„MY FUNNY VALENTINE”-DAY, AVAGY A BUDAPEST JAZZ ORCHESTRA + ÖT ÉNEKES LEMEZBEMUTATÓ KONCERTJE A STEFÁNIA PALOTÁBAN 2014. FEBRUÁR 14-ÉN SZÖVEG ÉS FOTÓK: MÁRTON ATTILA

Az én (és velem együtt sok jazzbarát) Valentin-napját a BJO-nak, valamint két hölgy és három férfi énekesének frenetikus koncertje koronázta meg Zuglóban a rangos színhelynek minősülő Stefánia Palota nagy színháztermében. A 17-tagú nagyzenekar és az 5 énekes a tavaly év végén elkészült új albumot mutatta be a nagyérdeműnek ezen a koncerten, amelynek időpontját kifejezetten a szerelmesek napjára időzítették.

Ez a divatossá vált Valentin-nap is megérne egy kisebb tanulmányt, mint ahogyan erről ilyenkor sokfelé tájékozódhattunk a sajtóból… Megvolt ez korábban is, Bálint a becsületes magyar neve és a népi hagyományokban is voltak a szerelemre utaló vonatkozásai. A rendszerváltozás után – sok más divattal együtt – kaptuk az angolszász kultúrából, mint a Halloween-t és sok más nyalánkságot. Tény, hogy népszerű lett, a fiatalabbak joggal hihetik azt, hogy ez már akár egy-két évszázada divat nálunk is. Nem így van, de gondoljunk arra, hogy pl. a karácsonyfa kultusza is csak a 19. században terjedt el nálunk és ma már elképzelhetetlen nélküle az ünnep.

Ahogy mondtam az angolszász kultúrában, elsősorban is Amerikában nagy hagyománya van ennek az ünnepnek és a jazz vonatkozásában óhatatlanul „beugrik” Richard Rodgers örökbecsű standardje, a „My Funny Valentine”. A gyönyörű balladát szinte mindenki repertoárjára vette, még Miles Davis is, akinek egyik legkiválóbb albuma is ezt a címet viseli. (Ennek érdekessége, hogy 1964. február 12-én, tehát többé-kevésbé Valentin nap előestéjén rögzítették New Yorkban, a Lincoln Center-ben). Viszont, aki a legtöbbször játszotta, sőt énekelte is, az Chet Baker volt, a tragikus sorsú trombitás. S ha már az énekeseknél tartunk, akkor elmondhatjuk, hogy szinte mindenkinek van egy Valentine-felvétele Anita O’Day-től Frank Sinatra-ig. Kár, hogy ez a dal – stílszerűen – tegnap nem hangzott el, de tudom, hogy ez nem csak egy gyors elhatározás kérdése egy big band esetében, ott hangszerelés, próbákon való csiszolás stb. előz meg egy ilyen produkciót. Na, majd jövőre…

De most már tényleg a mi tegnapi Bálint napunkról. Mint arról már „előzetesünkben” is hírt adtunk, az új lemez tulajdonképpen annak bizonyítékául szolgál, hogy a részemről önkényesen „kis magyar daloskönyv”-nek elkeresztelt „készlet” teljesen egyenértékű a „Great American Songbook” standardjeivel. Természetesen szinte minden „lemezbemutató”-ként aposztrofált koncert már eleve lehetővé teszi, hogy egyfelől több dal hangozzék el, mint amennyi a lemezen található, másrészt pedig az egyes számok is hosszabb „kivitelben” kerüljenek előadásra, mint a lemezen. Így volt ez tegnap este is.

A zenekari tagok is megérdemlik a név szerinti felsorolást, ráadásul egy 17-tagú nagyzenekarban inkább van esélye egy-két személycserének, mint mondjuk egy kvartettben, már csak a statisztikai valószínűség miatt is. Szóval: szaxofonok: Kollmann Gábor, Dennert Árpád, Csejtey Ákos, Zana Zoltán, Varga György, harsonák: Schreck Ferenc, Skerlecz Gábor, Frolov Ákos, Nagy Viktor Dániel, trombiták: Tulkán Péter, Magyar Ferenc, Szénási László, Pecze Balázs, zongora: Juhász Attila, gitár: Birta Miklós, bőgő: Hárs Viktor, dob: Serei Dániel. Hárs Viktor felbukkanása is (kellemes) meglepetés volt, mert ő Angliában dolgozik mostanság.  Ugyancsak meglepetés volt az is, hogy „A Dal 2015” versenyben a középdöntőig jutott Mujahid Zolinak éppen ezen az estén TV szereplése volt, így aztán az első félidőben Szolnoki Péter, a másodikban pedig Molnár Zoltán helyettesítette – kifogástalanul. Persze az eredeti „stáb” három tagja a helyén volt, azaz Fehér Adrienn, Urbán Orsolya és Farkas Gábor Gábriel.

Nagyon tetszetős volt a jó értelemben vett show minden eleme: a zenekar elegáns megjelenése, ami az énekesek esetében még tovább fokozható (a hölgyek a második szettben egy másik kosztűmben jelentek meg), remek volt a konferálás (divatos szóval a közönséggel való kommunikáció), amit Kollmann Gábor és két énekes: Urbán Orsi és Farkas Gábor Gábriel „intézett”. Ezek az „apróságok” is fokozták a jó hangulatot. Mindkét szett egy-egy zenekari számmal indult, az első egy Bill Holman kompozícióval (talán a „Make My Day”), a második pedig Paquito D’Rivera „To Brenda with Love” című remek latin számával. Ha statisztikázásom nem csal, akkor 19 (!) szám hangzott el, tizenegy az első félidőben, a többi (no, mennyi is) a másodikban. Ahogy mondtam, nemcsak az új album 10 dala, hanem ennek csaknem a duplája. Ezt Gábor szellemesen meg is indokolta, hiszen a lemez időtartama kb. 40 perc (mint a régi LP-ké), s ez bizony még a kicsit hosszabb előadással és „körítéssel” is legfeljebb egy félidő. De igazán kitett magáért a „stáb”, hiszen egy rövid szünettel együtt több mint két órás koncertet adtak.

A lemezen hét magyar és három amerikai dal szerepel, ez további két magyar és öt amerikai szerzeménnyel bővült plusz a két zenekari szám. (Akkor ki is jön a 19, nem volt hiábavaló a műszaki egyetem.) Sorolhatnám sorrendben is az előadott számokat, mert igyekeztem a koromsötétben valamiféle macskakaparást végezni, de inkább nézzük először a „lemezbemutató” részt (persze ebből jutott mindkét félidőre), aztán az extrákat.  Fényes Szabolcs három („Szerdán tavasz lesz”, „Tíz óra múlt” és „Holnap, ki tudja holnap látsz-e még?”), Eisemann Mihály kettő („Szerelemhez nem kell szépség” és „Aki autón járni óhajt”), Tóth Menyhért pedig egy slágerrel („Emlékszel, nyár volt”) szerepel a lemezen. A hangszerelések kb. fele-fele arányban Csejtei Ákos és a debreceni Zakar Zoltán munkái. A magyar listát még egy dal képviseli, mégpedig Hárs Viktor „Budapestem” című száma, amelynek szövegét is ő írta, sőt ő is hangszerelte. A lemezen található három amerikai standard: a „Tudom, hogy térdre hullni szégyen” („Prisoner of Love”) Perry Como slágere, a „Van egy kislány, Anikó” („A Gal in Calico”), mindkettő  G. Dénes György (Zsüti) magyar szövegével (de az „Anikó” angol és magyar versszakkal is „zajlik”)  és a „Négy gengszter” („Four Brothers”), Jimmy Giuffre szerzeménye a Woody Herman zenekar négy szaxofonsztárja számára, amely Hajnal István remekül sikerült magyar szövegével a „Macskafogó” című rajzfilmet „fényezte”. Akkor az extrák: a „Holnaptól nem érdekel” és a „Valami Amerika” a magyar oldalon, az amerikai térfélen pedig: „Az élet napos oldala” („On the Sunny Side of the Street”), „Ez történt Lellén” („Makin’ Whoopie”), a „Casablanca” című film világhírű betétdala, a „Gondolj rám” („As Time Goes By”), a „Chattanooga Choo Choo” és a „The Man I Love”, a két utóbbi angolul.

És akkor most jön az a sirámom, hogy az még hagyján, hogy milyen nehéz a zenéről írni általában is, de egy 17-tagú nagyzenekar, 19 számáról, amit 5 énekes ad elő, úgy, hogy vannak olyan dalok, amit szólóban interpretál az egyikük, aztán a zenekar tagjai is szólóznak olykor, mindezt sötétben jegyzetelni és részben memorizálni… Szóval én is úgy elfáradtam, mint a zenészek. Azért megpróbálok némi emlékeket idézni. A legtöbb egyedül előadott dal Orsi és Gábriel nevéhez fűződik, de akkor is remekül szólóztak, amikor négyen voltak a színen. Emlékezetes Orsi Gershwin interpretációja (The Man I Love), vagy Gábriel „Makin’ Whoopie”-ja, most nem elemezve azt a tíz számot, ami a lemezen is a koncerthez hasonlóan hangzik el. Azért egy kivételt tennék: a lemez zárószáma, a „Négy gengszter” messzemenően igazolja, hogy tévhit az, hogy a magyar nyelv nem alkalmas igazi jazzy szövegekre. Természetesen a rövid angol szavak megkönnyítik a szövegírók dolgát (lásd Jon Hendricks szövegeit, amelyeket a Basie zenekar hangszerszólóira írt, de beszélhetünk a Manhattan Transfer munkáságáról is), de több hazai szövegíró is megmutatta, hogy tehetséggel minden megoldható. (Azért nem véletlen, hogy számos amerikai rajzfilm magyar szövege százszor szellemesebb, mint az eredeti. Tetszenek még Romhányi „Rímhányó” Józsefre emlékezni?)

Nagy meglepetés volt Szolnoki Péter szereplése, aki az első szett utolsó három számát szólóban adta elő. Magam is hallottam „Follow Me” című CD-jét, amin egy csomó jazz zenész működik közre. Jazz vénája vitathatatlan, azért az sem véletlen, hogy az említett korong bekerült Lemezkritika rovatunkba és Gáspár Karcsi – jogosan – elismerő kritikája jelent meg róla tavaly november 12-én.

A zenekar dicséretét most elkerülöm, ez vitán felül egy világszínvonalú big band. Ráadásul sokoldalúak, már többször soroltam projektjeik változatosságát. Ami hallatlanul tetszik az az, hogy az ú.n. artisztikus munkák mellett egyáltalán nem ódzkodnak egy ilyen – magas színvonalon előadott – mindenki számára emészthető, élvezetes, örömteli programtól sem, sőt akár lemezen is rögzítik azt. Erről jut eszembe, hogy a tegnapi programot március 29-én, vasárnap este a XVI. kerületi Erzsébetligeti Színházban (Hunyadvár u. 43.) megismételik. (Kitalálták: én ott leszek!) Azért néhány szép hangszeres szólót megemlítenék: Kollmann, Csejtei, Zana (szaxofon), Schreck, Skerlecz (harsona), Pecze (trombita és szárnykürt), Hárs (bőgő). A doboknál Serei végig remekül játszik, nem tolakszik, de „ott van”.

Még annyit, hogy egy ilyen nagyzenekari produkció sok munkatárs tevékenységét igényli, akár koncerten, akár lemezen. A lemez és a koncert hangmérnöke Válik László volt (tegnap volt egy kis „baki” eleinte, de ennek oka az volt, hogy most debütált a ház új keverőpultja), a lemezen a keverési munkákat Zana Zoli (!) végezte, a mastering ugyancsak Válik Lacit dicséri. (Még több név is elhangzott, akik anyagilag, vagy ötletekkel segítették a lemez létrejöttét.) Kollmann Gabi vette a fáradtságot, hogy mindezt a nyilvánosság előtt is megköszönje!

És akkor részemről már csak két közlendő van hátra. Az első az, hogy elnézést kérek az amatőr képekért, de beszorítva egy pontosan 40 ülésből álló sor közepére ennél „profibbak” nem jöttek össze, hiszen elég körülményes lett volna kimászni, plusz jegyzetelni és még esetleg a zenét is élvezni. A második pedig az a fontos intelem, ami az idén még nem hangzott el tőlem:  „AZ ÉLŐ ZENÉT SEMMI SEM PÓTOLJA, TESSÉK KONCERTEKRE JÁRNI!”