masszírozáshoz hasonlítanám, amikor egy-egy erősebb nyomás annyira jól tud esni. Hiszen olyan elemi erővel játszanak, mégis könnyedén, hogy -füleinkbe jutva- ez a zene jobban ellazít -ugyanakkor felkavar-, mint egy svédmasszázs. (Fogalmam sincs milyen a svédmasszázs, de, hogy Keith és Charlie bácsi zsenik, az tuti.)
Ha lenne egy hajóm, nagyon szívesen meghívnám a két művészt -családjukkal együtt, mer' "dzsentlimen" vagyok- egy mediterrán útra. Ott nem tudnának elmenekülni előlem, és éjjel-nappal kérdezgethetném Őket zenéről, pályájukról, úgy egyáltalán az életről. Mivel nem sok esélyt látok rá, hogy lesz valaha egy yacht-om, így inkább Kurt Weill kompozícióját, a "My Ship"-et ajánlom figyelmükbe, "kettes track" gyanánt. Jarrett a Gary Peacock (bőgő), Jack DeJohnette (dob) féle trióval jó párszor előadta már a dalt, általában "enyhén" latinos lüktetésben. Most -ahogy az egész lemezre jellemző- "sima" balladában élvezhetjük. Persze ez az Ő esetükben annak szinonimája, hogy a lehető legnagyobb mélységű és értékű interpretációja hangzik el a Weill darabnak.
Minden idők egyik leghíresebb jazz standard-je, a "Round Midnight" a harmadik Csoda a sorban. Thelonious Monk (talán) főműve, igazán avatott kezekbe került. Jarrett az elején nem zongorázza el a témát, inkább egyből elkezd a jól ismert a harmóniasorra improvizálni. Ebben a számban lehet hallani először úgy igazán a Mestertől - így hívom Jarrett-et; szerintem kiérdemelte- a Rá annyira jellemző "éneklés-nyögés" kombóját. Nem "klasszikus" swingben játszák, de amolyan "double time" érzet lengi át. Azt gondolom, Monk is elismerően csettintene. Sőt, biztos vagyok benne!
Egy másik jazztörténeti jelentőségű pianista, Bud Powell kompozíciója a következő szám. A címe: "Dance of the Infidels". Jó értelemben véve kilóg a sorból, mert nem ballada, hanem vérbeli "be-bop" mű. A technikailag igen nehéz témát -természetesen- Jarrett könnyedén pörgeti ki ujjai közül. Dob nélkül is olyan swingelést produkálnak a régi barátok, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha definiálni kellene a jazz zenét -én magam- szavak helyett lejátszanám ezt a dalt.
Általában énekesek repertoárjában szerepel Richard Rodgers "It Might As Well Be Spring"-je. Ez sokunk kedvét el is vette már ettől a standard-től... Na de most meg fog jönni a gusztusunk rá, mert olyan feldolgozást kaptunk Jarrett-éktől amelyre nem lehet panaszunk. A szép, de meglehetősen hosszú, már-már vontatott melódiát a Mester mély átéléssel formálja meg úgy, hogy egyetlen másodpercig sem unalmas. Nagyon gyakori "yeah"-zésre felkészülni, legalábbis én ezt tettem.
Egyik személyes kedvencem Matt Dennis dala az "Everything Happens to Me". Így lehet ezzel Jarrett is, hiszen számtalan alkalommal muzsikálta el a nagyérdeműnek triójával karöltve. Mégis minden alkalommal más oldalról közelíti meg és mutatja meg ezer arcát a keserédes darabnak. Haden-nel ezúttal egy "cool", swinges "opust" varázsolnak elénk.
A "Jasmine"-en is elhangzott "Where Can I Go Without You" (Victor Young) a hetedik "gyönyörforrás". A legalábbis számomra kevésbé ismert szerzemény ismét teljes pompájában ragyog szemünk, azaz fülünk előtt. (Jó kis képzavar...) Hát, ha az első verzión már "sírtunk", akkor most azt ajánlom, ne csak egy csomag papírzsebkendő legyen a közelünkben...
John Coltrane tette anno "jazz slágerré" Cole Porter munkáját, az "Every Time We Say Goodbye"-t. Ha Ő nem teszi ezt a hatvanas években, 2014-ben biztos, hogy megtörténne a Jarrett-Haden duó által.
Szintén "take 2" darab (mivel rajta van a "Jasmine"-en is) a "Goodbye" (Gordon Jenkins). Méltó befejezése a kivételes lemeznek ez a depresszív, "sötét kék" kompozíció. Tudva Haden betegségéről, még fájdalmasabb érzetet kelt, de ugyanakkor az előadás annyira egekbe emelt színvonalon zajlik, hogy az ember könnyes szemmel, de mégis mosolyogva "veszi magához ezt a jazzvitamint". Minden napra kérek 1000 mg-ot ebből!
"Haden-ről"
Külön bekezdést kell, muszáj szánnom Charlie Haden játékáról! Mivel alapvetően ballada lemezről van szó, így "csak" bepengeti a basszusokat és nem valami nagy "négy" hozásával rukkol elő. De ahogy Ő egyetlen hangot megszólaltat abban több van, mint mások legvirtuózabb szólóiban. Nála egyformán fontos a legkisebb, nüansznyi rész is, és szívvel-lélekkel "teszi oda" az alapot.
Szólói pedig- tudom közhely, de igaz- költeménybe illenek. Egyetlen basszistától sem hallottam - és attól tartok nem is fogok- ilyen dallamos, filozófiai mélységű és teljesen egyedi "improkat", mint Charlie Haden-től!
A mainstream-en keresztül a free jazz-ig (talán a jazz-rock-ot kivéve) mindenhol letette névjegyét. Maradandóan és értékállóan, mindörökké!
"Fény vetül Rájuk fentről"
Valóban; Keith Jarrett és Charlie Haden azon különleges emberek közé tartoznak, akik születésük pillanatában kiválasztódtak a legfelsőbb hatalom által a Szépség, Jóság és Igazság terjesztésére a zene által. Nem szeretem ezt a klisés mondatot, de most engedjék meg a kedves Olvasók, hogy mégis "elsüssem": kötelező darab a "Last Dance", mert két zseni lehető legtisztább muzsikája áramlik teljes sebességgel felénk.
Köszönjük ECM; danke, Herr Eicher (az ECM tulajdonosa); és hála Keith Jarrett-nek és Charlie Haden-nek minden pillanatért!
Keith Jarrett - Charlie Haden: Last Dance (ECM 2014)
1. My Old Flame
2. My Ship
3. 'Round Midnight
4. Dance of the Infidels
5. It Might As Well Be Spring
6. Everything Happens to Me
7. Where Can I Go Without You
8. Every Time We Say Goodbye
9. Goodbye
Keith Jarrett - zongora
Charlie Haden - bőgő
