Diana Krall – 16 magyar jazzénekesnő szemszögéből

10 napja körlevelet küldtem azoknak a magyar jazzénekesnőknek, akiknek tudom az e-mail címét (jó sokan vannak…), mi szerint is válaszoljanak az alábbi nagyon bonyolult kérdésre: „Szereti-e Ön Diana Krall-t? Ha igen, miért? Ha nem, akkor is miért?” Nos, sokan válaszra sem méltattak. Viszont tizenhat 21 és 37 év közötti „songbird” meg tudta oldani a rendkívül nehéz házi feladatot. Válaszaikat alább olvashatják ABC sorrendben. Nevük után zárójelben a következő adatok szerepelnek: hol születtek, életkoruk és jelenlegi lakóhelyük.

Bábiczki Boglárka (Kecskemét - 31 – Bécs)

Nem igazán szeretem Diana Krall-t és nem szoktam hallgatni, csak nagyon ritkán.

Feuerstein Réka (Komló – 29 – Budapest)

Majdnem egy évtizeddel ezelőtt, amikor még Komlón - egy Baranya megyei kisvárosban - éltem, egyszer egy rejtélyes belső hang azt súgta nekem, hogy a jazzéneklésben fogom idővel megtalálni önmagam. Ekkor mindössze egy bakelit lemezem volt, amin Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan énekelt… Imádtam! Nemsokára egyik jazzkedvelő ismerősöm - összesen kettő ilyen volt akkor – a kezembe nyomott vagy négy-öt CD-t, mondván, hogy ha tényleg jazzt szeretnék énekelni, akkor az első dolgom, hogy meghallgatom ezeket a lemezeket. Nem meglepő fordulat, hogy mindegyiken Diana Krall énekelt.

Diana maga a jazzéneklés; mindig elegáns, kifinomult, stílusos. Egy olyan díva, aki nem köríti koncertjeit elképesztő látványvilággal és táncos show műsorral. Leül a zongorához és játszik, de még hogy! Néha kimosolyog a hangszer mögül a többi zenész vagy a közönség felé, és kedvesen megkérdezi, hogy érzik magukat.

Egy olyan énekesnő, aki nem hajt végre „akrobatikus mutatványokat” a hangjával, és nem skálázik végig három oktávot minden dalban. Többnyire kontraalt regiszterben suttog, és mégis oly kifejező, hogy karomon megjelenik az a bizonyos libabőr. Imádom, ahogy swinget énekel! Kikerülhetetlen iskola (nem csak) kezdő énekesek számára.

Tíz stúdióalbum sokmillió eladott példánnyal, Grammy díjak, világkörüli turné… Nagy büszkeség lehet. Magyarországon az utóbbi időben mindenki azt mondja, hogy a jazzre itt nincs szükség, nem lehet eladni, nincs rá kereslet, és a lemezpiac rég halott. Nagy vigaszt nyújtana számomra, ha Diana Krall mégis megtöltené a Budapest Sportarénát november 13-án.

Harcsa Veronika (Budapest – 30 – Brüsszel)

Diana Krallt egy időben nagyon szerettem, rengeteget hallgattam, mint kezdő énekesre, nagy hatással volt rám egyedi hangszíne, a zenéjében rejlő klasszikus esztétikum. Mindig a legjobbakkal dolgozik együtt, fantasztikus hangszereléseket hallhatunk a lemezein. Ugyanakkor a korszak, amikor állandóan ő csengett a fülemben, elmúlt, ma már nem hoz olyan izgalomba, ha új lemezt jelentet meg. Ez részben annak is köszönhető, hogy nemrég karácsonyi dalokat is lemezre vett, ami Amerikában nyilván más jelentőséggel bír, mint nálunk, de számomra ez elég kommersz húzás.

Mindenesetre bőven letett már annyit az asztalra, hogy ne lehessen őt bántani, ő már azt csinál, amit akar, akkor is lesz miért tisztelni és szeretni.

Kertész Erika (Pécs – 31 – Amszterdam)

Diana Krall lassan 48 éves. Rám ez a tény már eleve sokkolóan hat. Hiszen minden képen, és CD-borítón olyan kortalannak néz ki! Legújabb, “Glad Rag Doll” című albumának népszerűsítő anyagán szexi “feketeneműben” pózol, harisnyatartóval, vörös bársonykanapén. Hát nem úgy néz ki, mint akinek 6 éves ikrei vannak... De hagyjuk a külsőségeket! A dress-up a '20-as éveket idéző stílusnak köszönhető, hiszen a lemezen a két világháború között íródott jazz standard-ek és a varieték, revük világát idéző dalok találhatók. “Ez az album teljes egészében én vagyok. Egyszerűen csak 40 évig kellett rá várni” - mondja tizedik stúdióalbumáról a szőke jazz-híresség. Azért ezen elgondolkoztam egy ideig. A tizedik lemezén tudja igazán megmutatni, ami ő maga... Eddig egyébként azt hittem, hogy ő az az énekesnő, aki nem mellesleg jól zongorázik, és 80%-ban melankólikus, jazz standard-eket tartalmazó lemezeivel érte el a világhírnevet. Én személy szerint a “Love Scenes” című lemezével ismerkedtem meg először. Nagyon tetszett. Ismeretlennek tűnt és újnak. Aztán jött a többi lemez, a címükre nem emlékszem már (persze megnéztem ám végül: “When I look in Your Eyes”,” The Look of Love), de volt rajtuk egy csomó standard. Aztán 2004-ben a “The Girl in the Other Room” - egy kis változatosság, saját számok (Tom Waits és Joni Mitchell mellett), Diana Krall és férjecskéje, Elvis Costello munkái. Aztán egy karácsonyi lemez, meg is hallgatom minden ajándékcsomagolásnál. Aztán megint egy csomó standard. Gyönyörűen, fantasztikus zenészekkel, a megszokott, kiszámítható finomsággal. Semmi rizikó. Erről az új albumról azt mondják, Diana eltér a megszokottól. Hát én nem tudom, mert majd csak október 2-án jelenik meg, de kíváncsian várom.

Megmondom őszintén, eleinte nagyon szerettem őt. Ami miatt már nem hallgatom gyakran, az az a szomorkás hangvétel, aminek nem szeretném átadni magam. Amúgy is félek a szomorú zenéktől. Persze tudom, hogy lemezein nem csak balladák, vagy lassabb tempójú dalok vannak, mégis...  Számomra van a hangjában egy olyan mértékű melankólia, amit az én lelkem már nem tud feldolgozni. A hiba az én készülékemben van.

Koncerten is voltam, édesanyámmal. Emlékszem, Diana beteg volt, és minden szám között kifújta az orrát. Ilyenkor néha viccesen megjegyezte: “oh, so sad...”. :)

Meg kell, hogy mondjam, hogy a temérdek elhasznált zsebkendőn kívül semmi más jel nem utalt arra, hogy gyengélkedik. A hölgy vér profi, imádnivaló, csinos, tehetséges (ezeket a nyilvánvaló tényeket szinte kínos “papírra” vetnem). Nem véletlenül lett világsztár.

Novemberben ismét – harmadszorra is – Budapestre látogat, hogy meglepjen bennünket a “Glad Rag Doll” anyagával. Akinek az eddigi Diana a kedvence, annak remélem nem lesz túl váratlan, aki már éhezik egy kis változatosságra, annak pedig jó meglepődést kívánok! :)

Kovács Linda (Gyöngyös – 31 – Budapest)
Diana Krall személye a jazz palettáján igen meghatározó. Már-már pop ikonoknak járó népszerűség övezi, amely ebben a műfajban nem megszokott jelenség.
Egy kis személyes kitérőn keresztül vázolnám fel, hogy - véleményem szerint - Diana Krall miként helyezhető el ezen a palettán.
Jazztanulmányaim elején előszeretettel hallgattam Krall-t. Zöldfülűként meg voltam győződve arról (internet híján még, kazettát hallgatva), hogy színes bőrű énekessel van dolgom, hiszen tónusa, játékmódja mélyen ezt sugallta számomra. Egyszerű, ízléses, kifinomult zenéje irányt mutatott a mainstream jazz világába, s hamarosan rájöttem, hogy Krall zenéje tökéletes kiindulópont azoknak, akik e műfajjal ismerkednek. Népszerűségének egyik kulcsa tehát a zene, amely könnyen fogyasztható, standard-ekre épülő, szólóarzenáltól mentes dallamos jazzmuzsika, amely ráadásul egy igen csinos hölgy interpretálásában hallható (nem mellékes, ugye?). De! Annak, aki a mai kort szeretné leképezni zenéjével, vagy csak hallgatóként erre vágyik, az hamarosan továbblép Krall vonzásából. Közel húsz éve ugyanaz a hangzásvilág jellemzi - kivéve a „The Girl in the Other Room” című lemezét, mely egy kitekintés a modernebb hangkép felé, s melyen, mint szerző is debütál, igen ígéretesen. Ezt a lemezt leszámítva Krall megmarad a szofisztikált, finom hangszerelésekbe ágyazott, unalmasan előadott swingek és bossa nova-k világában. S nem lenne ezzel sem gond, ha a nagy elődhöz hasonló, a szintén énekes-zongorista Shirley Horn mélységét, egyediségét, atmoszféráját meg tudná teremteni. Krall-t zenei téren tehát a befogadhatóság jellemzi, sikerének másik kulcsa pedig a promóció és marketing vonalon keresendő, amelynek hatásfoka, működése irigylésre méltó.
Kiváló muzsikusokkal és hangszerelőkkel dolgozik, gyakran lép fel nagyzenekari kísérettel (pl. a híres párizsi koncert, amelyért Grammy-vel is jutalmazták), mely feltételezi azt a hatalmas szervezési apparátust, amely segíti őt. Nyilván az is a marketing része, hogy legutóbbi megnyilvánulásaként egy igen lengébe öltözött, már-már utcalányhoz hasonlítható öltözékben pózol. Szüksége van ilyen eszközökre egy jazz-zenésznek?
Döntse el ki-ki maga. Az a tény viszont, hogy Diana Krall napjaink egyik legnépszerűbb, legfoglalkoztatottabb jazzénekese, a tehetségen kívül a szerencse és a tudatos karrierépítés számlájára írandó.

Kozma Orsi (Budapest – 36 – Budapest)

Diana Krall-t azért szeretem, amilyen. Amilyen személyiség, amilyen bársonyos, visszafogott, érzéki hangja van. Ahogy észrevétlen az ember bőre alá bújik a hangja, a zongorajátéka.

Szeretem, ahogy a standardekkel bánik, és ahogy megtölti őket tartalommal...és ahogy ugyanezt a színpadon is érzem nála...nem kell beszéd, konferálás, mert minden úgy van jól, ahogy van. Se több ,se kevesebb. Számos lemezét  ismerem,pl. a When I look in your eyes, vagy  a Look of love is nagy kedvenc. Sőt, az utóbbi album címadó dalára vonultam be két éve férjemmel az esküvőnkön. De a The girl in the other room című albuma is tetszik, mert vannak saját kompozíciói és feldolgoz dalokat Tom Waits-től vagy Joni Mitchelltől. Nagyon várom az új albumot, és külön öröm, hogy röviddel a megjelenés után ismét Budapesten lép fel.

Lukács Eszter (Sopron – 38 – Budapest)

A 90-es évek végén hallottam először Diana Krall-t. Akkoriban tanultam a „Gentle Rain”-t és kaptam egy felvételt, amin Krall ezt énekelte. Nagyon megkapott a dal hangulata. Leginkább a lassú bossa nova dalok tetszenek tőle, habár van olyan swing is, ami azért került fel a repertoáromra, mert nagyon tetszett az ő előadásában. Összes lemeze közül a "When I Look in Your Eyes" című albumát hallgattam legtöbbet, esténként sokszor erre a lemezre aludtam el.

Nagyon szép, érzéki hangja van, amihez jól illik a zenei stílusa, amely szinte a védjegyévé vált. Mindig fantasztikus zenészekkel játszik és elképesztően gyönyörűek a nagyzenekari hangszerelések.

Biztos vagyok benne, hogy minden magyar énekesnőre hatással volt az elmúlt 10 évben.

Mózes Tamara (Budapest – 31 – Budapest-Párizs)

Diana Krall-t már csak azért is sokat tanulmányoztam, mert „énekes-zongoristaként” vagy „zongorista-énekesként” (kinek mi tetszik) zenélek és gondolkozom magam is. Mióta az eszemet tudom, mindig is az érdekelt, hogy hogyan fonódik össze a hangszerjáték a vokális előadással, mit lehet belőle kihozni, hogyan képes az előadó bizonyos hangzásokra, hogyan vannak elosztva a szólamok, a figyelem és a technika, hogy a legjobb dolog szülessen belőle. Számos zongorista-énekest hallgatva mindegyiktől lehet tanulni, és mindegyiktől mást. Diana Krall kitűnő érzékkel játszik, fantasztikus színvonalon képviseli azt a maistream stílust, ami széles hallgatósághoz jut el, kitűnő zenészekkel és hangszerelőkkel dolgozik. Bár csak egyfajta éneklési stílust használ, az kétségtelenül a sajátja, és ez nagyon fontos. Amit leginkább szeretek a játékmódjában: az egységesség, a zongora és az ének aránya, a homogén hangzás. Amit legkevésbé: a zenei behatároltság, vagyis nem tárulnak fel új horizontok, előadóként egy meglévő hangzás hű képviselője. Kiegyensúlyozott zenei világot nyújt a közönségnek, és ezt őszintén lehet szeretni.

Polonyi Artemisz (Budapest – 31 – New York)

Diana Krall egyszer úgy nyilatkozott, hogy nem tartja magát énekesnek, inkább zongoristának. Pedig énekesnek is nagyon jó, főleg a tempóérzéke miatt. Az én személyes ízlésemhez ugyan közelebb állnak azok a jazzénekesek, akik jobban kiengedik a hangjukat (például Dianne Reeves), de ez csak ízlés kérdése. Egy jazzénekesnek nem elengedhetetlen kelléke a jól képzett hang, sőt sokszor válik egy művész védjegyévé rekedtes hangja vagy a törés a regiszterváltásnál. Diana Krall a visszafogottságáról ismert, sokszor szinte csak beszélve-suttogva énekel, ez sok standard témájához nagyon jól illik. A tempó- és ritmusérzéke valamint az őt kísérő zenekarok profizmusa pedig mindig kiváló zenét eredményeznek, amit öröm hallgatni.

Thea Soti (Szabadka – 27 – Hannover)

Legutóbb, mikor otthon voltam, édesanyám (aki egyébként klasszikus zenén kívül nemigen hallgat könnyebb műfajokat) berakott egy lemezt, hogy na, kíváncsi rá, ismerem-e én, mint nagy jazzista... A szimfonikus zenekari intro legelső fuvolahangjából ráböktem, hogy a ”S'wonderful” indult el Diana Krall Look of love lemezéről... Anyukám meglepődött, hogy milyen gyorsan kitaláltam, s büszkélkedett, hogy bizony ő most már ilyet is hallgat... én meg konstatáltam, hogy Norah Jones mellett Krall kisasszony is bekúszott a nem kimondottan jazz-szerető szüleim cédépolcára, illetve, hogy basszus, ezek szerint én is rengeteget hallgathattam anno a hölgyeményt...

Amikor elkezdtem jazz standard-eket énekelni, előszeretettel forgattam a lemezeit. Nyilvánvalóan áthallgattam a nagy ikonok interpretációit, de emlékeszem, hogy Diana Krall valahogyan sokkal közelebb hozta ezt a világot számomra: az ezerszer hallott és előadott muzsikát feltöltötte friss, személyes intim történeteivel, megforgatta modern hangulatokban, majd jól megbolondította pörkölt mandulával meg egy kanál mézzel. Ma viszont egyáltalán nem szerepel a playlistemen, maximum, ha egy diákomnak egy standard-ből több verziót akarok mutatni, s ő is felénekelte, akkor előkerül... Ugyan fontosnak tartom a Diana Krall-jelenséget, mert tagadhatatlanul rengeteg, előtte nem feltétlen jazzrajongóval megszerettette a vokális jazz e klasszikus-tradícionális vonalát, számomra nem elégíti ki a 21. századi énekesnő fogalmát és feladatát az, ha valaki a nagy amerikai daloskönyv populáris ópuszait nyúzza újra a sokadik hasonló nagylemeze után is, (ráadásul mindig egy kicsit több porcukorral és csillámporral...)

Lehet, hogy az egyik legjobb standard lemeznek tartom az 1997-es Love Scenes korongját, de koncertre csak akkor rohannék, ha végre abszolút saját programmal jelentkezne, őszinte hús-vér muzsikát hozna magával, netán remek zongoraszólóit énekben is kipróbálná...

Szolnoki Dóra (Budapest – 32 – Budapest)

Diana Krall igaz nem tartozik a kedvenc énekesnőim közé, de alapvetően jó zenésznek tartom. Szerintem kiváló zongorista. Ő számomra inkább zongorista, mint énekes, de így a két dolog nyilván sokkal látványosabb és emellett még nő is, ami még érdekesebbé teszi az egészet. A zenészeit mindig jó ízléssel választja ki, így ez is emel a produkciója fényén. A hangját szeretem, kellemes tónusban, nyugodtan, könnyedén énekel, kicsit flegma, ám de nagyon magabiztos, és elegáns. Viszont sokáig hallgatva őt, sajnos én egy idő után túl monotonnak tartom, mivel dinamikailag nem énekel olyan nagyokat, és improvizációban sem viszi túlzásba. Én inkább a vehemensebb, agilisabb, energikusabb énekeseket szeretem, mint pl.: Dee Dee Bridgewater, Anita O'Day, Sarah Vaughan, Ella Fitzgerald, Cassandra Wilson, Diane Schuur.

Egyszer azért szívesen megnézném élőben is Diane Krallt!

Szőke Nikoletta (Zalaegerszeg – 29 – Budapest)
Szeretem a Diana Krall-t, persze. Azt azért hozzáteszem, hogy hiába ő a legnépszerűbb, semmiképpen nem őt tartom a legnagyobb mai jazzénekesnőnek.

Szűcs Gabi (Budapest – 36 – Budapest)

Szeretem Diana Krall-t, nagyon is szeretem. Először is a csodálatos hangját, amilyet Julie London óta nem hallottam. Finom, mély, de tiszta, nem erőszakos hang. Amikor jazzénekesnőket kezdtem el hallgatni, az első kezembe kerülő lemez Julie London-é volt, teljesen a rabja lettem. Diana Krall számomra az ő modern megfelelője. Csupa szexualitás, azon a nagyon visszafogott, hűvös módon, ami szerintem nőknél nagyon ritka.

Szeretem, mert sosem ordít, sőt kifejezetten visszafogja  a hangerejét, ez már talán a védjegye is. Szeretem, mert hallom, hogy muzsikus énekel, akinek a hangja és előadásmódja csak egy eszköz, egy hangszer, mert a ZENE a legfontosabb… Fantasztikus, ahogy ő zongorázik, ezt nagyon irigylem!

Szeretem, mert felnőtt embereknek szól, nem a látványosságra épít és a legelcsépeltebb standard nótát is valami újjá, sosem hallottá varázsolja.

Szép és varázslatos, fantasztikus előadó, ezért szeretem.

Urbán Orsi (Budapest – 37 – Budapest)

Amikor először hallottam őt énekelni, felvételről, nem is értettem, hogy tud valaki ilyen hangon és ilyen tempóban énekelni. Aztán kiderült, hogy zongorázik is és élőben is ugyanezt nyújtja. Ámultam.

Azóta már többször voltam koncertjén és az az érzés, amit kelt, habár már megszoktam kicsit, még mindig magával ragad.

Bársonyos, de dögös hangja, briliáns és gusztusos játéka, és ahogy felöltözteti a standard-eket, az szinte védjegye lett és egyben neki köszönhetjük, hogy a Földön több állampolgár szereti a jazzt, mint mielőtt feltűnt. Ékes bizonyítéka a természetes, őszinte énekhangnak és a „kevesebb sokszor több” elvű zenei megfogalmazásnak. Tiszta hang és tiszta jazz.

Hogy miért szeretem?

Mert jólesik hallgatni a hangját, ami szinte simogatja torkunkat és sokszor csak szeretnénk ugyanazt a laza, nyitott érzést a sajátunkban. Mert úgy swingel, ahogy kevesen. Mert ha kell, elvarázsol, megnyugtat, felpezsdít, megpörget vagy akár elrepít és elgondolkodtat.

Van-e valami, amit hiányolok vele kapcsolatban?

Talán csak az, hogy egy kicsit kiszámítható. Ha már ilyen kincse van, kár hogy nem használja kicsit végletesebben. Egyszer kijöhetne a sodrából. Zenélés közben.

Azt szokták mondani, hogy mindenki úgy zenél, amilyen ember. Köszönjük neki.

Váczi Eszter (Budapest – 36 – Budapest)

Drága Robi bácsi!

Mindenekelőtt végtelenül megtisztelsz, hogy engem is felkértél erre a feladatra, de azt hiszem, képtelen vagyok rá. Egyrészt azért, mert bár feltűnésekor nagyon szerettem Diana Krall-t, azóta teljesen visszaszorult egy számomra  elcsépelt énekesnő szintjére, ami nem azt jelenti, hogy nem hódolok a nagyságának, egyszerűen csak annyit hallottam már, hogy unom. Tehát ömlengeni, csak erőfeszítések árán tudnék róla, kritikát gyakorolni rá viszont semmiféle jogom nincsen, mert hát ki vagyok én ahhoz… Másrészt nem is találnék rajta semmit, ami kritikát kaphatna, szóval őszinte leszek, nem érezném magam komfortosan a kritikus bőrében.

Vörös Janka (Székesfehérvár – 21 – Székesfehérvár)

Én nagyon szeretem Diana Krall-t, ugyanis az első vokális jazzlemez, amit kaptam, a „Love Scenes” című albuma volt. Valószínűleg ekkor dőlt el, hogy szeretnék énekelni. Engem mindig megnyugtat, ha őt hallgatom és rajongok azért az ízért, ahogyan énekel.