JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. október 26.
Olvasói Szavazólista 20202020. október 26.
Névnapi jazz - Dömötör2020. október 26.
Belső utazás a Fonóban2020. október 25.
30 ÉV JAZZ2020. október 22.
Brötzmann, Peter: At Mu2020. október 15.
Nagy Emma Quintet – River2020. október 07.
Versenyfelhívás - Jazz Combo2020. szeptember 29.
FELHÍVÁS 2020. szeptember 06.

Hírek

A BRIT-MAGYAR JAZZ „CSERE-KERESKEDELEM” LEGÚJABB „TÉTELE”, AVAGY POLLY GIBBONS KONCERT A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2014. DECEMBER 12-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA

Nagyon szép adventi jazz koncertet kaptunk tegnap este egy bájos angol énekesnőtől, aki a két jazzklub – a pesti BJC és a londoni 606 Club – a testvérvárosokra emlékeztető –együttműködéséből adódóan vendégszerepelt nálunk, ráadásul a remek kíséretet biztosító Rozsnyói Péter trió közreműködésével. Ismét azok jártak jól, akik a vásárlás helyett (vagy után) a Hollán Ernő utcai jazz-vártát választották…

dscn0700-large.JPG


Régóta és nem indokolatlanul mondom, hogy a Harmónia Jazzműhely péntek esti programjai a klub legjobb rendezvényei közé tartoznak. A hazai jazzelit legjavát és számos alkalommal külföldi vendégművészeket láthatunk-hallhatunk. Most is úgy alakult, hogy még csak egy hete annak, hogy a múlt pénteken az Avishai Cohen Trio játékát élvezhettük és máris egy brit-magyar formáció szórakoztatta a nagyérdeműt:


dscn0730-large.JPG


Polly Gibbons énekesnő és az őt kísérő magyar válogatott: Rozsnyói Péter a zongoránál, Orbán Gyuri a bőgőn és Balázs Elemér a dobokon. Már az is elképesztő teljesítményt jelentett, hogy – mint Polly elmondta – négy órával korábban találkoztak először, és a produkció úgy zajlott, mintha évek óta együtt muzsikáltak volna. Igaz, hogy a hazai csapat abszolút egy (jazz)nyelven beszélt, jól ismerik egymást minden vonatkozásban, és persze remekül alkalmazkodtak a vendégművészhez is. A hölgy pedig nemcsak rutinos énekesnő, aki fiatal kora dacára már komoly tekintélyre tett szert a szigetország jazz színpadán, de egész habitusa azt mutatta, hogy maximális együttműködésre képes. Már a közönséggel való kommunikálása, minden spontán reagálása az adódó váratlan helyzetekre (a mikrofon bekapcsolásának megtanulása, a szomszédból való áthallásra való szellemes reagálás /persze egy csodás ballada indításakor történt/,  egy távozó nézőtől való elköszönés, amit az egyébként mondott szövegébe szőtt bele, vagy a ráadásszám indításakor történő számolás, ami végül kollektívan történt...) A repertoár megválasztása minden vonatkozásban helyes volt: a Nagy Amerikai Daloskönyv legszebb darabjait hallhattuk, amit mindenki szeret, és amit hosszas bepróbálások nélkül is azonnal magas színvonalon tudnak előadni azok, akik beszélik a jazz nyelvét.

Nézzük a „leltárt”. Olyan volt, mint egy élvezetes Long Playing record (LP): hat szám az egyik oldalon és hat a másikon, igaz volt egy tizenharmadik, az volt a kikövetelt ráadás. (És persze élőben sokkal hosszabban, mint egy 12 számos LP volt annakidején, ami legfeljebb 3/4-ed óra volt, ez a koncert pedig a duplájánál is sokkal több.) A „Comes Love”-val indítottak, majd a mindenki által kedvelt „Bye Bye Blackbird” következett. A „Do Me Wrong, Do Me Right”, egy kevésbé ismert standardet Billie Holiday csodás balladája a „Don’t Explain” követte, majd egy másik népszerű darab, a „Come Rain or Come Shine” varázsolt el minket, és végül Spencer Williams „Basin Street Blues”-a zárta a félidőt. (Ezer éve nem hallottam, és főleg modern jazz előadásban ezt a régi számot, amit úgy hat évtizede ismerek.)

A második szett indítása nagy meglepetés volt számomra. Pár éve különböző tv-adásokban kétszer is láttam a „Color Purple” (magyar címe Bíborszín volt) című amerikai filmet Whoopie Goldberg-gel a főszerepben. Ez nem vígjáték volt, hanem egy fekete asszony több évtizedes kálváriája az amerikai Délen a rasszizmus és egy durva férfi „börtönében”. A filmben több gyönyörű zenei betét volt és ebből az egyik – egy „honky-tonk” kocsmában (magyarul néger lebujban) játszódó jelenetben egy csodás fekete blues énekesnő adta elő a „Miss Celie’s Blues (Sister)” című számot. Ezzel indult a második félidő. Cole Porter „Love for Sale” című mindenki által ismert standard-je, majd a legintenzívebb tapsot arató „For All We Know” következett. A három további dal az „I Thought about You”, a „Devil May Care” és Ray Charles „Hallelujah, I Love Him So” voltak. Ráadásként Erroll Garner „Misty”-jét hallhattuk.

Az énekesnő hallatlanul szuggesztív előadásmódja (különösen a balladákban), szép és erőteljes hangja, time-ja, hajlításai, különleges fordulatai, egyéni tónusa mind-mind egy nagyszerű művészt mutattak, amellett, hogy igazi entertainer is, aki a nemes értelemben vett szórakoztatást elsőrendű feladatának tekinti, és ez a színpadi viselkedésében, mozgásában, oldott légkört teremtő hozzáállásában egyaránt megnyilvánul. Arról külön szólnék, amit elsősorban egy angol anyanyelvű énekesnő tud könnyedén kivitelezni. Ez a szöveg díszítése, improvizációja, az egyébként is rövid angol szavakkal való játék, szótagok ismétlése, persze mindez teljesen spontán, mint ahogyan járás közben senki sem ügyel külön arra, ahogyan lép, vagy aligha figyeli a saját légzését. (Betty Carter volt ennek nagy mestere, igaz ő a scat-elésben is a végletekig ment el.) Nos, Miss Gibbons pontosan ismerve saját képességeit nem kalandozott olyan területekre, ami számára nem járható. (Nincs annál méltatlanabb helyzet, mint amikor egy olyan énekes erőlteti a scat-vokált, akinek hiányoznak az ehhez szükséges adottságai.) Nagyszerű volt egész műsor, és gyászba borultam, amikor a koncert végén kiderült, hogy összevissza 2 (azaz kettő) CD-t hozott, ami már régen gazdára talált. (Így jár az, aki a szünetben nem zavarja a művészeket, pedig most Kristóf zord tekintetétől sem kellett tartanom, sőt a szokásos testőr sem az öltözőnél strázsált, hanem a bejáratnál álldogált…) Egy gratulációra azért „letámadtam” és elmondtam neki, hogy beszerzem majd a „My Own Company” című új albumát.

De szóljunk pár szót a „magyar térfélről” is, ami ebben az esetben a „staff” ¾-e volt. Rozsnyói Péterről már korábban is dicshimnuszokat zengtem, amikor saját triójával szerepelt. (Például tavaly október 4-én ugyancsak itt, a BJC-ben.) Játékában olyan mesterek hatása érvényesül, mint a régiek közül Lennie Tristano és Bill Evans, az újabbak közül pedig Jarrett és Mehldau. Szemlátomást a sokat tapasztalt énekesnőt is meglepte Péter briliáns játéka, amikor az ének után terjedelmes szólóit „elővezette”. Orbán Gyurit és Balázs Elemért tényleg nem kell bemutatni (nem mintha Rozsnyóit kellene), de ők lényegesen régebben vannak már a pályán (főleg Elemér), és nem volt olyan formáció, stílus és irányzat, amiben nem nyújtottak volna csodás teljesítményt. Egyébként Polly-n is látszott, hogy meglepte az a magas színvonal, amit a trió mutatott. (Azt csak Pallai Péter tudná megmondani, hogy a hölgy hallott-e már magyar zenészeket a 606-ban?) Már csak azért is nagy élvezet volt a hazai trió játéka számomra, mert inkább a „hangszeres fronton” találkozom velük, a mai fiatal dívajelöltek (többségük örökre meg is marad a jelölt státuszban) saját hasonló – örökké tinédzsert alakító – nevenincs hangszeresekkel veszik körül magukat. (Szépen érvényesül a „generation gap”, azaz a mesterségesen csinált szakadék a korosztályok között.) De legyünk pozitívak, főleg ilyenkor, az újév küszöbén. Mindenesetre a tegnapi est is azt bizonyította, hogy mindezt a helyszínen kell megtapasztalni (talán Deseő Csaba szép fotói adnak némi ízelítőt), mert „az élőzenét semmi sem képes pótolni”.


dscn0707-large.JPG


dscn0715-large.JPG


dscn0725-large.JPG


dscn0739-large.JPG


dscn0740-large.JPG


dscn0741-large.JPG


dscn0750-large.JPG


dscn0756-large.JPG


dscn0758-large.JPG

Vissza a hírekhez