JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 28.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.

Hírek

EGY IGAZI JAZZIKON HALÁLÁRA – HORACE SILVER (1928-2014)

A több mint százéves műfajnak mára már meglehetősen sok kiemelkedő képviselőjét jegyzi a zenetörténet, mégis – a tegnap 85 éves korában elhunyt Horace Silver-ről joggal mondható el, hogy a jazz legszűkebb elitjének tagja volt.

img.jpg


A hosszú nevű Horace Martin Tavares Silva ugyan az Egyesült Államokban, közelebbről Connecticut állam Norwalk nevű kisvárosában született 1928. szeptember 2-án. Apja az afrikai partok közelében fekvő Zöldfoki-szigetekről vándorolt be, amely korábban az Amerikába irányuló szégyenletes rabszolgakereskedelem egyik fontos bázisa volt. (A portugál nyelvű szigetcsoport Cesaria Évora énekesnő jóvoltából került fel a világzene vagy a zenei világ térképére.) Persze szülőhazájában a feketék életét élték, ily módon tehát két irányból is érintette az a történelmi örökség, amely magát a jazzt is létrehozta. Ezt a kettős identitást zenéje is tükrözi, amelyben a blues, a gospel, a zöldfoki-potugál népzene, a swing és a bebop, majd a funky és a soul hatása is tetten érhető, hiszen zongorista és zenekarvezetői pályája mellett legalább ilyen fontos a kompozíciós tevékenysége is. Tényleg csak néhány Silver „slágerei” közül: Song for My Father, Nica’s Dream, Senor Blues, Doodlin’, Come on Home, Lonely Woman, Filthy McNasty, The Jody Grind és így tovább végtelen sorban.

De hogyan is lett Silva-ból Silver? Mint kisfiú – apjával együtt – megbabonázva hallgatta a swingkorszak sztárjait. Visszaemlékezéseiben elmondja, hogy az első „igazi” jazz zenekar, amit élőben hallhatott Jimmie Lunceford-é volt. Tényleg csak hallhatta, mert a szabadtéri színpad nézőterére csak fehérek léphettek be. Másfél évtizeddel később, 1950-ben Stan Getz fedezte fel az akkori zongoristáktól teljesen eltérő hangzásvilágát, és két évre szerződtette a mindig mosolygó fiatalembert. Ekkor telepedett le New Yorkban és vetette bele magát a pezsgő jazzéletbe. Ekkortól vette fel „igazi” amerikai családnevét, amelyen aztán világhírű lett.

Minden emblematikus jazz zenész esetében megállapítható, hogy melyik volt az az „ideális” felállás, amelyben a legmaradandóbbat alkotta. Ez Silver esetében a kvintett volt, jóllehet eleinte trióban dolgozott. A Silver Trio plusz két fúvós (trombita és tenorszaxofon) volt az a közeg, amelynek szinte ő adta meg a rangot a modern jazzben és ezzel modelljéül szolgált a későbbi hard-bop zenekaroknak. Ő maga is évtizedeken át kitartott ennél a formációnál, bár néha tett kirándulásokat nagyobb létszámú zenekarok irányában is (pl. a Silver ’n’ Brass, Silver ’n’ Voices, Silver ’n’ Strings). Lemezkarrierje szinte teljes egészében a legendás Blue Note kiadóhoz kötődött. Alfred Lion a Minton’s Playhouse-ban hallotta meg a Silver Quintet játékát és azonnal lemezszerződést kínált. Kenny Dorham trombitással és Hank Mobley tenorossal vonult stúdióba, a doboknál pedig Art Blakey ült. A lemez „Horace Silver and the Jazz Messengers” címen jelent meg, de amikor Silver és Blakey útjai hamarosan elváltak, a nevet Blakey vitte el, hiszen neki ilyen néven már korábban is voltak együttesei.

Silver együttesében játszani rangot jelentett, az ő kvázi „jazzfőiskolájából” olyan nagyságok kerültek ki, mint Kenny Dorham, Art Farmer, Donald Byrd, Blue Mitchell, Tom Harrell és Randy Brecker trombitások, vagy Hank Mobley, Clifford Jordan, Junior Cook, Joe Henderson, Bob Berg és Michael Brecker tenorosok, a bőgősöket és dobosokat nem is említve.  Az évtizedek során a jazz elkötelezett hívei olyan áhítattal várták egy-egy új Silver-album megjelenését, mint egy Nobel-díjas író új kötetét. Annál is inkább, mert Silver szinte soha nem dolgozott „hozott anyagból”, szinte minden darab saját szerzeménye volt, amely aztán gyakran igazi jazz-standard lett. Ezek a fülbemászó témák remekül énekelhetők is, nem véletlenül készítette 1994-ben csupa Silver-kompozícióból talán legjobb – „Love and Peace” című lemezét Dee Dee Bridgewater…

Sajnos Magyarországra soha sem jutott el, csak a lemezeken, videókon élvezhettük remek játékát, még idős korában is kisfiús külsejét, kedves egyéniségét. Jómagam arra emlékszem, hogy már 1962-ben megismertem a „Blowin’ the Blues Away” című LP-jét, ami olyan lenyűgöző hatással volt rám, mint Coltrane „Blue Train”-je. Egy szó mint száz, hallgassanak Silver-t a nagy ikon emlékére. Aki először hallja, éppúgy le lesz nyűgözve, mint én voltam annakidején, de akár ma is hallgatva ezt a csodálatos zenét.


https://www.youtube.com/watch?v=CWeXOm49kE0

Vissza a hírekhez