Szívből jövő akusztikus zene a Rozsnyói Trió előadásában, a Budapest Jazz Clubban május 15-én

Ha péntek, akkor, (ahogy már megszokhattuk) a Harmónia Jazzműhely ismét figyelemre méltó rendezvénye a Budapest Jazz Clubban. Ezúttal Rozsnyói Péter szenzációs zongora játékát két kitűnő társa Orbán György bőgőn és Balázs Elemér dobokon kísérte. A három művészt nem hiszem, hogy be kellene mutatni a kedves olvasóknak, mert a hazai jazz muzsika élvonalát jelentik mind a hárman. Bár ebben az összeállításban nem tudok róla, hogy valaha is játszottak volna, de olyan akusztikus kamara trió játékot mutattak be, mintha évtizedek óta együtt játszanának.

Kicsit elfogultnak hathatok Rozsnyói Péter játékát illetően, mert már évekkel ezelőtt magával ragadott az a mód, ahogy az európai klasszikus zenét, különösen a barokk muzsikát, úgy szövi bele az ízig-vérig jazz hagyományokra épülő virtuóz játékába, hogy az első perctől magával ragad. A másik nagyra becsülendő erénye, hogy a saját szerzeményeinek fülbemászó dallamossága, ritmikai szerkezete felveszi a versenyt a klasszikus standardekkel., amit ezen az estén is igazolt. Ebben a két kitűnő kísérője maximálisan segítette. Nem volt kottatartó a színpadon. Nem kottából, SZÍVBŐL játszott ez a három nagyszerű jazz muzsikus.

A Szakcsi Lakatos Béla sikereit jelenleg Londonban szervező Pallai Péter helyett, most a Harmónia Jazzműhely másik szervező társa, Kerekes György vezette fel pár méltató szóval a trió koncertjét. Mindjárt bele is kezdtek a lendületes „Monk” című Rozsnyói szerzeménybe. Már itt megmutatkozott az a koncentrált együtt játék, ami végig jellemző volt a koncerten. A bebop hagyományokra épülő darab a nagyszerű szólókban bontakozott ki igazán. A következő darabot nagyapja emlékére írta Péter, „Song for My Grandfather” címmel. Itt egy olyan szabad zongora bevezetőt hallhattunk, hogyha azt a Zeneakadémián egy klasszikus koncerten hallom, akkor sem lepődtem volna meg a dallam és harmónia gazdagsága, barokkos fordulatai miatt. Egy gyönyörű ¾-es, melankolikus dallam varázsolta el a hallgatóságot. A következő darab egy Jimmy Van Housen szerzemény, az „Here’s That Rainy Day”. Ezt is egy remekbe szabott szabad zongora bevezető kezdte. A gyönyörűen felvezetett téma után, egy olyan gyönyörűséges bőgőszólót hallhattunk Orbán Györgytől, hogy szinte mesélt a bőgő. Az első részt megint egy Rozsnyói Péter szerzemény az „Autumn Witch” zárta fergeteges előadással, egy extázisig fokozott Balázs Elemér dobszólóval, ami alatt izzott a levegő, ezt már nem lehetett fokozni, csak a szünet következhetett.

Szünet után „Az angyal fájdalma” című Rozsnyói szerzeménnyel nyitottak. A nyolcados lüktetésű darab dallamosságával ragadta el a közönséget. Ezt is, mint az összes játszott darabot, bőven kidolgozták a szólókkal, úgy, hogy több mint negyedórásra sikerült egy-egy előadott szám. A következő darab is Péter szerzeménye volt (ha jól értettem a címét) „A (K)Night Out”. Tempós muzsika, 12 ütemes felhívás-válasz szólókkal, egymás zenei gondolataira reflektálva. Ezután a felfokozott érzelmeket lehiggasztva J.J. Johnson „Lament” című édes-bús darabját játszották finom érzékenységgel. A végére az utolsónak játszott Parker bebop nótával tették fel a koronát minden maradék energiájukat beleadva. A közönség vastapsa hiába dübörgött, már csak egy újabb meghajlásra jöttek ki a legények.

Ez az emlékezetes hangverseny is bebizonyította, hogy a hazai koncertéletben is gyakran lehet találkozni igazi jazz csemegével. Úgy, hogy érdemes koncertekre járni, akadnak hasonló gyöngyszemek.