Provincia – A Debreceni Jazz Együttes dobosa, Mátyás Ferenc
Mátyás Ferit is úgy három évtizede ismerem személyesen. Csendes, nem tolakodó, szerény ember. Túl sokszor, túl sokan nem nagyon kérdezhették pályafutásáról, mert látszott rajta, hálás a megkeresésért és az interjú közben szinte „megnyílt”.
MR: Ferikém, tulajdonképpen mikor kezdtél el zenélni, hogyan kerültél egyáltalán kapcsolatba a zenével?
MF: 1955-ben 16 éves koromban kerültem ide Debrecenbe. Egy gépipari technikum, ahova korábban jártam Kisvárdán, megszűnt, így ide helyeztek át. Amikor először láttam-hallottam játszani az iskolai zenekart, ami egy nagyon ügyes kis zenekar volt, benne egy nagyon jó dobossal, onnantól kezdve engem nem lehetett a zenétől elrángatni. Maga a hangszer is, meg a zene is. Akkor „nyíltam rá” tulajdonképpen a zenére. És akkor egy hónappal később már leültettek engem ebbe a zenekarba, mert látták rajtam, hogy nagyon érdekel. Mondták, hogy próbáld meg. És úgy ahogy sikerült is. Onnantól kezdve el-elhívtak a próbákra is, és kérlek szépen, egy év múlva már én voltam a gépipari technikum zenekarának a dobosa.
MR: Ezt úgy mondják szakszóval, autodidakta…
MF: Akkor még az voltam, de később már volt tanárom. De a zenekarba úgy kerültem be, hogy ellesegettem a dolgokat. Nagyon jó zenéket játszottak. Akkoriban tánczene címszó alatt tulajdonképpen jazzt játszott mindenki. Hallgattam a rádióban többek között a „Music USA”-t, ahonnan olyan szinten jött le hozzám a zene, ami nagyon meghatározó volt a későbbi pályafutásomra. Hallgattam például Gerry Mulligan-t, és akkor határoztam el, hogy a jazznek az életem részévé kell válnia. Aztán egyszer csak megéreztem, hogy be kell iratkoznom valahova, mert az hogy csak ütögetem a dobot, nem biztos, hogy elég lesz. Kiss Ernővel is akkor már egy éven belül megismerkedtem. Be is ültem hozzá két számba dobolni. Engedte, hogy szólózzak, de azt nem tudom így megállapítani több mint 50 évre visszamenőleg, hogy az jól sikerült-e. Azt észrevettem, hogy Ernőnek tetszik valami bennem, vagy mondjuk inkább úgy, lát fantáziát bennem.
MR: Akkor hány éves voltál?
MF: Úgy 17. És akkor elkerültem Debrecenből Miskolcra. Ott volt egy kerthelység, ahol egy kisebb méretű big band játszott. Kilencen voltak és Glenn Miller számokat játszottak. Szinte ittam a zenéjüket. Akkor beiratkoztam egy tanárhoz, aki a szakmai részeket is rendbe tette nálam. Aztán elvittek katonának, majd a leszerelés után visszakerültem Debrecenbe. Rögtön Kiss Ernővel kezdtem játszani, tánczenét persze. De azt ő úgy játszotta, hogy senki meg nem mondta volna, hogy az tánczene. Úgy alakult, hogy Ernővel többször is játszhattam, de mellette szombatonként egy szórakozóhelyen léptem fel.
Aztán 1965-ben megkérdezte tőlem, akarsz a Debreceni Jazz Együttes dobosa lenni? Az én dobosom? Azt mondtam neki, engem nagyobb megtiszteltetés nem érhet, mint hogy a zenekarának a tagja legyek. És akkor megalakultunk és abban a zenekarban játszottam, amíg Ernő élt. Sajnos, csak 1982-ig élt, a többi úgy gondolom, már tudott. Befejezésül azt még hadd mondjam el, nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy találkozhattam Kiss Ernővel. Én olyan jó embert, mint ő, soha nem ismertem. És zeneileg is kiváló muzsikus volt.
